Soha ilyen sok dél-amerikai csapat nem jutott negyeddöntőbe vébén. Korábban afrikai csapat is csak kétszer. Európát csak három, látszólag minden, így a foci szempontjából is különböző ország, Hollandia, Németország és Spanyolország képviseli. És ebből semmi sem véletlen.

A 2010-es vébé negyeddöntőjének mezőnye meglepően pontosan mutatja be, hogy valami alapvetően megváltozott a fociban. Másfelől pedig minden eddiginél világosabban mutatja meg, hogy milyen fontos a tehetséggondozás, a fiatal focisták kinevelése.

Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen az a három európai ország van még versenyben, amelyekben tudatosan folyik a hazai fiatalok képzése. Hollandiában a Jong Ajax a hetvenes évek óta gyártja a világ legjobb focistáit, és néhány kisebb csapatnál is van hasonló program. Spanyolországban az utóbbi húsz évben a Barcelona keltetője, a Masia vált hasonló sztárgyárrá, és vannak még hasonló műhelyek Bilbaótól Villarrealig. Németországban a 2000-es és a 2004-es Eb-bukások után indult országos, a legjobbak kiválasztását és méltó képzését célzó program. Az eredményt látjuk.

A három nagyot bukó európai csapat közül vegyük most ki a franciákat, hiszen az ő szereplésüket olyan különleges körülmények befolyásolták, hogy abból nem lehet a francia foci általános állapotára vonatkozó következtetéseket levonni. Az olaszok és az angolok esetében azonban a tendencia, ami a jövőjükre nézve különösen sötét dolgokat sejtet, egészen egyértelmű.

Az európai csapatok közül Olaszország és Anglia érkezett a legidősebb átlagéletkorú játékoskerettel a vébére (28,2 illetve 28,7). A németek és a spanyolok a két legfiatalabb európai kerettel érkeztek. Amikor a vébé előtt egy interjúban Gattusótól megkérdezték, hogy nem gond-e, hogy a hozzá hasonló, 30 feletti aggastyánokkal van tele a válogatott, a középpályás teljesen jogosan kérdezett vissza: mégis, kiket kellene helyettük elvinni?

Lippinek és Capellónak nem nagyon volt más választása, mint ebből az öregecske generációból válogatni. Van, aki azt mondja, hogy az angolok jobbak lehettek volna, ha a Terryk és Gerrardok helyett a Jagielkák és Dawsonok játszanak. Egyikük 27, a másik 26 éves, és a világklasszis színvonaltól egyaránt igen messze vannak. A spanyoloknál a már tapasztaltnak számító Iniesta is csak 26, a jobbnál jobb német suhancok életkorát pedig sorolni is felesleges.

Az olasz foci hanyatlása nemcsak válogatott, hanem klubszinten is közismert. Botrányok, nemzetközileg versenyképtelen csapatok vannak a négy éve még világbajnok válogatott hazájában. Amely győzelem egyébként már akkor is egy öregedő generáció vénasszonyok nyarának tűnt.

Angliában sem sokkal jobb a helyzet, ahol már középcsapatoknak is annyi pénze van, hogy a világon gyakorlatilag bárkit megvehessenek, fiatalt és öreget egyaránt. Mint például ma a Manchester City David Silvát. Az utóbbi évtized négy nagyja közül egyedül az Arsenal épít szándékosan a tinédzserek beépítésére, csak az angolok pechére Arsene Wenger ehhez a programhoz a nyersanyagot nem Londonban szerzi be, hanem Afrikában.

Angliában ráadásul a Premier League teljesen átvette az irányítást az FA-től, a kluboknak pedig, szemben a szövetséggel, egyáltalán nem érdeke, hogy a legjobb hazai játékosoknak adjanak lehetőséget. Nekik a világ legjobb, legolcsóbb és legjobban marketingolható játékosai kellenek. Szöges ellentétben áll ez a német szövetség, a DFB mindenható erejével és a kifejezetten gyenge német klubokkal, illetve a spanyol esettel, ahol ironikus módon a válogatott éppen arra épül, hogy Katalóniában és Baszkföldön nemzeti ügynek számít a helyi zsenik befuttatása.

