Április 1-jén eltemették a magyar jégkorong legnagyobb korszakának legnagyobb játékosát, ifj. Ocskay Gábort. Ugyanazon a napon vb-selejtezőt játszott a magyar labdarúgó-válogatott. Az, hogy az utóbbi eseményen szó esett az előbbi tragédiáról, csak a közönségnek volt köszönhető.

A jégkorongrajongók már a múlt szombati Albánia–Magyarország futballmeccs után szóvá tették, nincs rendben, hogy a labdarúgók semmilyen módon nem emlékeztek Ocskay Gábor halálára.

Persze egyfelől tudjuk, a vb-selejtezők protokolljának szigorúak a szabályai, amelyeket a FIFA keményen betartat, a szervezőknek-rendezőknek nem sok mozgásterük van. Másfelől azonban a 187-szeres válogatott hokis – használjunk egyszer nagy szavakat – az egész magyar sport ikonikus alakja, akinek korai halála sok tíz- és százezer embert megrázott, és akinek tragédiájára az egész világ felfigyelt .

Nem kérdés, ha máskor nem, temetése napján megérdemelte volna a gyászpercet a Puskás Ferenc Stadionban, és a fekete karszalagot a játékosok karján. Nem tudjuk, a FIFA engedélyezte volna ezt, vagy sem, és nem is fogjuk megtudni soha: a magyar illetékeseknek nem jutott eszükbe megkérdezni .

Egyvalamit így is megtehettek volna. A FIFA megemlékezést rendelt el az elefántcsontparti szurkolók halála miatt. Az a mondat mégsem hangzott el, hogy mi, magyarok egy nagy sportoló tiszteletére is állunk némán. Kizárt, hogy ezért büntetés járt volna, de ha igen, az ilyet akkor is vállalni kell. Csak a szurkolók tudták, mi a dolguk: a stadion Ocskay Gábor nevét skandálta. A publikum jól vizsgázott. Az MLSZ nem.