Navarrete József, az olimpiai ezüstérmes, kétszeres világbajnok kardvívó nem a pénz miatt dolgozik Spanyolországban. Bőrszíne miatt sokat szenvedett a kubai születésű magyar, átírták miatta az előre kihirdetett válogatási elveket. Mindig pozitív volt a szemlélete, nem haragszik senkire.
Navarrete József a negyven vívóedző egyike, aki külföldre ment, szakértelmét nem itthon adja át, a magyar stílusra Spanyolországban tanít. Mexikóból és Venezuelából kapott ajánlatokat, de Európában akart maradni, 2007-ben elfogadta a spanyol kapitányságot. Csak nőkkel foglalkozik, rövid távon is sikeres lett, mert Arraceli Navarro váratlanul már a pekingi olimpiára kijutott.
„Mivel Londonban nincs csapatverseny, most is abban reménykedem, hogy a tanítványom komolyan veszi a vívást. A barátja folyamatosan oltogatja, neki nem kell annyit edzenie, mert jobb a többieknél, és ez törvényszerű visszaesést okozott, miközben akik rendesen dolgoznak, egyre jobban hozták be a lemaradásukat. Eddig sem könnyen vettem rá a munkára, mert a pénzét nem vehetem el, de azt például én döntöm el, melyik versenyekre utazhat. Ha nem viszem el valahová, visszaesik a ranglistán, ami érzékenyen érinti."
"Nem könnyű itt a helyzet, de a lehetőségeim összehasonlíthatatlanul jobbak, mint otthon voltak. Nem is bántam meg, hogy már öt éve itt vagyok, de nem a pénzért teszem, otthon nem volt lehetőségem a kiteljesedésre. Pedig az a munka, amit Gémesi György segítségével elkezdtünk Gödöllőn, sikeres volt, voltak junior világbajnokaink” – mondta Madridban az éppen edzésre készülődő Navarrete.
Tíz versenyzőt választhatott ki a klubokból, velük külön foglalkozik a királyi palotától nem messze lévő edzőközpontban, ahol van még egy magyar kardedző (Tábor Sándor), és a spanyol sportlövők is magyar edzőtől tanulnak.
„Azt hiszem, a legjobb helyre jöttem, mindent megadnak, hogy sikeresek legyünk. A válságot persze itt is érzik, de inkább olyan gondok vannak, hogy a versenyzők még mindig ötcsillagos szállodában akarnak lakni. Mondtam nekik, elégedjünk meg a négy csillaggal, és akkor több versenyre tudunk elutazni. Mert az állandó versenyzés, a ranglistás helyezések megőrzése, pontok védése és szerzése ennek a sportágnak a lényege”.
A 45 éves edző folyamatosan érezteti, mennyire imádja a vívást, mennyire élvezte, amikor Gödöllőn átadta az élményeit, és hogy alig pár hónap alatt száz gyerekkel szerettette meg a sportágat.
„Sokat gondolkodtam, akarok-e a múltról, a megaláztatásokról beszélni. Nem szívesen teszem, mert elmúlt, lezártam. De pontosan tudom: az a keresztem, hogy én vagyok az első fekete magyar olimpiai érmes és világbajnok. Ezt viselnem is kell életem végéig. Világpolgár vagyok, szeretem Magyarországot, magyar a feleségem. Ott él az édesanyám, akit rendszeresen látogatok. Szeretem a magyar vívást, mert a magyar kardvívás nélkül én sem lennék az, aki. Ismerem a magyar vívás hagyományait, annak idején mi például nem indulhattunk versenyen egy éven át, ha nem tudtunk felsorolni öt olimpiai bajnokot. Rendes vizsga volt. Tudom, ki Pósta Sándor, Fuchs Jenő. Szívesen tanultam Gerevichről, Kárpátiról, Kovács Pálról, ez abszolút természetes volt. A mestereimért pedig, Bodoki Ákosért, Zarándi Csabáért tűzbe mentem”.
1977-ben került Budapestre, édesanyja rögtön felkészítette, nem lesz könnyű az élete. „Nem értettem, mire gondolt. Csak számolni tudtam magyarul, a gyerekektől tanultam meg a nyelvet.”
Édesapja mérnök volt Kubában, a szocialista táboron belül Magyarországra jött, szerelmes lett egy lányba, két gyerekük született. Imre a válás után Budapestre került, Pepe még négy évig kint maradt. 12 évesen tudta csak az édesanyja Magyarországra hozni, mert az apa ragaszkodott az egyik fiúhoz.
Navarrete Kubában atléta volt, sprinter, az újpesti pálya viszont messze volt a Belvárosból. A vívóterem ellenben közel, és testvére, Imre egyébként is vívott.
