Mielőtt belevágunk, vegyük át a legfontosabbakat:


• Janics Natasa a 2000-es sydneyi olimpián, tizennyolc évesen még szerb színekben állt rajthoz, negyedik lett, a címvédő Kőbán Ritát így is megelőzte, aki hatodiknak futott be a nagy szélben.
• Az időközben állampolgársági vizsgát tett Janics a 2004-es válogatón centikkel előzte meg az addig egyeduralkodó Kovács Katalint, így jutott ki az olimpiára.
• Fábiánné Rozsnyói Katalin egy hajóba ültette őket, és a páros 2004 óta verhetetlennek bizonyult. Minden valamennyi elfogulatlan szakember megegyezik abban, hogy ők lennének a pekingi olimpia legfőbb magyar aranyesélyesei.
• Miután megnyerte második olimpiai bajnokságát Athénban, azt kiabálta, nincs nála boldogabb ember a földön.
• Április közepén Janics könnyek közt jelentette be, hogy az ő és edzője különváltak. Fábiánné csapata, egyben a legjobb hazai kajakosnők változatlanul együtt készülnek, Szolnokon. Janicsnak nincs edzője, ő testvéreivel, illetve a kenus Európa-bajnok Vajda Attilával készül fel, Szegeden.
• Úgy hírlik, alapos dorgálást kaptak azok a szerb vezetők, akik lehetővé tették Janics hazaváltását, egyiküket el is távolították a szövetségből.

A magyar színekben teljesített versenyeiről, de talán az egész pályafutásáról is megállapítható, hogy egyetlen verseny nagyon nem illeszkedik bele.

Igen? Melyik?

A június kilencediki szegedi válogató, egyben magyar bajnokság. Százötven méterrel a cél előtt letette a lapátot, és sétaevezésre váltott. Eddig azt szoktuk meg, hogy kitűnő versenyzőtípus, akire nincs hatással a tét, mi több, inspirálja, ha van rajta nyomás, de ezt a versenyt nem értettük. Janics Natasa feladja? Hihetetlennek tűnt.

Örülök, ha ez kép alakult ki rólam, de nem teljesen igaz. Nekem is vannak azért rossz napjaim, lehet, hogy a versenyeim kilencvenöt százaléka jól sikerült, de fogadják el, hogy nálam is ott van a fennmaradó öt százalék. Edzéseken pláne ott van, akkor többször előfordult már, hogy annyira fájt a kajakozás, hogy visszavettem a tempóból.

Azt még nem indokolta meg, miért nem hajtott rá az ezüstre?

Azt tudtam, hogy arany már nem lehet, és nem mentem tovább. Nem tudom. Keresem én is választ, felteszem én is a kérdést magamnak, de ez egy ösztönös cselekedet lehetett. Nem akartam szenzációt kelteni, így alakult. Talán már az újságírók elől sem menekülnék el.

Mit jelent az, hogy fáj az evezés? Hogyan lehetne érzékeltetni?

Borzasztó érzés, tényleges fizikai fájdalomról van szó. Nem kapok levegőt, mintha hurokban, vagy nyakörvben lenne a fejem, az izmaim megadják magukat, de közben mereven feszülnek, rettenetes. Nehéz elképzelni, de tényleg ennyire fáj. Edzéseken gyakran szokott kialakulni, hiszen az első kétezer méter után még egy újabb ezer vagy ezerötszáz jön. Pszichésen talán az a legnehezebb benne, hogy ez az állapot már akkor előjön, amikor még ötszáz méter van a célig. Már nagyon beérnék, de még iszonyatosan messze van.

Mit gondol az edzésről?

Az edzés eszköz, hogy a versenyen jól teljesítsünk, nem cél. Kati néninél egyre többször éreztem, hogy cél.

A váltáshoz ugyanakkor aligha ez a szemléletbeli felfogás vezetett el. A menedzserétől, Csonka Gábortól tudom, hogy hosszú folyamat eredménye volt a szakítás. Amikor a négyesen összeszólalkoztak, és otthagyta az edzést, az már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Emlékszik rá, mi volt az első?

