Arkhimédész a köreivel, Michelangelo a köveivel, Pasteur a kémcsöveivel vonult be a történelembe, Károlyi Béla a tornászlányokkal - mondják Erdélyben.
A konok, székely ember furcsa száműzetésben kezdte munkáját, mert a világszínvonalú tornasport a hetvenes évekig Romániában nem létezett. Úgy néztek rá, mint egy kissé bogaras megszállottra, amikor egy nagyon szegény Zsil-völgyi kis bányászvárosban, Vulcanban elkezdte a torna tanítását.
Károlyi kalapácsvető volt, a juniorok között három vagy négy éven át a legjobb, a rekordja ma is él, mert azóta ötkilós kalapácsot már nem vetnek. Hiányzott azonban mellőle egy erős kéz, néhány biztató szó a hullámvölgyekben, így belátta, nagy vágya, hogy olimpiai bajnok legyen, nem teljesülhet. Testnevelő tanári diplomát szerzett, és nagyon megdöbbentette a bíráló bizottságot - többen hibbantnak nézték, többre taksálták -, amikor bejelentette: a Zsil völgyébe szeretne kerülni. Mindenki tudta, egész Románia legszegényebb vidékére menne, ahol még villany sincs.
Károlyi tökéletesen tisztában volt vele, mire vállalkozik, mert a nagyapja tanító volt a városban, és a nyarakat rendszeresen ott töltötte; különös vonzalom, láthatatlan póráz kötötte Vulcanhoz. 1968-ban munkába állt.
Szép élet a bányászélet
"A háborút ott vészeltük át, hároméves voltam. Máig nagy hatással van rám a város, a bányászok, akik minden egyes nap az életüket tették kockára. Úgy mentek le a tárnákba, nem biztos, hogy vissza is jönnek, állandó volt az omlásveszély. Pénteken, amikor megkapták a heti bérüket, berúgtak a kocsmában, a feleségük jött értük a taligával, azon tolták haza őket. De a szegénység mellett hihetetlen összetartó ereje volt a közösségnek. A szabadnapok varázsa, a szabadtéri összejövetelek bensőségessége megmaradt bennem, és ki tudja, miért, visszavágytam oda. Szerettem volna örömet okozni azoknak a kicsi, sápadt gyerekeknek, akiket a háború idején láttam - én is hasonló lehettem -, és biztos voltam benne, Vulcanban nem változott semmi."
Menyasszonyát, a szintén tornatanár Mártát is meglepte a hír, hogy a legszegényebb régióba szeretne állást kapni, nem valamelyik nagyváros sportéletében szeretne dolgozni. Aztán egy rövid beszélgetésen megértette, nem kellett különösebben győzködni, hogy oda menjenek, ahol lehet építeni, újat kezdeni.
Lázasan fogott munkának
"Utólag visszagondolva lehet, hogy volt bennem küldetéstudat. Lupényban, a szomszéd kisvárosban állást kapott Márta is. Hozzá akartam járulni a gyerekek testi és lelki fejlődéséhez. Lázasan fogtam a munkának, nagyon élveztem, ez volt a legizgalmasabb és a legérdekesebb feladat világéletemben. Mintha tegnap lett volna az első tornaóra, amikor a kis pulyák felsorakoztak előttem, lyukas bakancsban, lyukas nadrágban, kopott, szakadt pulóverekben, ingekben ácsorogtak. Soha életükben nem álltak addig tornasorban, levetkőztettem őket, ekkor döbbentem rá, néhány lányon bugyi sincs, nincs rá pénze a szüleinek. Elkezdtem tornáztatni őket az udvaron. Másnap aztán jöttek az anyukák, seprűkkel, kapanyéllel, mit képzelek én magamról, micsoda perverz alak lehetek, aki eddig visszafojtotta magában a nagyvárosban a vágyait, és azt hiszi, itt, a szegények közt még jobban nyomoríthatja a gyerekeket, és közben kiélheti magát. Kiálltam eléjük, és elmondtam nekik, ha a ruhájukban tornáztatom őket, akkor az a silány, szakadt nadrág-ing tovább szakad, és nem tudják másnap felvenni. Lassacskán szétszéledtek."
