Az írek csütörtökön népszavazáson utasították el a Lisszaboni Szerződésnek nevezett egyezményt. A szerződést a három éve elbukott közös alkotmány helyett hozták, nélküle jóval nehézkesebb lesz a közös döntések meghozatala. A tét óriási volt: tegyen-e egy nagy lépést az unió a föderalizmus felé vagy maradjon inkább szuverén államok gazdasági szövetsége? A nemek győzelme az utóbbi felé mutat, de volt már olyan, hogy addig szavaztatták az íreket, amíg igent nem mondtak.
Az írek többsége csütörtökön nemmel szavazott a Lisszaboni Szerződésnek nevezett uniós megállapodásra. A legtöbb tagállam parlamentje már ratifikálta a szerződést - így még tavaly decemberben Magyarország is -, de az ír jóváhagyás nélkül mit sem ér a szerződés.
A nemmel szavazó írek attól tartottak, hogy túl sok döntési jog kerül a közös intézményekhez és ezzel Írország elveszti valós függetlenségét. A szerződés valóban jobban központosítaná a közös ügyeket, az eddig szinte teljesen tagállamokra bízott külpolitikát és hadügyeket részben közös ellenőrzés alá vonná, és jelentősen szűkítené az egyes tagállamok vétózási lehetőségét.
Az uniót vezető politikusok többsége úgy véli, hogy Európa csak akkor maradhat versenyképes, ha minél egységesebbé válik és a jövőt a föderalista forgatókönyv szerint képzelik, bár arról nincs írott terv, hogy a közös ügyek száma meddig fokozódhat. Velük szemben sokan Európában úgy tartják, hogy nem szabad a nemzetállamok szuverenitását tovább csorbítani és elegendő, ha az unió megmarad egy gazdasági szövetségnek, amelyen belül a politikát mindenki maga intézi.
A választásnak óriási tétje volt. A Lisszaboni Szerződés már a B-terv, a korábban elbukott alkotmány pótléka. Még egy bukás hatalmas pofon az uniónak, már az előző is lassította a szervezet fejlődését.
A Lisszaboni Szerződés lényegében az EU működésének legfontosabb szabályait fekteti le. Egyrészt alkalmassá teszi a szövetséget az egyre több tagállam együttműködésére, másrészt erősíti az államok egymásra utaltságát. Az EU születése óta erősíti az együttműködést, egyre több jogosítványt von el a tagállamoktól és rendel közös fennhatóság alá. Ez a folyamat rekedhet most meg az ír nemek győzelmével.
Az EU napi ügyeinek intézése is problémássá válhat: az elavult, félévenként váltott elnöki rendszer már most is nehézkesen működik, a biztosok és az EP-képviselők száma túl sok (ráadásul mindjárt belép 28.-nak Horvátország), egyre nehezebb mindenkit kielégítő döntést hozni. Tovább lassulhat az egyébként is nehézkesnek tartott szervezet döntési mechanizmusa.
Az EU tagállamok vezetői 1996 óta azon vitatkoztak, hogyan nézzen ki az unió: mennyi legyen a közös ügy, ezekben melyik intézmény, milyen hatáskörrel dönthessen, miben legyenek erősebbek a tagállamok kormányai és miben a közös intézmények. Nemcsak elvi kérdésekről, hanem sokszor nagyon is konkrét marakodásról volt szó: a közös döntéseknél hány tagállam ellenkezése jelenthessen vétót, hány EP-képviselője legyen egy-egy államnak, kell-e elnök a tagállamok első embereit tömörítő tanács fölé, és mit írhasson alá a többiek nevében. Késhegyig menő, évekig tartó viták voltak ezek, amelyek sokszor elvették a teret és az időt attól, hogy a tagállamok vezetői kitalálják, mire is használhatnák szövetségüket.
Az EU már 15 tagállammal sem volt úgy kezelhető, mint amikor megalapították, pedig 1995-ben jórészt problémamentes, fejlett és viszonylag kicsi államok léptek be, Ausztria és Finnország például. Az addig sokszor informálisan is elintézhető vitás ügyeket nem lehetett a régi módszerekkel kezelni, a tárgyalóasztal hosszabb lett. 2004-ben még tíz, 2007-ben még két ország csatlakozott, többségük jóval szegényebb és teljesen más problémákkal küzdő, mint a régiek. Szaporodott közben a közös ügyek száma, a szervezeti rendszer toldozgatása már kevés volt.
A nagy megoldás sokáig úgy tűnt, hogy az EU alkotmánya lehetett volna. Az alkotmány szóval arra utaltak, hogy az EU óriásállamként működhetne hosszabb távon. A politikai vezetők évekig farigcsálták a szöveget, több száz fős konvent alakította. Amikor végre kész lett, Franciaországban és Hollandiában népszavazáson utasították el 2005-ben.
Az EU-nak két évig tartott kihevernie a sokkot. Először jegelték a problémát, aztán elkezdődött az alkudozás. A nehezen összetákolt kompromisszumokat meg akarták menteni, de a népszavazásokon elbukott alkotmányt mégsem lehetett hatályba léptetni. Úgy kellett megtartani az alkotmány szellemét, hogy közben ne sértsék a népfelség elvét. A megoldás lényegében az lett, hogy az alkotmány legfontosabb kitételeit átkeresztelték reformszerződésnek, a hangzatos bevezetőt és elvi részeket kiszedték, néhány gyakorlatias (és az egységet még inkább erősítő) részt meg beletettek. A szimbolikus erejű, ünnepélyes szöveg helyett bürokratikusabb köntösben igyekeztek eladni ugyanazt. És megállapodtak, hogy lehetőség szerint nem népszavaztatnak róla.
