A magyar futballal kapcsolatban már 1969-ben lehetett hallani a Mohács szót, pedig akkor még csak annyi történt, hogy a csapat nem jutott ki az 1970-es világbajnokságra. A csehszlovákok a marseille-i pótselejtezőn 4-1-gyel átrohantak azon a védelmen, amelynek közepén Mészöly Kálmán állt, aki ekkor mondta híres mondatát: "A mi időnk lejárt."

1986-ban jött az újabb Mohács, a város neve Irapuato. Ez a név csak a magyaroknak mond valamit, nem híres, látnivalókban sem bővelkedő, kis mexikói város, ahol a szovjet-magyart rendezték. A negyedik percben már 2-0 volt, a magyar fantomcsapat hatot kapva omlott össze, a játékosoknak arra sem volt erejük, hogy egymáshoz szóljanak.

A súlyos vereségek ezek után megszaporodtak – bár a klubcsapatok előtte is rendszeresen kaptak nagy zakókat, a Verebes-féle Győr például hatot a Minszktől -, de kettőnél érdemes megállni.

Izland 2-1-re nyert a Népstadionban, pedig 1991-ben még voltak valamirevaló játékosaink. (Innen is van egy híres mondás, Petry Zsolté: "Júniusban, fejben mi már nem voltunk ott"). 1997-ben Jugoszlávia 7-1-gyel gázolt át a híres Csank-védelmen. A Lőrincz-Kuttor párost Bánfi János egészítette ki, láttuk, milyen eredménnyel, talán azóta is Mijatoviccsal álmodik. A visszavágó 5-0, 12-1 az összesítés, ennyire soha nem vertek meg pótselejtezőn senkit. Ezekhez képest az egyiptomi csapás meg sem kottyant, az 1924-es olimpián 3-0-ra kaptunk ki.

A vízilabdának is voltak gyengébb periódusai, 1989-ben kikaptunk az Eb-n a csehszlovákoktól. Polacik akkor a Vasasban játszott, de rajta kívül az ellenfélnek nem volt más értékelhető játékosa.

Férfi kézilabdában Tunézia oktatta a 95-ös vb-n a 40 éves Kovács Pétert is visszahívó válogatottat. A 25-24-es vereség a kiesést jelentette, pedig olimpiai álmokkal utaztunk Izlandra, ehelyett a 21. hellyel kullogtunk haza.

A nőknél 2000-ben olimpiai döntőt buktunk el hatgólos előnyről, de akkor legalább az odáig vezető úton voltak kiváló meccsek, például a norvégok elődöntőbeli legyőzése.

A jégkorong 1990-ben élte legrosszabb korszakát, a budapesti C-csoportos vb-n - ahol az éremszerzés volt a minimális cél - a hetedik helyre sikerült befutni. A KNDK 4-2-re vert bennünket, Bulgária 5-3-ra: a meccs híres képe, hogy már annyi bolgárt állítottak ki, hogy nem fértek el a padon, mégsem sikerült gólt lőni.

A kajak-kenut is kísérték nagy bukások, az olimpiai címvédő női négyes a kilences döntőben kilencedik helyen ért célba 1996-ban. A vívásban is egyre többször fogjuk hallani a kifejezést, mert magyar csapat pillanatnyilag nem áll olimpiát érő helyen. Pekingben még amiatt bosszankodtunk, hogy az abszolút döntőesélyes férfi párbajtőrválogatott hogyan kaphatott ki Kínától a négy közé jutásért. Elkoptunk, szólt a kapitány magyarázata a Moháccsal felérő vereség után.

Az ökölvívásban két drámai vb-címmeccs volt, amit hazai pályán nem sikerült hozni: Kovács István az argentin Chacóntól kapott ki, Balzsay Stieglitztől. Kokó magához tért a kiütés után, utóbbit hordágyon kellett kivinni a ringből.