Nem zsibbad
Károlyi megosztotta egyik kedves székely viccét, ami szerinte a székely világnézetre nagyon jellemző. Két székely utazik a vonaton, az egyik falábú. A másik kérdezi tőle: fenyő-e? A kérdésre nincs válasz, tovább zötykölődnek, de az egészséges férfit továbbra is nyugtalanítja, a kérdés. Gyertyán-e? - veti fel újfent, félóra elteltével. Válasz most sincs, tovább zötykölődnek, nem bonyolódnak párbeszédbe. Újabb kérdést nem tesz fel, csendben megállapítja újabb félóra elteltével: legalább nem zsibbad.
Az anyákat meggyőzte, de az apákat felbosszantotta, és tudta, hogy velük is meg kell vívnia a maga harcát. Az egyik péntek este betért a kocsmába, azonnal felismerték.
"Az egyik megtermett moldovai bányász rögtön kiszúrt, ahogy mentem a pult felé, mutogatott rám, mint egy perverz gazemberre, belém is kapaszkodott, de elég jó erőben voltam, és 124 kiló, leütöttem - a főiskolán nem mozogtam rosszul a ringben. Még ketten nekem jöttek, azokat is ellöktem, állon vágtam, és csak arra figyeltem, van-e bicska valamelyiknél, mert akkor pórul járhatok. Nem volt, mentem tovább a pulthoz. Aztán az egyik öreg székely bányász a pultnál megkérdezte, hogy én annak a Károlyinak vagyok-e a rokona? Mondtam neki, igen, az unokája vagyok, és akkor átölelt. Megveregette a vállam, én meg kértem a kis fizetésemből mindenkinek egy deci pálinkát. Azt hiszem, akkor fogadtak el, akkor érezték meg, hogy közülük való vagyok, onnantól más szemmel néztek rám."
Károlyi pedig elkezdhetett alkotni. Hamar pezsgő sportélet lett a városban, az idősebbek súlyt emeltek, mások fociztak, bokszoltak, kézilabdacsapatot szerveztek a gyerekeknek. Eljött azonban a tél, és az udvarról az olajos padlójú tornaterembe kényszerültek.
Mint a nikkelbolhák
"Nem akartam én tornacsapatot szervezni, az élet szorított rá. Semmi tapasztalatom nem volt, a feleségem volt tornász, de én soha. Nem is értettem hozzá. Pár hét alatt észrevettem, hogy a gyerekek milyen macskaügyességgel sajátítják el azokat az elemeket, amiket hónapokig tanultunk a főiskolán. Nem volt bennük félelem, könnyedén mozogtak. Ekkor ismertem fel, amit addig nem fedeztek fel, hogy erre lehet építeni. Bennük van a jövő, hiszen a tornát az érett nők sportjának ismerték. Mártát feleségül vettem, átjött Lupényból, és szervezetten tanítottuk a gyerekeket. A gerendát valamelyik bányász faragta a baltájával, korlátot is eszkábáltunk, a kimustrált szőnyegeket, a rossz matracokat összehordtuk, és meg is lett az első termünk."
Az első sikerek gyorsan jöttek, három év múlva a regionális versenyeken a sápadt gyerekek pirospozsgásan, örömittasan jöttek le azokról a szerekről, amelyeket ők még sohasem láttak. Hamarosan a tartomány egyik legerősebb csapata utazott Vulcanból az országos ifjúsági bajnokságra, és a kis csapat felkeltette a tanügyi minisztérium figyelmét. Károlyit áthelyezték a közeli Petrozsénybe. Ott is a vulcani gyerekekkel foglalkozott elsősorban, de már volt módja a kiválasztásra.
"Ezek a drága csöppségek, mint a nikkelbolhák pattogtak a gerendán, a talajon, a nemzeti bajnokságon kiemelkedő eredményt értek el, a minket elkísérő bányászok, akik addig azt sem tudták hány gyerekük van, most hirtelen büszke családapák lettek. Hangoskodtak is kicsit örömükben."
