Mindig fárasztó, amikor a média médiáról ír, de mivel ennek a cikknek úgyis az a témája, a tárgyra rátérés előtt egy kis műhelytitok az Indexből. A szerkesztőségi levelezőlistán gyakori a vita arról, hogy van-e egyáltalán szükség 2010-ben klasszikus magyar belpolitikai publicisztikára, vagy hülye, aki olvas, és még hülyébb, aki ír ilyet. Aki szerint kell a fenének az ilyesmi, általában azzal érvel, hogy akárcsak a politikában, az újságírásban is elfogytak az érdekes és értelmes érvek, és egyébként is nagyon jól el lehet éldegélni ez az egész cirkusz nélkül.

Na de mit csináljon a sportőrült magyar ember, amikor azzal szembesül, hogy az ország miniszterelnöke egy teljes órára átveszi a hatalmat az ország vezető sportcsatornája felett? Hogy nincs előle hova menekülni, Hogy attól kell rettegni, jövő héten a Spektrumon beszél majd gyermekkori élményeiről a rákosi viperával, azután meg a Paprikán tömi a kolbászt. A magyar válogatott meccse előtti egy órát valami gólösszefoglalónak kell szentelni, nem a nyomorult politikának, ebben az interjúban konkrétan az MSZP neve is elhangzott.

Egy órát fociról a világon szinte senki sem tud beszélni. José Mourinhóval nem adna le egy teljes órás beszélgetést a spanyol tévé, mert egyszerűen senkit nem érdekel annyira. Az Orbán-interjú is elsősorban unalmas volt, de hát ha valaki a hatalmát arra használja ki, hogy gyermekkori álmát megvalósítva első lehessen a tízmillió szövetségi kapitány közt, akkor nyilván nincs mit tenni. Ugyanakkor számos tanulság is volt itt.

Először is a szervilizmus újabb és újabb bugyrai nyíltak fel, az ilyesmit mindig szórakoztató nézni. Voltak pillanatok a beszélgetés folyamán, különösen az elején, amikor még Orbán arcán is kínos mosoly játszott. Máté Pál, a csatorna főszerkesztője a nézők nevében is megköszönte, hogy a miniszterelnök úr a drága idejéből szánt egy órácskát a Sport1-re, és végig nagyon jól játszotta a sztár előtt elaléló, utolsó erejével kérdező kisfiú szerepét. Az külön szép volt, ahogy Csányi Sándor urat urazta, a csúcspont azonban mégiscsak a kis Gáspár előremenetelét firtató kérdések voltak. És az sem volt rossz, amikor idézte Joseph Blatter urat, aki szerint ilyen szép futballakadémia egész Európában sehol sincs.

A beszélgetés legérdekesebb tanulsága az volt, hogy Orbán, aki élete egyetlen szenvedélyének a futballt nevezte, és azzal kérkedett, hogy hétvégénként néha több NBI-es meccset is megtekint élőben, mennyire nem ért a focihoz. Mezey doktor istenítése még hagyján, hiszen ő gyakorlatilag a beosztottja, úgyhogy el lehet tekinteni attól a kellemetlen ténytől, amit Ághassi kolléga egyszer zseniálisan úgy fogalmazott meg, hogy a Doktor nagy balszerencséjére sajnos ennek a játéknak nemcsak elméleti, hanem gyakorlati oldala is van.

Az azonban már tényleg megbocsájthatatlan, hogy egy magát szerényen “futballokos”-ként definiáló ember, aki “az átlagos szurkolónál kicsit mélyebben nézi a meccset” Lothar Matthaust dicsérje, ráadásul Erwin Koemannal szemben. Koeman valóban nem a világ legjobb edzője, és a magyar válogatottal elért eredményeit is lehet vitatni. Na de hogy vele szemben valaki azt a Matthaust ajnározza, akihez képest Maradona edzői karrierje világra szóló siker, aki saját hazájában is közröhej tárgya, akit már brazil és osztrák kiscsapatoktól is kirúgtak, jelenleg munkanélküli, mert a kutyának sem kell, és egészen egyszerűen nem lehet az övénél siralmasabb edzői pályafutást mondani az utóbbi tíz évből, az azért megdöbbentő.

Ennél már csak az volt megdöbbentőbb, hogy mivel indokolta Orbán Matthaus dicséretét. A miniszterelnök elmélete szerint nemzeti válogatott élére nem való külföldi szakember, “az a vébén is rosszul sült el”. Mert mi “meghalunk, ha kikapunk”, és ezt idegen ember nem élheti át. Na de Matthaus kivétel, mert ő “magyarként volt szövetségi kapitány, éreztük, hogy neki ez fontos”.

