|
Kétségtelen, Clinton elsősorban politikus volt, méghozzá kora legnagyobbika. Médiapolitikus, Blair és Orbán elődje, aki fél szemét mindig a közvélemény-kutatásokon tartotta, és páratlanul jól érzékelte a közhangulatot. Sebezhetetlen volt, aki bármilyen kátyúból ki tudott kapaszkodni. Tudta, hogy történelmi magasságokba nyúló tetszési indexével ellenfeleinek semmi esélyük nincs megbuktatására, bármilyen nagyok is voltak botlásai.
Ez a végletekig cinikus, jórészt ösztönös, és nagyonis előrelátó, képesség tette lehetővé, hogy túlélje a Lewinsky-ügyet, ami röhejességével együtt a Watergate-botrány óta a legnagyobb alkotmányos krízise volt Amerikának, és amely hónapokra impotenssé tette úgy a végrehajtó hatalmat, mint a világpolitika porondján az egész országot. De rugalmassága és alkalmazkodóképessége állította fel a padlóról első elnöki ciklusa közepén is, amikor grandiózus, teljesen félremenedzselt és irreális elképzelése egy országos egészségügyi rendszer létrehozására kudarcot vallott.
Alkalmazkodóképessége lett a gazdasági fejlődés egyik alapja
A rendkívül gyorsan tanuló Clinton hamar rájött arra is, hogy hagyományos, óriási kiadásokat igénylő, baloldali elképzelései megvalósíthatatlanok, pláne a konzervatív kongresszus ellenében. Innentől pedig sikersztori az azóta harmadik útnak becézett ,,ideológia": Clinton - szembekerülve pártjával - elfogadta politikai ellenfelei konzervatív gazdasági programját, a szabadkereskedelem és a szigorú költségvetés bajnoka lett. Egészen új szögből közelítette meg a hagyományos baloldali, demokrata értékeket is, 1996-ban gyakorlatilag véget vetve az amerikai jóléti rendszernek szövetségi szinten. Okos távolságtartásával soha nem látott gazdasági fejlődés alapjait vetette meg Amerika, és közvetve a világ, számára. Nem az ő munkája teremtette meg ezt a páratlan boomot, de óvatos, minimálisra fogott beavatkozásával biztosította a megfelelő környezetet.
A fenntartható globalizáció elve vezette külpolitikáját
Hasonlóan jellemezhető külpolitikája: az első időszak kissé zavaros tevékenységét markáns, átgondolt és sok szempontból hatékony diplomácia váltotta. Clinton hamar feladta, hogy - pártja elvárásait követve - az emberi jogok kérdésében Kínával kötekedjen. Inkább mindent megtett, hogy a távol-keleti óriás a világgazdaság integráns része legyen, mert hitte, hogy a globalizáció és a prosperitás hátán idővel a szabadság is megérkezhet; a keménykedés pedig hasztalan Peking rideg uraival szemben. A szabadkereskedelmi egyezmények letárgyalása, Mexikó és a távol-keleti országok pénzügyi gyorssegélyezése szintén jelzik: Clinton szilárdan hitt abban, hogy a globalizáció, ha nincs teljesen szabadjára eresztve, nemcsak fellendülést, de demokratizálódást is hozhat. A Balkánon - megint a közvélemény-kutatások! - viszont eleinte tartózkodás jellemezte, az elbaltázott lehetőségek soráért őt is terheli a felelősség. Markáns politikát folytatott azonban a Közel-Keleten, Kína és Tajvan viszonyát illetően, a NATO-bővítés és Oroszország kapcsán. Kezdeti bukdácsolásai után Clinton nagyformátumú államférfiként hagyja el a külpolitika porondját.
Clinton intelligens, és rendkívül kompetens politikusként irányította az Egyesült Államokat. De sikereit elhomályosítják botrányai, amivel nem csak az elnökség intézményének, de egész Amerikának és közvetve a világnak ártott. A cinizmusról, amivel a világ az Egyesült Államok külföldi akcióit sokszor szemléli, ő is tehet. A gyanakvásról, amivel az amerikaiak Washingtont szemlélik, ő is tehet. Sok tekintetben azonban nagyon is képes volt felülemelkedni a pillanatnyi közhangulaton: az államférfi titulust még megadhatja neki a történelem. Egy biztos: Bill Clinton nyolc éve nyomot hagyott nem csak Amerikán és a világon, de a politikai eliten és kultúráján is. Kormányzásának vége lehet, a Clinton-éra nem múlik el oly hirtelen, s főleg nem nyom nélkül.