Majd az utókor eldönti, mennyire volt jó a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, és hol a helye a vébék nyolcvan éves történelmében. Az mindenesetre biztos, hogy az 1990 óta tartó legújabb történelemben egyáltalán nem volt rossz. Az pedig végképp biztos, hogy nagyon jó játékosból sokat láttunk. A gonoszok után következzen most a belőlük válogatott verhetetlen tizenegy.
Kiemelkedően jó kapusteljesítmény ugyanúgy nem volt a 2010-es vébén, mint kiemelkedően rossz. Egyetlen csapatról sem lehet kijelenteni, hogy azért jutott addig, ameddig, mert kapusa kivédte az ellenfelek szemét. Jó kapus viszont több is volt Dél-Afrikában. A feladathoz gyorsan felnövő Neuer. Az összesen egy gólt beengedő, majdnem a spanyolokat is megállító Eduardo. A végig megbízható Stekelenburg. A győztes mégis az az Iker Casillas, akinek az elején ugyan volt egy-két bizonytalan megmozdulása, onnantól kezdve viszont gyakorlatilag tökéletesen védett. Csak két gólt kapott, de mind a kettőt szerencsétlenül lepattanó labdából. Az egyenes kiesésben bevehetetlen volt a kapuja, és még Cardozo tizenegyesét is védte egy lélektanilag nagyon fontos pillanatban. A döntőben aztán Robben lövését tolta ki lábbal száz százalékos gólhelyzetben, majd hosszas sírdogálás után riporter csajával csókolózott egyenes adásban.
Maicon (Brazília)
Eleve szép teljesítmény ebből a brazil válogatottból a Szuperválogatott közelébe kerülni. A zseniális Maiconon kívül legfeljebb Lucióról és Juanról merülhetett fel ilyesmi. Dunga szándékosan épített sziporkázástól mentes csapatot, és kísérlete csúfos kudarccal is végződött. Az igazi klasszisokat azonban nem lehet edzői szeszélyekkel gúzsba kötni. A vébé előtt még volt vita arról, hogy biztosan Maiconnak kell-e adni azt a jobbhátvéd posztot, az első meccs után azonban már egészen világos volt, hogy Dani Alves legfeljebb a világ második legjobbja lehet ebben a munkakörben. Maicon kilométerekkel áll felette vagy a spanyol Sergio Ramos felett (aki egyébként mehet vissza középhátvédnek, ha a brazil végül nyáron Mourinhót követve az Interből a Madridba igazol). Hiába hátvéd, Maicont általában az ellenfél kapuja közelében nyújtott teljesítménye miatt szokás dicsérni, ami az Észak-Koreának lőtt hatalmas, és a hasonló előzmények ismeretében talán szándékos gólja fényében nem is meglepő. Csak azt ne felejtse el senki, hogy támadó feladatait azon felül látja el, hogy egyébként tökéletes hátvéd. Egyénileg neki talán még Sneijdernél is jobb volt a 2009/2010-es szezonja.
Arne Friedrich (Németország)
Nyár elején az idén szánalmas Herthával kiestél a Bundesligából. A Wolfsburg igazol le alig kétmillió euróért, olyan kevés pénzért, amennyiért a sztárcsapatok sztárhátvédei még egy kisgyereket sem hajlandóak felrúgni. És mit csinálsz ezek után? Tökéletes vébét játszol, hiszen nem csak középhátvéd vagy, hanem német középhátvéd, az emberemlékezet óta legjobb focit játszó német válogatott alappillére. A spanyol párossal egy szinten játszó Mertesacker-Friedrich tengelynél ezen a vébén nem volt jobb hátsó alakzat. A legszebb talán az volt, ahogy az elődöntőben a kis Villa szóhoz sem jutott mellettük. Az óriási mérete okán kicsit azért darabos Mertesacker éppen csak kimaradt innét, Friedrich azonban gyakorlatilag nem hibázott hét meccsen át. Azon a meccsen németként ugyan könnyű volt nagyot játszani, de ahogy ellentmondást nem tűrve tépte el a labdát az angol támadóktól, az szakmája csúcsteljesítménye volt.
Carles Puyol (Spanyolország)
Ahogy a németek esetében, a két spanyol középhátvéd között is csak hajszál döntött. Piqué végül azért maradt a Szuperválogatott kispadján, mert magához képest nem alakított kiemelkedőt. Az első két meccset ugyan véres fejjel zárta, ami hátvédnél általában szimpatikus tulajdonság, de ahhoz képest, hogy alig 23 évesen a világ egyik legjobbja a posztján, és bármikor tud negyven méteres passzal támadást indítani, most nem mutatott semmi különöset. Nem így a már leszállóágban lévő, a Barcelonában is fokozatosan egyre kevesebb szerephez jutó Puyol. Az elődöntőben fejelt kulcsfontosságú gólja még nem lenne elég a beválogatásához, az viszont igen, ahogy a 32 éves katalán lelkesedése és küzdelme sokat segített abban, hogy a sokszor akadozó spanyol válogatott ne szontyolodjon el teljesen. Természetesen szabálytalan volt Robben ellen a döntőben, és ha a holland elesik, Puyolt ki kellett volna állítani. De hát egy hátvédnak az a feladata, hogy ha lefutják, akkor is megakadályozza a gólhelyzetet, és ha ezt alattomosság és sérülésveszély nélkül teszi, az ezen a vébén már magában is megtapsolandó teljesítmény volt.