És megjelent Nadia Comaneci
A meglepő sikerek is hangosak voltak, hiszen gyerekek győzték le a felnőtteket, el is terjedt a hírük az egész országban. Az egyik politikus, Maria Login átlátta, Románia nemzetközi szinten is befuthat tornában, de legalábbis felzárkózhat a sportágat uraló szovjetekhez, magyarokhoz, csehszlovákokhoz. A kommunista vezérről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről elnevezett városban, a gigantikus vegyipari kombinát mellé világszínvonalú tornaiskolát építettek, és vezetését Károlyira bízták. Az őt érő támadásoknak ez volt az első alapjuk, mert a szövetség nem rendelkezhetett felettük, ők a tanügyi tárca alá tartoztak. A következő támadási pont a titkosszolgálat csapata, a Dinamo Bukarest legyőzése volt.
"Még lázasabban dolgoztam, mert akkor már megvoltak a kiváló feltételek, és még több gyerekből választhattunk Mártával. Ekkor került a szemünk elé Nadia Comaneci és Teodora Ungureanu is. Az addigi lelkesedésből irigység lett, mert én kilenc-tíz éves gyerekekkel indultam csatába meglett nők ellen, és ez csípte a szemét a riválisoknak. Kihasználtam, hogy nem volt korhatár, utána persze be is vezették."
Az 1961-ben született Comaneci így a 76-os montreali olimpiáig mindössze egy versenyen indulhatott. Akkor legyőzte a kor szovjet bálványát, Olga Korbutot, aki miközben felállt a dobogóra, gratulált Comanecinek, és azt mondta, nem szégyen, hogy kikapott egy gyerektől, mert ez a gyerek a közeljövő legnagyobb tornásza.
Moszkvai harcok
Eljött az olimpia, a fiatal csapat izgult, Károlyi késve engedte ki őket a pódiumra, mert Comanecit vécére küldte. A közönség már alig várta, hogy láthassa a trónkövetelőket, és gyorsan meg is jegyezhették az arcukat. Noha két évvel korábban "kenterben verték" a szovjeteket a románok, a csapatversenyt a rutinosabb csapat nyerte meg. Comanecit azonban már nem lehetett feltartóztatni, lepontozni, mert olyan tökéletes gyakorlatot mutatott be, hogy a pontozók az olimpiák történetében először tízesre értékelték. Ezt még összesen hat követte, jutott belőle Moszkvára is. Comaneci három olimpiai arannyal a nyakában tért haza Montrealból, újabb kettővel Moszkvából.
"Megfogott a keménysége, a céltudatossága, azonnal kitűnt a győzni akarásával, de szófukar gyerek volt, nehezen lehetett hozzá közel férkőzni. A család nagy barátja a sokkal közvetlenebb Ungureanu volt."
Comaneci volt ugyanakkor az ismételt veszélyforrás, támadási pont, mert Ceaucescunak is, és fiának is megtetszett. Partikra, fogadásokra hurcolták, elhízott, éjszakázott. Pár hónappal az 1980-as olimpia előtt azonban visszatért a Károlyiékhoz, ők mindjárt szigorú fogyókúrára kötelezték, és ugyan úgy látszott, Comaneci nem képes hozni a formáját, végül betették a csapatba. A személyes irigység ellen ők sem tehettek semmit, már az olimpia helyszínén elvágta a címvédő kezét Károlyi egyik riválisa, a Dinamo főnöke, Viru. Comaneci azonban úgy is a legjobb lett, hogy csak az egyik kezét használta a gerendán. A másikat bekötötték, de átvérzett a géz.
A nagy botrány is a moszkvai olimpiához köthető, ezek után kezdett fogyni körötte a levegő, pedig addig sem oxigénsátorban élt. Károlyi valami olyat tett, ami megbocsáthatatlan volt a szocialista vezetők szemében. Leleplezte a nyilvánvaló csalást, megmutatta a kamerának, hogy egy pontozóbíró már jóval a gyakorlat előtt a tábláján a tízes számjegyet hajtogatta ki az egyik szovjet versenyzőnek.
Letartóztatták volna
A közvetítést felfüggesztették, őt háttérbe szorították. Drasztikusan nem mertek fellépni ellene, mert pontosan tudták, ő a sikerek letéteményese, szakértelme nélkül mások hiába próbálkoznak, nem tudják a receptet. Pedig ekkor már többen készen álltak, hogy átvegyék a nagyszájú magyar helyét.