Spanyolországban a nacionalizmus torzít a képen, a hollandoknál és a németeknél azonban az is világos, hogy egyre nagyobb szerep jut a bevándorló családokból származó fiataloknak a nemzeti fociügy előremozdításában. Illetve a németeknél csak azért ilyen szembetűnő ez, mert a hollandoknál ez a folyamat már korábban is elindult. Mint ahogy két évtizede lezajlott az angoloknál is, ahol akkor nőttek fel az elsőgenerációs karibi és afrikai bevándorlók gyermekei, szépen gazdagítva a rendelkezésre álló focistakészletet.

A vérfrissítés a németeknél gyors eredményeket hozott. Khedira, Özil, Marin a jövő világsztárjai lesznek, ha így a negyeddöntőben esetleg még nem lennének azok. A hollandoknál ugyanez a helyzet Eliával és Afellayjal. Ezeknek a játékosoknak és csapataiknak sikere, párosítva a mostani dél-amerikai és afrikai diadallal egyértelműen mutatják, hogy a nyugat-európai fehér emberek szerepe a jövőben még tovább fog csökkenni a világ focijában.

A valaha volt három legjobb európai játékos közül az első egy kispesti prolicsaládban nőtt fel, a második édesanyja az Ajaxnál volt takarítónő, a harmadik apja a müncheni postán volt alkalmazott. Kispesten még ma is élnek prolik, Hollandiában viszont már csak színesbőrű bevándorlók nyúlnak tisztítószerekhez, és a német postákon is inkább törökök foglalják el az alacsonyabb pozíciókat. Az a bennszülött európai réteg, amelynek fiai egykor oly’ sok szép sikert értek el hazájuk mezében, mára szinte teljesen eltűnt.

Nincsen ebben egy csepp rasszizmus sem. Komoly tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy szemben a közhiedelemmel, egyáltalán nem a legszegényebbekből lesznek a legjobb focisták. Hanem a több-kevésbé jómódú országok szegényebb rétegeiből. Nemcsak Puskás, Cruyff és Beckenbauer származtak ilyen körülmények közül, hanem az európai focisták túlnyomó többsége is. Ők azok, akiknek nem kellett rabszolgasorban dolgozniuk már gyermekként, de a családi háttérből származó hátrányok miatt arra sem nagyon volt esélyük, hogy egyetemre menjenek, és az eszükből élhessenek meg. Szabadidejük viszont volt bőven, a foci pedig a legolcsóbb hobbik közé tartozik, ami egy csádi kisgyerek számára talán elérhetetlen, Európában azonban senkinek sem.

Dél-Amerikában és Afrikában természetesen nincs annyi bevándorló, hogy a bennszülöttek megengedhessék maguknak, hogy kollektíve feljebb léphessenek a társadalmi ranglétrán. Így Paraguaytól Ghánáig bőven vannak még, és lesznek is fiatalok, akiknek a focin kívül nem sok esélyük lesz az életben.

Európában, főleg a kontinens nyugati részén, ez a bennszülött hátországa a focinak már szinte teljesen eltűnt. A jövőben csak olyan európai országnak lesz esélye nemzetközi focisikereket elérni, ahol egyrészt van tehetséggondozás, másrészt sikerül a bevándorlók fiai közül is erősíteni a nemzeti fociállományt.

A nyolcaddöntők után ez a 2010-es vébé egyik legnagyobb tanulsága. És senki ne aggódjon és vizionáljon nemzet-, sőt kontinenshalált. A lényeg, a foci minden demográfiai és piaci változástól függetlenül is mindig csodálatos lesz.