A vancouveri téli olimpia egyfelől mulatságos bakik, másfelől komoly tragédiák sorozata volt. A kanadai város megpróbált egy másfajta olimpiát rendezni, és nagyon csúnyán elbukott. Kudarcuk egyfelől szomorú, másfelől pedig nem sok jót sejtet az olimpiák jövőjének szempontjából.

A 2008-as pekingi olimpián minden ment, mint a karikacsqpás. A kínaiak még azt is meg tudták tervezni, hogy mikor essen az eső, és az előzetes rettegés a légszennyezettségtől is megalapozatlannak bizonyult. Az egész rendezvény fantasztikus siker volt, méltó külsőségekkel és csodálatos versenyekkel.

Sajnos a pekingi játékok sikerének szavatolásához egy ocsmány diktatúra támogatására volt szükség, amely alattvalóinak véleményét ki sem kérve rendelte alá a nemzet erőforrásait az olimpia tökéletes megszervezésének. Érthető, hogy a demokratikus Kanadában ehhez a módszerhez senkinek sem volt gusztusa.

Vancouver kedvesen, ügyesen, környezetkímélőn szerette volna lebonyolítani a maga olimpiáját. A gyorskorcsolya-versenyek helyszínén például különleges, minden zöld előírásnak megfelelő géppel tervezték karbantartani a jeget. Sajnos a masina az első napokban rendszeresen bedöglött, ami a versenyek csúszását, valamint a sportolók és a nézők idegbaját eredményezte. Baki bakit követetett, bár a grúz szánkós halálára még a megnyitó előtt valami erősebb kifejezés illene. Szerencsétlen kanadaiaknak még a lángot sem sikerült tökéletesen meggyújtani a megnyitón.

A kétségtelen jó szándék kevés volt. A bobpályán nyilvánvaló konstrukciós hibák voltak, ahogy arra egyébként már jóval az olimpai előtt is nagyon sokan felhívták a figyelmet. Ha a kínaiak szerveztek volna, az első kétségek felmerülése után egyből fogtak volna néhány, a grúzhoz hasonlóan ügyetlen szánkóst, és lezavarták volna őket a pályán. Kamerát nem engedtek volna a közelbe, viszont a véres foltok feltakarítása után kijavították volna a hibákat, még jóval az olimpia kezdete előtt.

A Hajós Alfréd óta eltelt évszázad alatt az olimpia akkorára nőtt, hogy hatalmas diktatúrákon kívül talán más már nem is tudja komoly baki nélkül lebonyolítani. A legutóbbi nyári játékok közül Atlanta és Athén rendezése hibát hibára halmozott, és tulajdonképpen csak Sydney tudott kínosabb ballépés nélkül megmenekülni.

Kétség sem fér ahhoz, hogy a Vancouvert követő Szocsiban minden stimmelni fog 2014-ben. Aki látta az orosz város rendezéséről döntő NOB-közgyűlésen Putyin elnököt angolul kérlelni (illetve hát inkább utasítgatni) az egybegyűlteket, az tisztában lehet azzal, hogy a Kínánál már alig tisztább Oroszország milyen energiákat fog mozgósítani a sikeres téli játékok érdekében.

A következő nyári olimpiát rendező London mindent elkövet, hogy a lehető legmesszebb kerüljön a pekingi megalomániától. Ez minden bizonnyal sikerülni is fog nekik, cserébe viszont az olimpiák történetének legkomolyabb ellenkampányával kell megküzdeniük. Az angol főváros jelentős részének egyszerűen nem kell az olimpia, nem kellenek az olimpia költségei, és nem kell az egész felhajtás.

Hogy mennyire nehéz olimpiát tiszta és demokratikus körülmények közt rendezni, először éppen egy másik kanadai városban derült ki. Az 1976-os nyári játékoknak otthont adó Montrealt úgy csődbe vitte az öt karika, hogy a kölcsönöket még ma is nyögik. Tisztességes, transzparens, emberi léptékű és még sikeresnek is sikeres olimpiát szinte lehetetlen rendezni.

Ennek legfőbb felelőse minden bizonnyal a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a világ talán legkorruptabb, legkevésbé átlátható nemzetközi szervezete. A globális sportszervezetek szinte kivétel nélkül sötét üzelmeikről híresek, azonban a NOB, amelyben a legtöbb a pénz, amelyben a tagországok politikai ambíciói a leghangsúlyosabban jelennek meg, mindegyiken túltesz.

A NOB irtózatosan sok pénzt zabál fel, működése kevésbé nyilvános, mint egy pápaválasztás, időnként pedig a felszínre bukkan valamilyen sötét korrupciós ügylet, amelynek a főszereplői kelet-európai és afrikai spordiplomaták, és többnyire szavazatvásárálásokról szólnak. Nem csoda, hogy a NOB elnökei is többnyire olyan vállalhatatlan figurák, mint a Hitlerrel kokettáló Avery Brundage vagy a Franco-barát Juan Antonio Samaranch. A magyar tagok elemzésétől pedig nagyvonalóan inkább tekintsünk most el.

Magyarországnak áprilistól olyan kormánya lesz, amely az eddigi jelek szerint támogatni fogja a budapesti olimpia tervét. Sportot kedvelő budapestiként ennek elvileg örülni kellene. Látva Peking sikerét és Vancouver kudarcát, valamint ismerve a magyar nemzet képességeit az elcseszhető dolgok elcseszésére, inkább azon kellene alaposan elgondolkodni, mielőtt nekiállunk tervekre és NOB-tagok megkenésére pénzt szórni, hogy biztosan akarjuk-e ezt mi itthon, vagy elég nekünk, ha továbbra is csak a tévé előtt drukkoljuk végig a kajak-kenu versenyeket.