Orbánt minden bizonnyal az a híres eset zavarhatta össze, amikor a magyar válogatott élére kinevezett Matthaus már legelső meccsein teli torokból ordította a himnuszt. Különös, hogy valaki, akit ennyit foglalkoztat a téma, mint a mostani miniszterelnököt, nem tudja megkülönböztetni az őszinte hazaszeretet és a más nép iránti tiszteletet egy rendkívül buta pojáca magamutogatásától, de hát Orbánnak a jelek szerint a magyarság és a fuball kapcsolatáról egyébként is sajátos elképzelései vannak

“Vannak népek, akiknek nem áll jól a futball” – mondta például a miniszterelnök. Sajnos nem részletezte a dolgot, így nem világos, hogy a minket már kilométerekkel lehagyó amerikaiakra és törökökre, vagy a minket csak alkalmanként megalázó izlandiakra és máltaiakra gondolt. Csak annyit szögezett le, hogy nekünk viszont jól áll, mert mi “intelligens, jó észjárású nép vagyunk”, a futball pedig intelligencia kérdése.

Hatvan perc hosszú idő, így hasonlóan nagyívű, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő állításokból igen sok jutott most a tévénézőknek. Az interjú alatt tulajdonképpen egyetlen egyszer beszélt világosan és logikusan Orbán, amikor azt elemezte, hogy meg kell itt különböztetni két típusú sportágat. Egyfelől azokat, amelyeknek van esélyük a piacról megélni, és ezért az államnak csak annyi a feladata, hogy segítse ezeket elindítani ezen az úton. És hogy vannak más sportágak, amiknek erre soha nincs esélyük, ezért mindig állami támogatásra szorulnak majd. Ez volt egyébként a beszélgetés legunalmasabb része, de szerencsére sokkal több idő jutott az ennél szórakoztatóbb részleteknek.

Megtudtuk például, hogy a foci a legférfiasabb csapatsportág, olyan mint maga az élet, mert egyenruhában vannak a játékosok, és fogadalmat tesznek mérkőzés előtt.

Megtudtuk, hogy a Sport1 tiszteletre méltó csatorna, értékes televíziós kísérlet.

Megtudtuk, hogy ez egy veszélyes világ, gyermekeink sokkal több veszélynek vannak kitéve, mint mi. Hogy a mai 20-21 éveseknek rossz a tartásuk, púposak és önzők, és a számítógép előtt ülnek ahelyett, hogy kimennének a szabadba. Hogy régen jobb volt.

Megtudtuk, hogy a Puskás Akadémiában egy fillér állami pénz nincs, csupa jóakaratú üzletember dobta össze, és kiváló példája a piaci alapon működő sportnak.

Megtudtuk, hogy hallotta, mit énekelt neki a Fradi kemény magja a fehérvári meccsen, de elfogadja, hogy focimeccsen ilyen is van. Egyébként meg vett Fradi-bérletet, amikor a csapat lekerült a másodosztályba, csak hogy támogassa őket. Hogy ezek után mennyire lehet komolyan venni egy közismert Újpest-drukkert mint valódi futballőrültet, arről sajnos nem beszélt.

Megtudtuk, hogy a 16 éveseknek az a jobb, ha nem szerződnek külföldre, hanem előbb itthon végigjárva a szamárlétrát tanulják meg mi az az alázat és odaadás.

Megtudtuk, hogy akinek szeme van, az látja, a magyar foci évek óta folyamatosan fejlődik, és közelebb vagyunk a középmezőnyhöz, mint pár éve. Hogy nem számít annyit a pénz, igenis lesznek itt még jó nemzedékek is világsikereket elérő válogatott.

Végül pedig megtudtuk, hogy Orbán konzultált Egervári Sándor szövetségi kapitánnyal, aki “higgadt, nyugodt, tekintélyes ember”, pont olyan, amilyen kell a válogatott élére. És ez a konzultáció alapján azt gondolja, Stockholmban nem kapunk ki (“sőt”), szerdán pedig “elkaszáljuk a moldávokat”.

Az interjú sugárzása után egy órával a magyar válogatott pályára is lépett Stockholmban. Az első félidőben még tartottuk a lépést a svédekkel, aztán a szünet után megrázta magát az ellenfél, és olyan simán szerzett két gólt, ahogy már akkor is tette, amikor még nem állt fel hazánkban a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közben a moldávok meglepetésre 2:0-ra, simán megverték a finneket, így nyugodtan, legalább pontszerzésre esélyesként készülhetnek a jövő heti meccsre.