A főpolgármestertől Haranghy Csaba, a vízműigazgató vette át a szót. "A Fővárosi Vízművek, mint minden közmű, csendben, mondhatni láthatatlanul végzi munkáját" - kezdte mondandóját az egyik legfontosabb fővárosi közműcég első embere, mi meg pavlovi reflexként egyből a négyes metró építésére gondoltunk, de aztán elhessegettük magunktól a csúnya BKV-s képet, és inkább kinéztünk az esőáztatta ponyva műanyag ablakán a csini kis víztoronyra, hogy tényleg ott van-e még.

Haranghy Csaba hangsúlyozta, hogy a budapesti vízszolgáltatás hátterében álló "technikai eszközökkel, berendezésekkel és különböző létesítményekkel nem, vagy csak elvétve találkozhatnak a fővárosiak", és jószerével ez alól csak a víztornyok képeznek kivételt. "Ezeket a magasan a háztetők fölé nyúló építményeket számtalan helyről láthatjuk, és így a városkép meghatározó elemeinek tekinthetőek" - utalt részben az idén 140 éves vízművek műemlék víztornyaira, amelyek bár már nem működnek, de "tetszetős megjelenésüknek köszönhetően városunk textúrájának szerves részeivé váltak".

Az esztétikai szempontokat ma is szem előtt tartja a közműcég, derült ki az igazgató szavaiból: "a víztorony építésekor a szakmai, vízellátással összefüggő szempontjainkon túl ezt sem hagyhattuk figyelmen kívül".

Egyedülálló szerkezet

A vízmű 2001 végén hirdetett nyilvános tervpályázatot a tervek elkészítésére. A pályamunkákat az építészszakma elismert képviselő bírálták el, az ő döntésük alapján választotta ki a cég a Narthex Építészeti Kft. alkotását, amelynek alapján különleges, világszinten is egyedülálló szerkezetű víztorony épülhetett meg. Az építmény egyedisége abban rejlik, hogy aszimmetrikus szerkezetű: a háromezer köbméter vizet tároló, kétrekeszes kelyhet nem a középpontja alatt támasztja alá a 38 méter magas, patkó keresztmetszetű törzs. Ez a szemnek is tetszetős konstrukció körültekintő, alapos, a statikai kockázatokat teljes mértékben kizáró tervezést és kivitelezést követelt meg.

A budafoki víztorony metszeti ábrája

"Ennek megfelelően, ügyelve a különleges szerkezetből adódó fokozott kockázatokra, csakis olyan víztornyot voltunk hajlandóak átvenni, mely maradéktalanul megfelel mind a hazai, mind az uniós biztonsági szabványoknak, előírásoknak, vállalva akár az ezzel járó csúszásokat" - mondta Haranghy Csaba, ezzel meg is magyarázva, hogy miért tartott csaknem öt évig a víztorony építése, a víztoronyé aminek megépítését Budafok és környéke földrajzi adottságai tették szükségessé. (A település ugyanis olyan magaslati területen található, amelynek stabil és minden körülmények között zavartalan vízellátása csak egy megfelelő ellennyomást nyújtó tároló segítségével biztosítható. Egyszerű elektromos szivattyúkkal már nem lehet a főváros vonzáskörzetébe kiköltözők egyre növekvő vízigényét kielégíteni, a víztorony segítségével viszont a vízszolgáltatás folyamatossága garantálható.)

1,4 milliárdos betonkehely

A vízművek szerint hasonló beruházásra több mint harminc éve nem került sor (bár a viztorony.hu szerint alig 24 éve, Csepelen 1984-ben épült egy szintén 3000 köbméteres víztorony, a "csepeli csíkos"). Azt, hogy a tétényi torony pontosan mennyibe került, szemérmesen elhallgatták, az igazgató annyit mondott, hogy mivel "a Fővárosi Vízművek bevételeinek döntő hányada a szolgáltatási területén élők által befizetett vízdíjakból származik, intézményünk minden esetben, így a különböző beruházások tervezésekor is fokozottan ügyel a költséghatékonyságra", így a mostani kiadások arányosan hasonlóak voltak a korábbi víztoronyépítések – a Lakatos utcai és a csepeli létesítmények – költségeihez. Többletkiadást a helyi védettségű fennsík természeti értékeinek, így például az őshonos védett növények szakszerű átültetése és megóvása jelentett, tette hozzá az igazgató. (Úgy tudni, hogy a 2003-as vállalkozói szerződésben rögzített 600 millió forint helyett több mint kétszer annyiba: 1,4 milliárdba került a létesítmény, részben a már korábban említett improvizatív megoldások és építkezési csúszások miatt.)

Na de mindezek a protokolláris és üvegzsebekben turkáló részletek nem is nagyon érdekelnek minket, úgyhogy boldogan felliftezünk a szemerkélő esőtől sem rettenve a negyven méteres magasságba, hogy megcsodáljuk a panorámát. A panoráma persze nem annyira kíváncsi ránk, így főként hideg párába és vastag felhőpaplanokba burkolózva csak sejteti velünk a dombos tájat. A vörös reflektoroktól kissé elvakulva, ázottan liftezünk vissza a földszintre, hogy búcsúzóul még egyszer körüljárjuk az immár esti sötétségben kéken tündöklő betonkelyhet.

Távozóban még felmászunk a szoborpark bejáratával szemközti emelvényre, Sztálin csizmái mellé is, hogy messzebbről, a sötét tájba foglalva is megnézhessük a mérnökművészek kivilágított alkotását. Jól néz ki, hazamennénk vele.