Ha szépen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, Kati néni nagyon keményen kritizált, lehordott sok mindenért. Az olimpia előtt is, utána is. Az olimpiai vagy világbajnoki sikerek nem voltak hatással rá. Engem nem kellett félteni soha az edzéseken, de neki úgy tűnt, hogy lógós vagyok, nem harcolok olyan keményen, mint szerinte kellett volna. Nem hitte el nekem, hogy azért nem tudom a maximumot nyújtani, mert éppen lázas beteg vagyok.

Emellett úgy gondolom, hogy nekem nem jó az, ha megnőnek az izmaim, ha akkora vállam lesz, mint a többieknek, mert azzal nem leszek gyorsabb. Ezen vitatkoztunk. Elveszítettem a bizalmát már a télen. Amikor február végén Kaliforniába mentünk edzőtáborozni, már nem beszéltünk egymással egy kukkot sem. Miután hazajöttünk, ez a bizalom nem állt helyre. Ha ő nem bízott bennem, én miért tegyem? - gondoltam magamban. Aztán kirúgott néhányszor. Amikor a négyesben mentünk, akkor úgy döntöttem, ez volt az utolsó kirúgás, és eljöttem.

Csak az érthetőség kedvéért, a tavaly verhetetlen négyeshajó újra összeült, viszont nem volt meg a kellő sebessége, mert az elmúlt évek legsikeresebb edzője szerint billegett.

Mindegyik négyes billegett, ez is, csak ennek szerinte én voltam az oka, mert dobáltam magam, nem húztam rendesen. Szerintem meg én tettem a legtöbbet azért, hogy ne billegjen.

Hogy lehet azért tenni?

Egy négyesnél nagyon fontos, hogy egyensúlyban legyen. Különben, ha a hajó nincs egyensúlyban, az történik, ami akkor, Szolnokon, hiába van meg a csapásszám, egyszerűen nem halad. A sebesség a billegés miatt már az elején hiányzott, nem is tudtunk gyorsulni. Én csak azt akartam, hogy meglegyen végre az egyensúly, és végre haladhassunk.

Egy rajzfilmet képzeltem hirtelen magam elé: küszködik az evezős, és csak egy helyben forog.

Ennyire persze nem volt drámai a helyzet, de nem tudtunk begyorsulni, mert arra ment el az energia, hogy egyensúlyban legyünk, még a hajón lévő matricák sem látszódtak, annyira belesüllyedtünk a vízbe.

Miért pont ez a kirúgás lett a végső?

Nem tudom, melyik ember bírná ki azt, amit én kibírtam kilenc éven át. Én annyit eveztem büntetésből, hogy abból talán még Pekingig is el lehetne jutni. Emellett Kati néni mindenhol otthon volt, akárhová mentünk. Pesten, Dunavarsányban, Szolnokon, őt mindenhová kötötte valami, a háza, az unokája, a férje, a kutyája, engem meg semmi, sehova sem. Ezt ő képtelen megérteni, hogy nekem vannak érzéseim, hogy hiányzik valami.

Ezek az érzések egyszercsak előtörtek, és azt mondatták: el innen, oda, ahol én is jól érzem magam, Szegedre. Ott vannak a testvéreim, ahhoz a városhoz kötődöm, ott vannak a barátaim, és aki nekem a legfontosabb, a vőlegényem, Szilárd. Elhiszem, hogy nehéz ezt megértenie Kati néninek, mert neki elmondása szerint nincsenek barátai. Hát, nekem vannak, és jól érzem magam velük.

Meg sem fordult a fejében, hogy ennek dacára, visszamenjen? Még egy gesztusértékű ultimátumot is kapott, pedig ez az edzőnőnek egyáltalán nem szokása.

Az ultimátum idején nem gondoltam rá, hogy visszatérek, előtte igen. De akkor is csak azért, mert engem úgy állított be, mintha cserbenhagytam, elárultam volna a társaimat. Akkor azt hittem, ezt a félreértést csak úgy lehet feloldani, ha visszamegyek. Helyre akartam hozni az egyensúlyt akkor is.

Miért nem tette?

A bátyáim azt mondták, maradjak inkább Szegeden, mert itt érzem jól és felszabadultan magam. Ennyi azért kevés lett volna, elővettem egy szép nagy papírlapot, kettéosztottam, az egyik oldalra felírtam, mi szól mellette, a másik oldalra felírtam, mi szól ellene. Mérleget vontam, így mondják helyesen magyarul, ugye? Mivel több bejegyzés került a maradás mellé, Szegeden maradtam. Pontosan tudtam, mekkora kockázattal jár, de tudom, mit akarok, és tudom, hogy meg tudom csinálni.

