Milyen csodás kis történet, amikor a magyar futball két évtizedének két nagy sértődője, és a jelenkor mimózája egy sztoriba kerül.

Huszti Szabolcs, aki elég jól áll a Tököli Attiláról elnevezett sértődési skálán, verbálisan mindenképpen összecsapott Mezey György futballdoktorral és Egervári Sándor futballokos kapitánnyal. Huszti ugye nem fér be az orosz Zenitbe, ezért a magyar válogatottba sem a tekintélyes kapitány szerint, a játékos szerint Mezey diktálja a tempót, az ő akarata is benne van a csapatösszeállításban.

Huszti kiborította a nagy nemzeti futballegyüttműködés asztalára a szart nyílt levelével – le is mondta a válogatottságot -, elég kínos a helyzet, hiszen közben a szép reményű utánpótláscsapatot sikerült kiherélni, az olimpiai álom egy Wales nevű csapat ellen szertefoszlott.

Két apró szakmai kitételt hadd említsek meg. Husztinak úgy látszik, valóban magas a Zenit, bár csereként játszott szombaton. Talán azért erős neki, mert a két nevezett futballzseni kollégái, egykori tanítványai nem tanítottak meg úgy futballozni, hogy alapember legyen ott. (Egy biztos, nem Huszti akaratán múlott.)

A második: Husztival valahogy az egyik külföldi kapitánynak sem volt baja, két magyar viszont csak összeveszett elég gyorsan, Egervári mellett Várhidi olaszverő sem bízott benne.

Nyilván nem futballelméleti kérdésekben különbözik a véleményük, nem a WM-rendszerről diskuráltak, a tény tény marad: Huszti hozzáállása jó a külföldinek, nem jó a magyarnak, a Jóisten sem érti ezt.

Azt most hagyjuk, Husztival jutott-e a válogatott előrébb, mert tessék már egy embert mondani, mutatni a jegyzettek közül, aki az elmúlt öt évben sorozatosan a valós tudásának, a klubcsapatában elért színvonalon futballozott a válogatottban. Vagy esetleg afelett, mert a Himnusz jól hatott rá.

Huszti levele egyébként majdnem remekmű, ha egy valamirevaló újságíró leírja mindezt egy jegyzetben, elég unalmas is, hiszen a fényezés, a parasztvakítás a magyar futball szövegkörnyezetében közhelynek számítanak. Elég csak egy élvonalbeli meccset megnézni a sporttévében, és annak tálalását a sok nagyszerűen felkészült és hiteles szakemberrel.

A valóság és a magyar futball még a nyolcvanas évek elején elköszönt egymástól, de páran a manufaktúrában hisznek, amikor már jó húsz éve iparággá változott a játék. A robbanásszerű állapotot talán észrevette Mezey, de aztán saját árnyékától megsértődött, bosszút állt rajta, és magába fojtotta.

Súlya viszont akkor lett Huszti mondandójának, amikor mindezt Juhász Roland legitimizálta, hiszen a korábbi csapatkapitány tömören annyit mondott: mindenben egyetért csapattársával. Az MLSZ sem késlekedett, a villámgyorsan működő gépezet szombaton, a balhé után két nappal állást foglalt: Egervári élvezi a bizalmat. Egy hónap megfeszített munka után csak nem küldhették el, hiszen a futballokos nemzet első embere szerint tekintélyes szakember. Erre a híres tekintélyre szükség is lesz most, mert most nem fejlett grafikai érzékére van szükség, amit Győrben búcsúzásként egy papírlapon csillogtatott – péniszt rajzolt -, de még csak nem is arra az ordenáré stílusra, amit egy Vasas-szurkolóval szemben tanúsított, amikor az számon kérte az eredményességet.

Itt meg kell oldani egy problémát, ami fejlettebb futballkultúrában – a franciák a vb-n megmutatták - sem sikerült. A vállalati tornán, ahol Egervárit kinézte magának Csányi elnök még tíz éve, ilyen súrlódások aligha fordultak elő.

A segítség adott, ott az MLSZ-vezér, ott a miniszterelnök.

Előbbi el is mondta, hogy a pályára nem celebek kellenek. Nem is. A pályára játék kell. És ha játék lesz, az ország legszervilisebb kommentátora (FR) is boldogan lelkendezhet, sikoltozhat, nem kell a Gyirmót hajtós és izgalmas meccseire tartogatnia nagyívű hasonlatait, és a kéjes elélvezést. (Jellemzően ő is megsértődött Huszti jogos kritikáján.)

A baj majd akkor kezdődik, ha Egervárinak olyan mérlege lesz, mint a klubcsapataival nemzetközi meccseken (22 próbálkozás, 3 győzelem), akkor az a nagy türelem gyorsan elillan, mert a futballokos nemzet két nagy edzőagytrösztje az elmúlt 20 évben nem tanulta meg, hogy a magyar futball menthetetlenül szar, csak helyenként úgy fúj a szél, hogy nem érezzük túl büdösnek a szagát.

Huszti és társai egyre jobban átlátják a magyar helyzetet, őket talán még az akadémiákkal sem lehet vakítani, hiszen eladott játékos Felcsútról még nem került ki, Németh Krisztiánnál is az Olympiakosz a cél, nem a Liverpool.

Mert egy akadémiához életerős koncepció kellene, és vagy tíz közepesen fizetett horvát vagy cseh edző, és akkor valóban nem kellene elmennie mindenkinek külföldre. De felőlem lehet szlovák is az az edző, mert ők valahogyan csak igazolják, hogy kisebb befektetéssel el lehet jutni a BL-be, vb-re, és nyerni Oroszországban, ahol mi nem nagyon szoktunk. A bajnokságuk pedig közel ugyanolyan, mint a magyar, a szlovén talán még rosszabb is, mint a hazai, lehet, meg kellene kérdezni tőlük, mit csinálnak jobban, hogyan versenyeztetik az akadémiáról kikerülőket. Még az is lehet, hogy elmondanák.

Egy magyar edző viszont a fitymálás jellembajnok nagymestere - öntudatban első kalapos, pedig a válogatott a negyedikben van a sorsolásnál -, és ez ragadós, hiszen már Dzsudzsák is majdhogynem büszke volt arra, hogy nem ismer egyetlen moldovai játékost sem. Ajánlom a netet, elég hasznos ilyen esetekre, és nyugodtan rászokhatna a magyar szakma is. Hátha van ott olyan információ, amit fel lehet használni.

Az úszók 70 éves kapitánya például hajnalban kelt, hogy megnézze az amerikai bajnokságot. Kíváncsi vagyok, Egervári mester hányszor írta be a google-ba Moldova nemzeti csapatát. A játékosok nem hülyék, észrevesznek apró összefüggéseket, vannak sejtéseik, hogyan kellene menniük a dolgoknak, szerencsésebb országokban mit tesznek.

És szerencsére írnak leveleket is. Még több ilyen levél kellene, bátorság, fiúk, bátorság. Amiről közösen, cikken kívül beszélünk, írjátok már le. Mitől féltek, mi bajotok lehet?

Juhász Roland folytathatná is, miről feledkezett meg Huszti.