Naná, hogy megérte fölkelni 03:55-kor. Az ember a hajnali óra miatt eleve hősnek érezte magát, aztán meg méginkább. végre lehetett ordibálni, először illedelmesen, a család miatt, aztán egyre illetlenebbül, ahogy Cseh László a szemünk láttára átalakult egyfajta hímnemű Egerszegi Krisztinává. Ritka dolog, hogy pár évtizeden belül egy országból ketten is elegérkésedjenek, de most mégis megtörtént.

Ott állt a vézna magyar a legyőzhetetlen óriások között, akik úgy néztek ki, hogy egyben lenyelik az édes-savanyú uszkárral együtt, oszt mégis a torkukon akadt. Na jó, szeretnék valaha olyan vézna lenni, mint Laci-Egérke, meg ő nem is az ismeretlenségből robbantott, de az elképesztő erőfölény miatt mégis kísérteties volt a hasonlóság.

Bámulatos volt, ahogy Cseh belezendített, aztán megdöbbentő, hogy képes volt tartani a tempót, aztán egész egyszerűen fenomenális, hogy amikor úgy tűnt, így is csúnyán bedarálja a két amerikai, összeszedte magát - haha, itt egy óriási Európa-csúcs tempója volt az, ahonnan fel kellett támadni - és Lochte közel teljes testhossznyi előnyét gyorson csúnya hátrányba fordította. Most elájulok, de a párnák közül üzenem, hogy ez elképesztő volt, hülye, aki az alvást választotta, ezentúl senki se aludjon, mennyivel jobb nappal szédelegve felidézni, hogy milyen fasza legények vagyunk is, mi 400 métere vegyesúszók, néhány millióan.

Ja, ott volt Bush elnök drukkolni, és megint dagadhatott a nemzeti kebel, mert az amerikai elnök egyenesen Schmitt Pálról mintázta a saját kitömöttember-integetését.