Nyilván azt is mérlegre tette, hogy Fábiánné csoportja és módszere a siker garanciája. Aki eddig eljött tőle, nem érte el ugyanazokat az eredményeket.

Felírtam. Én Kati néni irányítása mellett is sokat és sokszor edzettem önállóan, még ha ezt nem is nézte jó szemmel, mert azt a látszatot kelthette, hogy felülbírálom az ő terveit. Itt Szegeden is felvettem már a kajakozásom, mert a felvétel alapján ki lehet szűrni a hibákat. A felvételeket visszanézem, és most is készülök újítással, de legyen egyelőre titok, mi lesz az.

Egyfajta honvágy is hozzájárulhatott a szakításhoz?

Nem, csak később esett le nekem, hogy milyen a honvágy. Milyen úgy edzeni, hogy jól érzem magam.

Sokszor sírt a különválás után?

Nem sírtam, bőgtem. De ezerrel. Kaptam Kovács Katitól egy cd-t a Blue Octobertől, és ahogy eljöttem Szolnokról, az edzőtáborból, azt tettem be, és Szeged felé az autópályán, arra üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Ezerrel. Mint egy félőrült. Talán ez igazolja, hogy spontán döntés volt, nem készültem rá előre. Nekem is fájt nagyon a szakítás.

Ha kilenc évet lehúzott edzője mellett, akkor mégiscsak szerette őt. Mi volt a legjobb tulajdonsága?

Sok volt, de azokat már elfelejtettem. Kati néni tudott aranyos, segítőkész lenni, de ki emésztené meg könnyen, hogy nem bíznak benne, pedig mindent megtesz a sikerért? Benne kialakult az a kép, hogy én nem jól edzek, lógok, nem úszok, nem futok eleget, és ezen nem tudott változtatni.

A spanyolországi Európa-bajnokságon tisztázhatták volna a félreértéseket. Miért maradt el? Beszéltek egyáltalán?

Nem beszéltünk. Nincs most közös témánk. Én nem tudtam volna leülni vele egy asztalhoz. Biztosan megmondom majd neki, sajnálom, hogy így alakult, de ehhez még erőt kell gyűjtenem.

És a korábbi csapattársakkal beszélt?

Hogyne, együtt is buliztunk a verseny után. Mindenki bulizott, én sem maradtam ki belőle.

A bulizás miatt egyszer már figyelmeztették, ráadásul maga az elnök, Baráth Etele.

Bizony, pedig egy szülinapi sms-nek vagy telefonhívásnak jobban örültem volna. Neki nem jutott eszébe, hogy huszonöt lettem, vagy ahogy itt köröttem mondják: negyedszázados. De azt is hallottam, hogy az elnök úr meglátogat.

Ezt a kétszázon nyert Eb-aranyérmet hová helyezi, mekkora értéke van?

Nincs külön értéke, mégis nagyon örültem neki, különösen, mert sokkal nyertem. És azért is, mert elég jó időt sikerült elérnem. A hullámok miatt kicsit átalakítottam a hajót, féltem is, hogy rosszul tettem, de az előfutamban, amikor még semminek sincs tétje, nagyon jól mentem, simán nyertem, utána pedig így maradt egészen a döntőkig.

Szomorú lett volna, ha második, mint párostársa, Kovács Katalin?

Elmondhatatlanul. Egy második hely nem adott volna igazi erőt ahhoz, hogy felkészüljek a vb-re.

Látott a többi lányon irigységet?

Nem éreztem.

Gyakran gondol Pekingre?

Minden nap. Amúgy is mindenki szóba hozza, mindenki az olimpiáról faggat.

És mire gondol? Egyesre, párosra, négyesre?

Egyesre mindenképp, megküzdök érte jövőre. A párosnak sem vagyok ellene, de csak Katin múlik, hogy megvédjük-e az athéni aranyunkat.

Azt tudja, ugye, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet?

Hogyne tudnám, de ha Kati tenni akar a párosért, akkor tesz. Amúgy nekem már nem tudnak ártani, mert a legnehezebbet, apám halálát túléltem. De azért abban reménykedem, hogy nem is akarnak ártani.