Állandóan figyelték, és miután elege lett az őt mindenhová követő árnyakból, ráadásul finoman tudatták vele, hogy az 1981-es amerikai túra után letartóztatják, döntött. Felesége először nemet mondott a disszidálás ötletére, aztán beleegyezett. A szekusok figyelmét kijátszották, pedig az érkezéskor többen voltak a repülőn, mint a csapat tagjai, de amikor a repülő elindult vissza Bukarestbe, ők egy bár felé vették az irányt. A csapat felszállt, ők maradtak.
"Kegyetlen helyzet volt, az életem egy darabja távozott tőlem azzal a repülővel. Létezési lehetőséget kaptunk, de úgy éreztük magunkat, mint az újszülöttek. Nem ismertük a nyelvet, a szokásokat, érthetetlen világba csöppentünk, idegesítő arckifejezésekkel kellett szembesüljünk. Tudtuk, csodálatos világban maradtunk, de félelmetesben is. Rohantak, dudáltak a taxik, siető, ideges emberek mindenütt. És a legrettenetesebb: nem volt mellettünk Andrea, a lányunk, őt hátrahagytuk, hiszen spontán terv volt a szökés. Mintha részeg lettem volna, az első nap úgy zúgott fejem. Nem tudtuk, mit csináljunk, hová menjünk, céltalanul jártuk az utcákat. Márta nagynénje New Yorkban élt, de sohasem voltunk a lakásán. Elindultunk megkeresni, de csak úgy nagyjából tudtam, merre lehet. Nagy nehezen megtaláltuk a háztömböt, felmentünk a nyolcadik vagy a kilencedik emeletre, hallottuk, megy a tévé. Türelmetlenül csengettünk, kinyílt végre a sokadik csengetés után az ajtó, az idős hölgy bizalmatlanul fogadott, jól megnézett minket, mielőtt beengedett. Majd hosszasan jajveszékelve rohant a tévé elé, elképzelni sem tudtam, történt, mi lehet a baj?
A Reagen elleni merényletkor szökött meg
Kiderült: sokadszor ismételték, lelőtték az elnököt, Reagant. Hát akkor földbe gyökerezett a lábam, és elgondolkodtam, ebben az őrült városban, és gyilkos világban akarok én élni? Ezt jól megcsináltad Károlyi Béla, mondtam magamban. Akkor még nem tudtam, hogy az elnök túléli a merényletet, és azt sem, hogy rám is süt majd a nap, és a hazám lesz ez az ország. A földön aludtunk, három éjszakán át vártunk, amíg elintézték a papírjainkat, már éjjel sorba kellett állnunk, hogy legyen esélyünk. Én ott hallottam a világ minden nyelvét, és gyorsan összedőlt bennem a világ, mert ez a civilizáció cseppet sem volt segítőkész, nagyot röffentek rám, ha nem értettem valamit pontosan a papírokon. Életemben először nem volt nevem, egy izzadt fekete ember számot adott nekünk, így azonosítottak. Ha nimbuszunk volt is, ott nem éreztem egy pillanatra sem, gyorsan elillant. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy otthon tizennégy évre ítélnek hazaárulásért.
Az a kutya ambíció
Néhány száz dollárt összekuporgattuk a fel nem használt étkezési jegyekből, és odább álltunk, amikor már lehetett, és útba vettem Kaliforniát, ahol talán jobban öltözött embereket láttam, de a lelkemben nem hozott szemernyi változást. Mondják, hogy nagy olvasztótégely az Egyesült Államok. Hát én meg mondtam, hogy egy nagy rothadó tégely. Láttam én a nyugati parton erdélyi embereket, mérnököt, híres zongoraművészt, elismert festőművészt, ott találkoztam velük hosszú évek után. Részegen, rongyosan láttam őket viszont. Elrettentő volt, de megint előtört bennem az a kutya ambíció: ebbe a világba én nem így halok bele, itten nem fognak úgy eltemetni, mint egy kutyát."
