Csodálatos hét volt ez mindenkinek, aki a sportot is szereti, a más nadrágjában turkálást meg pláne. A Wayne Bridge csaját felszedő John Terry a legszórakoztatóbb dolog, ami Tiger Woods óta történt a színtéren. Az ágyban és a pályán egyaránt teljesítményvezérelt férfin csámcsogni megunhatatlan.

Amit egy sportember a pályán kívül művel, magánügy. A füvet szívó Michael Phelps és a saját maga által szexmániásként diagnosztizált, egyik volt szeretője szerint viszont "egyszerűen csak disznó" Woods hobbijai legfeljebb a családjukat érdekelhetik joggal, illetve ugye bizonyos esetekben a bűnüldöző szerveket. Ezt a világ értelmes része így gondolja, Terry pechére honfitársai pont nem.

Angliában az utóbbi napokban egészen komolyan felmerült, hogy Terry érdemtelenné vált a Chelsea, különösen pedig az angol válogatott csapatkapitányi szalagjára. Szexuális eszkapádjai alkalmatlanná teszik a királynő érdekeinek képviseletére, valamint az ifjabb nemzedékek befolyásolására. Szerencsére Terry felettesei mindkét csapatánál középkorú olasz férfiak, akik nemi ügyekben lényegesen józanabban gondolkodnak a prűd és szemforgató angoloknál. Terrynek lesz néhány kellemetlen perce az öltőzőben, ha Bridge benne lesz a vébére utazó keretben, akkor pláne, és ennyi. A füttyszó és a róla költött gúnydalok a stadionokból néhány hónap alatt eltűnnek.

Érdekesebb ennél sokkal a sportszerető közönség viszonya kedvencei nemi életéhez. Elsősorban a sportoló férfiak kalandjaihoz, mert ami a nők kapcsán szokott menni, az általában tényleg nem több undorító csámcsogásnál. A férfiakkal azonban más a helyzet. A profi sport világa – legalábbis kívülről – tesztoszterontól csöpögő alfahímek birodalma, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzá a drukkerek is. Péniszirigység keveredik buzdítással, amely a pályán belül és azon kívül bemutatott tudásra egyaránt vonatkozik.

Híres férfi nem mondhat csődöt az ágyban, vagy oda a renoméja. Ez így van énekesek, színészek és mindenféle celebek esetében is, sportolóknál azonban még hangsúlyosabban jelenik meg. Nem lehet az, hogy aki negyvenről ki tudja lőni a jobb felsőt, az ne tudjon boldoggá tenni három nőt. Aki végig tud verekedni tizenkét menetet a szorítóban, annak ugyanennyi az ágyban sem kottyanhat meg.

A sportolóktól minden téren elvárt csúcsteljesítmény szüli az olyan legendákat, mint az önéletrajza szerint legalább 600 nőt lefektető Antonio Cassano, vagy az abszolút rekorder, a saját számításai szerint 20 000-ig jutó kosaraslegenda, Wilt Chamberlain. Aki atléta mezben, az legyen atléta meztelenül is. Ide tartoznak még egyébként a sportolók irtózatos szerszámairól szóló mítoszok is, amelyek közül személyes kedvencem a kilencvenes évek elején az volt, hogy Patrick Ewingnek akkora a farka, hogy meccs közben a combjához kell erősítenie, nehogy szétguruljanak a tökei.

Kevés dolog ismétlődik minden focivébén, ám az új labda kiszámíthatatlanságán siránkozó kapusok mellett a másik állandó az újra és újra fellángoló vita a játékosok és a szex kapcsolatáról. A forgatókönyv mindig ugyanaz, a főszereplő pedig általában valamelyik latin-amerikai csapat szövetségi kapitánya, akinek nagyon szilárd elvei vannak azzal kapcsolatban, hogy egy focista akkor játszik jobban, ha cölibátusban tölti a tornát, vagy épp ellenkezőleg, annyit hancúrozik, amennyi a csövön kifér. A vitát az teszi igazán szórakoztatóvá, hogy a kérdésre  mai napig nincs megnyugtató válasz, így ugyanolyan vehemensen védheti az igazát,

aki szerint a csapatokat a sikeres szereplés reményében kolostorba kell zárni, és az is, aki szerint nem. Arról viszont mindenki meg van győződve, hogy a szexnek és a sportsikernek valahogy köze van egymáshoz.

Nem meglepő, hogy a mai napig a legsúlyosabb vád, ami sportolót érhet, az az alpári lebuzizás. Cristiano Ronaldót tényleg könnyű utálni, de a folyamatos homosexual-ozás, amiből egyébként mi magyarok is kivettük a részünket a portugálok elleni vébéselejtezőn, eléggé siralmas. Szerencsére mostanában rájár a rúd a homofóbokra, Gareth Thomas, minden idők egyik legeredményesebb rögbijátékosa néhány hete jelentette be, hogy ő bizony meleg. A világ nem dőlt össze, és a femininséggel nehezen vádolható wales-i rögbiközösség is teljesen normálisan fogadta a döntést.

Az ugyanis a helyzet, hogy a szexnek akkor sincs semi köze a sportteljesítményhez, ha azonos neműek között esik meg. Egész éjjel ébren maradni, ahogy azt Ronaldinho a napokban bebizonyította, ártalmas, de hogy mivel telt az este, az irreleváns. Erkölcsi tanulságokat levonni és pálcát törni sportemberek felett, csak mert úgy viselkednek, mint a civilek, különösen béna. A nadrágjukban turkálni viszont persze addiktív és megunhatatlan. A következő Chelsea-Manchester City meccsen a Bridge-Terry farkasszem-párbajra első sorba kellene jegyet venni.