Carlos Salcido (Mexikó)
A Szuperválogatott szövetségi kapitánya a balhátvéd kiválasztásával volt a legnagyobb bajban. Sok érv szólt a 35 évesen még egy utolsót fellángoló, remekül játszó, kapitányként csapatát a döntőbe vezető, a torna talán legszebb gólját lövő Giovanni van Bronckhorst mellett is. Végül azért esett a választás a legalább ilyen jól játszó Carlos Salcidóra, mert Mexikónál pechesebb csapat nem volt ezen a vébén. Ők voltak a legmeghatározóbb bírói tévedés áldozatai, ha a nyolcaddöntőben Tevez méteres lesről szerzett gólját nem adják meg, az a meccs – nem úgy, mint a német-angol – akár máshogy is alakulhatott volna. Salcido válogatottja mind a négy mérkőzésén a csapat legjobb két játékosában volt, különösen a franciák ellen volt nagy formában. A PSV játékosának rossz megmozdulása nem volt, minden egyes csele sikerült, és így kulcsszerepe volt a franciák világra szóló végső összeomlásában. Szegény Mexikó már a második vébén fogja ki az argentinokat a nyolcaddöntőben, de ha egyszer kapnak egy jó sorsolást, olyan messzire juthatnak, mint most Uruguay.
Xavi (Spanyolország)
Miután két, egymástól sokban különböző, BL-győztes Barcelona és egy EB-győztes Spanyolország az ő határtalan tehetségére és futballérzékére épült, sokan tették fel a kérdést, hogy mégis mit kellene Xavinak tennie ahhoz, hogy legalább egy nyamvadt Aranylabdát kapjon. Úgy tűnik ehhez egy vébégyőzelem sem elég, hiszen a FIFA nagyokosai a 2010-es torna három legjobbja közé nem voltak képesek beválasztani, hiába épült a győztes válogatott arra, amit Xavi a pályán gondol. Ennyi diadal után már nem szentségtörés arról beszélni, hogy posztján Xavi a valaha volt két-három legnagyobb között van. Hogy ez a poszt pontosan micsoda, azt nehéz meghatározni, de azt elnézve, ahogy a spanyolok szinte minden meccsén az ő hol rövid, hol hosszú passzai nyomán mozgott föl és alá, jobbra és balra a pályán lévő 22 játékos, talán csak a rendkívül hülye játékmester kifejezés marad erre a csodára.
Bastian Schweinsteiger (Németország)
Ki volt minden idők talán leglátványosabb fociját játszó német válogatottjának kulcsembere? Löw? Friedrich? Thomas Müller? Ugyan. Természetesen az az ember, akinek a Németország hatalmas szerencséjére a vébé előtt lesérült Michael Ballackot kellett helyettesítenie. Voltak a vébén pillanatok, amikor a korábban igazságtalanul sokszor szidott Schweinsteiger még Xavinál is xavisabban keverte a kártyákat. A tornán három gólpasszt adott – ennél többet senki –, karrierje csúcsára pedig az Argentína elleni negyeddöntőben jutott fel. Itt is adott két gólpasszt, de nem ez volt a lényeg, hanem talán az egész torna legjobb egyéni teljesítménye. Utólag nevetséges visszagondolni, de a mérkőzés előtt a közvélemény inkább az argentinokat tartotta esélyesebbnek. Ehhez képest Schweinsteiger nem csak könnyedén tépte darabokra passzaival az argentin hátsó alakzatot, hanem abban is komoly szerepe volt, hogy a középpályán játszó Messinek köze se legyen a labdához. Ha a spanyolok ellen a németek Löw vezetésével nem ijednek meg, Schweinsteiger lehetett volna a leginkább képes a későbbi világbajnokok megtörésére.
Wesley Sneijder (Hollandia)
Mi hiányzott szegény Sneijdernek a tökéletes szezonhoz? Négy perc és pár tizenegyes? Hogy Robben elgurítsa Casillas mellett? Hogy a hollandok igenis merjenek kockáztatni, és saját képességeikben bízva megpróbáljanak nyílt sisakkal focizni a spanyolok ellen? Utólag már nem lehet eldönteni. Az viszont biztos, hogy alig két hónppal azután, hogy Sneijder az Interrel megtörte a Barcelona dominanciáját, majdnem sikerült a holland válogatott színeiben ugyanezt tenni a spanyolokkal. Ráadásul úgy, hogy szemben több csapattársával, ő szinte mindig megmaradt a sportszerűség keretein belül, és nem gondolta például azt, hogy valakit mellen talpalni futballpályára való cselekedet. Ja, és közben rúgott öt gólt, aminél többet ugye senki, és az ő duplájával sikerült megfordítani a meccset a még ilyen formában is életveszélyes brazilok ellen.