Kikötői rakodómunkás lett, lopott biciklin járt takarítani és festeni a mexikóiakkal, mert spanyolul beszélt, angolul nem. Így telt néhány hónap, amikor a szerencse mellé szegődött. A találkozás nem volt pátosszal teli, de ennek a találkozás köszönheti Amerika, hogy tornája a világ élvonalába került. A reptér környékén találkozott Bart Connerrel, a korszak leghíresebb amerikai tornászával, olimpiai bajnokkal (később ő lett Nadia Comaneci férje). Hosszan méregette, megszólítsa-e, ő lehet-e az, végül megtette. Egymás nyakába borultak, akkor tudta csak meg, hiába keresték az amerikaiak, nem találták, már majdnem letettek róla, azt hitték, elhagyta az országot, hogy nem Amerikában akar élni, csak a szökéshez felhasználta.
"Azt hitték, eltűntünk, mint beteg szamár a ködben. Aztán Bart révén munkához jutottunk, felújítottunk egy tornatermet Oklahomában, és ott kezdődött újra."
Ellépkedett Comaneci mellett
1989 novemberében, pár héttel a román forradalom előtt Nadia Comaneci elhagyta az országot, és ugyan sokan úgy emlékeznek, hogy rögtön találkoztak, Károlyitól kért segítséget, ez nem igaz.
"Kim Zmeskal volt akkor a tanítványom, Svájcban voltunk, épp reggeliztünk, amikor ránk törtek a tévések. Az orrom elé nyomták a mikrofont, és kérdezték, mit gondolok róla. Mondtam, nagyon tehetséges, sokra viheti, olimpiai bajnok is lehet, le sem esett, hogy nem Kimről kérdeznek, hanem Nadiáról. Felszálltunk a buszra, indultunk a versenyre, amikor az egyik német kolléga, szintén azt kérdezte, mit gondolok a helyzetről? Akkor mondtam, ugyan, mondja már el, miről? Akkor tudtam meg, hogy Nadia Magyarországon át megszökött. A versenyt hirtelen jó néhány szekus lepte el, a rendezők félrehívtak, elmondták, hogy nem akarnak bonyodalmakat, jobb lenne, ha elmennék. Én is jobbnak láttam, elmentem, és mit ad isten, a chicagói reptéren nagy sürgés-forgásra érkeztem, mindenki Nadiát faggatta. Jobbnak láttam ellépkedni mellette. Utána beszéltem vele, és azt kívántam neki, forduljon jóra a sorsa."
Csaknem minden másként ment, mint eddig, igaz, Andreával hamarosan kiegészült a család. Romániában lehetett ütéssel fegyelmezni, Amerikában ugyanezért perek sorát zúdították volna rá. Mégis megtalálta a hangot. Egyik tanítványa azt nyilatkozta később, őrültté tett, úgy tudott motiválni.
"Össze sem lehetett hasonlítani a lehetőségeket. A szocialista államokban a sport rendszere jól működött, olyan nem lesz soha. Nem volt nehéz belátni, hogy itt azokkal a módszerekkel semmire sem jutok, de a sors szerencsére jó alkalmazkodó képességgel áldott meg. Még munkához sem fogtunk, amikor az ellentábor nagy gépezete ellenünk fordult. Megjöttek a kommunisták, az emberevők, itten nem fognak érvényesülni, harsogták. Meghőköltem, de nem fordulhattam vissza. Odaálltam a gyerekek elé, hát ezek nem sápadt és vézna arcok voltak. Nagyravágyást láttam a szemükben. Ezek a gyerekek nem a nyomorból akartak kikerülni, hanem híresek akartak lenni. Nagy út vár ránk, gyönyörű, de nagyon kemény, mondtam nekik. Megkérdeztem tőlük, akarnak-e világbajnokok lenni? Csillogó szemekkel emelték magasba a kezüket, és mondták mindannyian: yes! Akkor éreztem, hogy visszatértem."
Na Károlyi Béla, ezt most jól megcsináltad magadnak
Úgy gondolja, a legnagyobb sikert 1984-ben a Los Angeles-i olimpián érte el, amikor Mary-Lou Retton az egyéni összetettben a legjobb lett. Retton két évvel az olimpia előtt jelentkezett nála, nem volt igazi tornászalkat, bár erős lábait az ugrásnál jól használhatta.