„Nem volt olyan fedő otthon, amit ne használtunk volna pajzsnak, és nem volt olyan fakanál, amit ne használtunk volna kardnak. Édesanyám örült a legjobban, hogy vívunk mindketten, mert utána már az egyesületnél tettük, nem pedig az ő fakanalait tettük tönkre. A filmekben nagyon tetszett nekünk a vívás, kipróbáltam és ott ragadtam. Mivel semmi sem ment az életemben könnyen, ez sem. Jakab Laci bácsi vezetett a jó útra. Azt mondta: Pepe, elég volt a breakkorszakból, feleslegesen töröm össze magam az aluljárókban, menjek inkább vívni. Igaza volt. Egy forgás után súlyosan megsérültem, de a lábam helyrejött, és már nem volt kérdés, vívni fogok. Vívtam, és egyre jobb lettem.”
A guadeloupe-i vívás megteremtője, a szintén magyar Gara Róbert mesélte, hogy a később francia ikonná váló Laura Flesselnek mindig azt mondta: adjon inkább két tust, az egyiket biztosan megadják, kettőt már a bőrszín miatt sem vesznek el.
„Nem tagadhatom, én is éreztem ezt. Nemcsak az elején, amikor nekem csak két kardot adtak, a többieknek viszont ötöt. De hálát adok az Istennek, hogy így történt, mert így keményebb lettem. Akkor persze nehéz volt megemészteni, ami körülöttem zajlott. Volt, aki azt mondta, ha fehér festékkel öntenek le, akkor sem leszek válogatott."
"A 92-es olimpiára nem juthattam ki, mert az utolsó pillanatban megváltoztatták a szabályt, és a ranglistáról nem az első három, hanem csak az első kettő volt automatikusan csapattag. Én a harmadik voltam. Megértettem, elfogadtam a kapitányt, hogy voltak néhányan előttem, ezért ez a kihagyás nem is fájt. Igaz, az eredeti kiírás szerint ott lett volna a helyem, de én voltam a kivétel, ami erősítette a szabályt. Sokkal jobban fájt, amikor 2000-ben egy se nem fiatal, se nem tehetségesebb, se nem eredményesebb vívó került be helyettem. Akkor is mozogtak a szabályok, de tíz év távlatából természetemből adódóan nem szeretnék senkit sem hibáztatni. Ha utólag visszanézek, akkora vívó nem lehettem, aki miatt kétszer is változtatni kellett a kiíráson” – mondta fülig érő szájjal, mint aki tényleg feldolgozta a megpróbáltatásait.
„Pozitív a szemléletem, ezt mindvégig megőriztem, most, hogy már én alakítom a szabályokat, tudom, mit élnek át a versenyzők”.
Az 1996-os olimpia előtt is ráijesztett a kapitány, az utolsó pillanatig variált az összeállítással, jóllehet, Navarretének akkor is olyan ranglistás helyezése volt, ami alapján megkérdőjelezhetetlen lett volna a helye a csapatban. Végül Boros Györgyöt kiszorította az utolsó versenyen, és Köves Csabával valamint Szabó Bencével együtt ezüstérmes lett, az oroszok elleni döntőben nem volt esély a sikerre. (Azóta a magyar kardválogatott nem jutott el olimpiai elődöntőig.)
Egyéniben a három magyar közül Navarrete jutott legtovább, a négy közé. Akkor két mumusával, a francia Touyával és az orosz Pozdnyakovval találkozott. "Egy ideig mindkét ellenféllel szemben tartottam magam, aztán mint mikor kifolyik a kezedből a víz, úgy fogytam el. Kikaptam, negyedik lettem, előtte három meccset viszont annak köszönhetően is nyertem, hogy gyakorta oxigénhiányos állapotban edzettem."
Navarrete ösztönös vívónak tartotta magát, bár arra tudatosan törekedett, hogy edzésein oxigénhiányos állapotot idézzen elő, hogy még inkább fogjon az agya, ha bajba kerül a páston, döntő helyzetben, a nap végén.
Azt is megfigyelte, hogy az első együttes összecsapásnál általában a bal felkarjára vágnak. „Váratlanul csináltam egy védést, visszavágtam, és a kényelmes együttes találat helyett máris vezettem, 90 százalékban bejött. Lehet, hogy szerencsém is volt, de talán azért ennél többről van szó.”
Kubában edzésen szokás volt 0-4-ről kezdeni az asszókat, Navarrete is alkalmazza ezt a jelen szabályokra szabva, tanítványai 7-13-ról vívnak. „Ezzel fokozzuk a stresszhelyzetet, ilyen hátrányban is nyugodtnak kell maradni, nem szabad kétségbeesni, az előre megbeszélt akciókat végre kell hajtani.”
Figyeli a hazai vívást, tudja, hogy Kovács Tamás lett a kapitány, szurkol a férfiaknak, hogy a 10. helyről előre léphessenek, és ott legyenek az első négyben, vagyis a londoni olimpián, bár a hátralévő öt csapatversenyen egyaránt a legjobb háromban kell végezniük Nemcsikéknek, akivel még ő is vívott.