2007-ben egymás után fogadta el az alkotmányt helyettesítő szerződést az EU három legfontosabb szerve: a tanács, a bizottság és a parlament. A nemzeti parlamentek azóta egymás után ratifikálták az egyezményt, és a kormányok rendre kigáncsolták a népszavazást kezdeményezőket. Csak Írországban szavaztak róla, mert ott az alkotmány szerint a fontos nemzetközi szerződésekről muszáj referendumot kiírni.
A leglátványosabb változás az lesz, hogy az Európai Uniónak 2009-től lesz egy elnöke. Most a tagállamok között féléves rotáció alapján mindig másik ország vezetője elnököl az Európai Tanácsban. A féléves forgás itt megmarad, de lesz egy ember, aki az egész Uniót összefogja, a világ előtt szimbolizálja. Az elnököt a tagállamok állam- illetve kormányfői, vagyis a tanács választja majd. Az EU-nak lesz egy kül- és biztonságpolitikai főmegbízottja is. Ezzel tovább erősödik a tagállamok diplomáciai és katonai összefogása. Az új főmegbízott állandó helyet az Európai Bizottságban, sőt ő lesz a testület alelnöke.
Az egyre bővülő EU kezelhetősége érdekében 2014-től már nem lesz minden tagállamnak biztosa az EU kormányának számító Európai Bizottságban. Rotációs rendszerben csak a tagállamok kétharmada delegálhat egy-egy tagot. Ezzel a bizottság tovább távolodik a nemzeti érdekek képviseletétől.
Változik a szavazati rendszer az egyes tagállamok szakminisztereit és vezetőit összefogó tanácsban. Egy-egy határozat elfogadásához elég lesz a tagállamok 55 százalékának egyetértése, ha az együtt szavazók képviselik a lakosság 65 százalékát is. A tagállamok vétójoga azonban megmarad kül- és biztonságpolitikai ügyekben, illetve az unió költségvetésének elfogadásakor. Erősödik az EU egyetlen közvetlenül választott intézményének, az Európai Parlamentnek a szerepe. Az EP érdemben beleszólhat majd az agrárpolitikába (az EU a legtöbbet erre a területre költi) és a bel- és biztonságpolitikába is.
Miközben a változtatások nagy része a közös intézményeket erősíti a tagállamok rovására, egy változtatás ezzel szemben áll: a nemzeti parlamenteknek joguk lesz ellenállniuk uniós törvényjavaslatokkal szemben. Ha a tagországok egyharmadának parlamentje ellenvetéssel él, akkor ez ugyan még nem jelenthet vétót, de különleges indoklásra kötelezi az Európai Bizottságot. Az európai polgárok közvetlen beleszólását erősíti, hogy egymillió uniós polgár aláírásával arra lehet kényszeríteni a bizottságot, hogy foglalkozzon egy-egy kérdés uniós szabályozásával.
Az EU politikusai mindent megtettek azért, hogy az íreket az igenek mellé állítsák. Személyesen kampányolt a szigeten Barroso bizottsági elnök és Angela Merkel német kancellár, aki a szerződés ügyét a leginkább erőltette az unióban. Emlékeztették az íreket, hogy mekkora hálátlanság lenne arcul csapni a többi tagországot, miután évekig rengeteg közös pénzt kaptak, és a gazdaságukat húsz év alatt felvirágoztatták. A bizottság szinte leállította a törvényalkotást, nehogy olyan döntést hozzanak, amit a nem mellett kampányolók felhasználhatnának. A legnagyobb parlamenti pártok is az igen mellett kampányoltak.
Úgy tűnik, hogy mindez kevés volt. Az írek többsége attól tart, hogy a sziget elveszti függetlenségét és sokan kampányoltak azzal, hogy mivel máshol nem lehetett népszavazás a kérdésről, az íreknek kell megállítaniuk Európa nemzeteinek önrendelkezési jogát. Sokan úgy tartják, hogy a nem szavazatok mögött sok egyszerű tiltakozás áll: nem feltétlenül a szerződéssel van bajuk az embereknek, hanem a kormánnyal, a politikusokkal és általában minden tekintéllyel, az utóbbi évben váratlanul romló ír gazdasági helyzettel.
Így tartotta az unió ír biztosa is, aki két héttel a szavazás előtt így fakadt ki: "a 4,5 millió ír szavazóból 205 olvasta és 25 érthette meg közülük a Lisszaboni Szerződést, mégis döntenek róla". Végül az ír választóknak csak 45 százaléka szavazott, a nemek 53,4 százalékos támogatottságot szereztek, így összességében nem egészen 1,5 millió ír választó emelt akadályt a közel félmilliárd EU-polgár elé.
Korábban Brüsszelben azt ismételgették a politikusok, hogy nincs alternatív terv, ha a szerződés elbukik, akkor jön a világvége, az EU ügye kátyúba jut. Ehhez képest úgy tűnik, hogy némileg készültek a bukásra. A bizottság elnöke felszólította a többi tagállamot, hogy ratifikálják bátran a szerződést, mert azt nem lehet csak úgy ejteni. Máris kiszivárgott az egyik lehetséges vészforgatókönyv: a szerződést kicsit átírják és újra megszavaztatják az írekkel. A taktika egyszer már bejött, amikor a nizzai szerződést (ami a magyar csatlakozás záloga is volt) elsőre az írek nem szavazták meg, kicsit átkozmetikázva másodszorra viszont igen. Az is elképzelhetőnek tűnik, hogy az íreket kihagyják a katonai együttműködésekből.
A jövő heti brüsszeli csúcson a tagállamok vezetői már elkezdenek gondolkodni a megoldáson. Az szinte biztos, hogy januárban nem léphet hatályba az szerződés.