"Óriási visszhangja volt a sikernek, ilyenre nem is számíthattam. Soha nem számoltak azzal Amerikában, hogy a női tornában valaha is nyerhetnek, hiszen ezt a sportágat kisajátította a keleti blokk. A torna akkor még gyerekcipőben járt, az áttörést ez a siker hozta meg, még akkor is, ha a nagyhatalmak távolmaradtak. 1996-ban nagyon más volt a helyzet, akkor már várták, felkészültek a győzelemre, csak a drámára nem készülhettek fel, igaz azt nem is lehetett fordulatosabbra időzíteni.
A leírhatatlan feszültséget tükrözte a televízió, egész Amerika lábujjhegyen állt, és visszafojtott izgalommal figyelte, hogy a kis Kerri Strug sérülten nekifut újra az ugrásnak, megcsinálja, beleáll, összeesik, de megkapta a szükséges pontszámot, a csapat első, a korán örülő oroszok a másodikak. Ez volt életem első csapataranya, és ez volt Amerika első csapataranya is. Az ölemben vittem a kis Kerrit a dobogóra, mert megérdemelte, hogy ő is felálljon a legmagasabb fokára. A könnyem is kicsordult. Utána azonnal vitték a kislányt a kórházba."
17 ezer a helyszínen, 170 millió a tévén
Sokan találgatták, miért futott újra neki, miért kockáztatott, és hogyan bírta rá a mester az ugrásra. Nem volt nagy trükk, csak elmondta neki, hogy mennyit készült erre az olimpiára, és okozzon örömet annak a sok embernek, akik a helyszínen és tévén csakis őt nézik. A csarnokban 17 ezren, a tévén 170 milliónyian. De okozzon örömet a szüleinek is, akik tornásznak szánták, és neveltették. "You can do it!" Meg tudod csinálni, szuggerálta és szuggerálta percekig. A híressé vált mondatot - Károlyi engedélyével - Bill Clinton is felhasználta a választási kampányában.
Strug pedig odabicegett a futófolyosó végéhez, magasba emelte a kezét, kissé talán kényszeredetten mosolygott a zsűrinek, és nekifutott. Strug nem volt nagy tornász, csak tartalék lett volna - másvalaki lesérült a válogató után -, mégis neki kellett megmentenie a csapatot.
Ha utána kérdezték tőle, csak annyit mondott: sérülten lehet élni, de úgy nem, ha feladja az álmait. Az álma pedig az olimpiai bajnokság volt.
A most hatvanöt éves Károlyinak is ez volt az álma, de miután ő nem lehetett bajnok, abban segédkezett, hogy mások lehessenek. Az ő bátorításával, szellemi erejével, a fanatizmusával, az irdatlanul kemény munkába vetett hitével.
"Nem vagyok ateista, hiszek egy felső hatalomban, hiszek egy agy létezésében, amelyik irányítja a világot. Ebben a nagy agyban szerepet viselünk magunk is, a nagyot sok kis agy képezi, amelyek együttesen elérhetik az isteni erőt."
Felesége, Márta a szikla, egyben a kitartás
A mai napig hite átadásán fáradozik, az egész amerikai női válogatott nála készül a tízévestől a legnagyobb sztárig. Szó szerint nála, mert az ő farmján, kétmillió négyzetméteren, Texasban. Ő a válogatott igazgatója - az edzősködéstől 1996-ban vonult vissza -, felesége a szövetségi kapitány. "Márta a szikla, a kitartás" - jellemezte tömören a "beosztottját".
A legutóbbi, szeptemberi stuttgarti világbajnokságon a csapat összetettben újra bajnok lett, és a négy szerből kettőn amerikai győzelem született az egyéni összetett mellett.
"Van itt a ranchen egy kis olimpiai falu, lakónegyeddel, tornacsarnokkal, ebben előidézzük a nagy versenyek hangulatát. Nagy álmom volt, hogy központosítsam a sportágat. Sikerült. És megyek is, mert már mozgolódnak a gyerekek, szeretnének edzeni. A pekingi olimpiáig még sok a dolog, és a napok gyorsan telnek."