Andrés Iniesta (Spanyolország)
Ebben a Cristiano Ronaldókkal teli világban, amikor az európai szezon legnagyobb sztárjai csak lébecoltak a vébén, nagyon meg kell becsülni az olyan világklasszisokat, akiknek pont nyárra sikerült formába lendülniük. Iniestának egész évben nem ment a játék, a 2009-es BL-döntő előtt összeszedett sérüléséből csak nem akart felépülni, aztán meghalt barátja, Dani Jarque (akiről a döntőben trikóján is megemlékezett), aztán többször újra lesérült, és amikor éppen pályára tudott lépni, akkor sem ment neki úgy a játék, mint egy évvel korábban. Ehhez képest most ő volt a játékos, aki a végül ugyan győztes, ám menet közben sokszor köhögő spanyol gépezetet újra és újra be tudta indítani. Ő szedte végül szét a paraguayi védelmet, és ő volt az, aki miután megelégelte van Bommel rugdalózását a második félidő vége felé, fejébe vette, hogy nyerni fog. Iniestát Spanyolországban mindig a világ legunalmasabb játékosaként parodizálják, akinek megalszik a szájában a tej, és lehetetlen kihozni a sodrából. Ez megdöbbentő módon most a holland hentesnek sikerült, onnantól kezdve pedig Iniesta minden labdát elkért, minden ütközést elvállalt, és minden porcikájával a gólra koncentrált. Be is rúgta a végén.
Thomas Müller (Németország)
Sok jó fiatal játékos volt a nagyon jó német válogatottban, de egészen nyilvánvaló, hogy ki emelkedett a torna előtt jobban sztárolt Özil és Marin fölé. Müller élete első profi szezonjában BL-döntőt játszott a Bayernnel, 13 gólt lőtt a Bundesligában, majd ahogy az egy éhes, fiatal játékoshoz illik, csak még jobb lett a vébére. Pedig az első meccsen még csak harmadszor volt válogatott, de ez cseppet sem zavarta abban, hogy végül a torna gólkirályaként végezze. Nála fiatalabban utoljára Pelé szerzett öt gólt vébén, és egészen felesleges arról beszélni, hogy mi van, ha elkallódik, mert a fiatal játékoszsenik nem Németországban szoktak elkallódni. Az egyenes kieséses szakasz minden meccsén gólt szerzett, kivéve a spanyolok ellen eltiltás miatt kihagyott elődöntőn. Ki meri azt állítani, hogy a spanyolok akkor is behúzzák azt a meccsüket is 1:0-ra, ha Müller a pályán van?
Diego Forlán (Uruguay)
Az egyik legérthetetlenebb dolog Dél-Afrikában az volt, hogy milyen sokan lepődtek meg őszintén, hogy Forlán mekkora játékos. A csak magukra figyelő angolok esetében ez még úgy-ahogy megérthető, hiszen manchesteri évei tényleg nem voltak túl fényesek, de a világ maradékának nincs alibije. Forlán nem először, de nem is másodszor vállal kulcsszerepet középcsapatok hatalmas sikerében. 2006-ban neki (és persze Riquelmének) köszönhetően jutott hajszál híján BL-döntőbe a tíz éve még tök ismeretlen Villarreal. Idén az ő két góljával győzött az Európa Liga döntőjében az örök bukdácsoló Atlético Madrid. Ezek után miért kell azon meglepődni, hogy Forlán bárkinek, bárhonnan, bármelyik lábával tud gólt lőni? Kár, hogy még egyet nem tudott valahogy bepasszírozni, ő még Müllernél is jobban megérdemelte volna a gólkirályi címet.
Szövetségi kapitány: Milovan Rajevac (Ghána)
Nem most fogjuk megfejteni az okot, amiért ilyen siralmasan szerepeltek az afrikai csapatok a 2010-es vébén. Az viszont biztos, hogy az Afrikába csak a nagy pénzt felnyalni és a medenceparton koktélt szürcsölni érkező nyugati szövetségi kapitányok nem sokat segítenek a helyzeten. Pláne, ha csak néhány hónappal a torna előtt nevezik ki őket, mint Erikssont vagy Lagerbacket. A szerb Rajevac viszont már két éve dolgozik Ghánával, így talán nem véletlen, hogy az afrikai csapatok közül ők jutottak a legmesszebbre. Sőt, valaha a legmesszebbre, hiszen csak Suarez keze és néhány rosszul lőtt tizenegyes választotta el őket az elődöntőtől. Löwnek és del Bosquénak könnyű dolga volt, olyan nyersanyagot csak elrontani lehet. Na de Rajevac olyan csapatot vitt majdnem a legjobb négy közé, amelyben olyan játékos is rendszeresen kezdő volt, aki a spanyol harmadosztályba nem tud beférni. Ehhez pedig nagy edző kell. Bónuszpontok járnak a ghánai trikolóros nyakkendőért, a zilált hajért és az örökké másnaposnak tűnő, morcos fejért.