Húsz éve Tokióban minden idők legnagyobb távolugródöntőjét vívta Carl Lewis és Mike Powell. Utóbbi rekorddal nyert vb-t, 895 centiméteres eredményének azóta sincsenek a közelében. A távolugrás csúcsai amúgy is korszakosak, Jesse Owenst 25 évig nem ugrották túl, Bob Beamon 1968-as ugrását megdönthetetlennek tartották. A magyar csúcsot 26 éve tartó Szalma Lászlóval, a Testnevelési Egyetem atlétika tanszékének vezetőjével elemeztük, mi kell egy igazán nagy ugráshoz.
Tehetség, szorgalom, nagyon sok munka és speciális körülmények, röviden így foglalható össze, hogyan születhet meg egy rekord. Az atlétika számos versenyszámában dőlnek meg a csúcsok, de úgy tűnik, távolugrásban csak igazán ihletett pillanatokban jön a nagy eredmény.
Jesse Owens korának kiemelkedő atlétája volt, a távolugrás mellett sprinterként versenyzett, 1935-ben az Ann Arbor-i versenyen egyedülállót teljesített. Negyvenöt percen belül négy világrekordot állított fel, 100 yardon, 220 yardon és 220 gáton, ezek mellé fért be - mint később kiderült - a korszakos távolugrócsúcs. Owens 813 centis ugrása mérföldkő az atlétikában, ez volt az első nyolc méteren felüli eredmény. Owens a legenda szerint el sem akart indulni távolban, mert előző nap elesett a lépcsőn és beverte a hátát. Edzőjével megbeszélték, hogy csak egyet ugrik, nem is volt oka többre. Az ugrás előtt a gödör mellett egy zsebkendővel jelölte meg az aktuális csúcsot, mikor leérkezett látta, bőven túlugrotta.
Az újabb csúcsdöntésre 1960-ig kellett várni, Ralp Boston 821-ig repült. A következő nyolc évben Igor Ter-Ovenaszjannal centinként haladva nyolcszor írták át a rekordlistát, 835-ig jutottak. Majd jött Bob Beamon.
Az 1968-as mexikói olimpián az első sorozatban eldőlt a bajnoki cím. Bob Beamon hihetetlenül könnyed ugrással 55 centit javított az addigi rekordon. Az ugrás a versenybírókat is felkészületlenül érte, az optikai mérő csak 860-ig volt használható, így szalaggal mérték le a távolságot. A kiírt eredménnyel Beamon nem tudott mit kezdeni, csak akkor fogta fel, mekkorát ugrott, amikor Boston átszámolta neki lábra és hüvelykre a centiméterben feltüntetett csúcsot.
Szalma László szerint Beamon ugrását különleges körülmények segítették. “A magaslaton mért 2,0 méter per szekundumos hátszél tengerszinten akár a dupláját is jelenthette volna, ez biztosan növelt az ugráson, valamint az is, hogy először futhattak neki rekortánon a távolugrók”.
A többiek hiába versenyeztek ugyanolyan körülmények között, meg sem közelítették az amerikait, a második helyezett Klaus Beer 813-at ért el. Valószínűleg az évszázad ugrásának tartott eredmény sokkja alatt nem tudtak teljesíteni.
Beamon még ennél nagyobbat is ugorhatott volna. “Úgy ugrott, mint egy óvodás a homokozógödörbe, ahogy leérkezett, egyből ki is szökellt. Ha beleül a nyomába, még két-három centivel nagyobb lehetett volna az ugrás. Bár nem szabad egy óriási ugrásra azt mondani, hogy rossz, Beamon technikája nem volt túl jó. A nekifutás lépésszerkezete sem volt optimális, hiába voltak könnyedek és erőteljesek a lépései. Azt már a verseny elején lehetett tudni, hogy nagyon jó erőben van, úgy jutott a döntőbe, hogy nem is arról a lábáról rugaszkodott el, amelyikről szokott”.
Beamon csúcsa 23 évig élt, akkor kétszer is túlugrották, igaz, csak az egyik volt szabályos. Az 1991-es tokiói világbajnokságon, minden idők legnagyobb távolugródöntőjében két amerikai, Carl Lewis és Mike Powell küzdött az első helyért. A párharc a három évvel korábbi szöuli olimpia - ott Lewis nyert - visszavágója is volt, Szalma szerint ez az éles pszichikai helyzet is kellett a nagy ugrásokhoz. Tapasztalatból tudja - versenyzett a tokió stadionban -, hogy nagy szerepe volt a pálya borításának. A japánok különleges műanyagot kisérleteztek ki, nem véletlen, hogy 100 méteren is világrekord született.
Lewis élete legjobb sorozatát produkálta, öt érvényes ugrásának átlaga 884 centiméter volt. A negyedik sorozatban a megengedettnél nagyobb, 2,3-as hátszéllel túlugrotta Beamont egy centivel. (Lewis gyerekkora óta készült erre, állítólag a házuk elé az aszfaltra festette fel azt a távolságot, amit Beamon ugrott.) Powellt ez nem rázta meg különösebben, az ötödik sorozatban, szabályos körülmények között 895 centimétert ugrott. Lewis megpróbált válaszolni, de hiába volt nagyon összeszedett ugrása, csak 887-et ért el.
Bár Szalma a négy olimpiát nyert Lewist tartja a legnagyobb távolugrónak, mégis Powell ugrása vált modellértékűvé, az egyetemen is azt oktatják. “Powell három év alatt nagyot fejlődött, amellett, hogy rámentek az erőfejlesztésre, technikáját is kicsiszolták. Szöulban még szinte csak kalimpált, Tokióban pedig az úgynevezett két és feles ollózó-homorító technikával ugrott hibátlanul, és nagyon jó lépésszerkezete is volt”.
A távolugrás egyik kulcsmozzanata a nekifutás sebessége, ebben a százon világcsúcstartó Lewis verhetetlen volt, de Szalma személyes tapaszalatai szerint az ugrás technikájára nem fordított túl nagy figyelmet. Ha azzal többet foglalkozott volna, akkor most kilenc méter feletti csúcsokról beszélnénk.
Mike Powellnek nem kell aggódnia, az utóbbi húsz év legnagyobb ugrása is 21 centivel kisebb, mint a csúcs, a tegui világbajnokságot Dwight Philips 845-tel nyerte, Szalma 26 éves magyar csúcsa bronzra lett volna jó.
"Azt szoktam mondani, ha nincsenek elérhetetlen célok, akkor az elérhetőket sem tudjuk teljesíteni. Biztos vagyok benne, hogy valaki megdönti ezt a rekordot, bár egyelőre nem látok senkit a mezőnyben, aki erre képes lehet. Az én 830 centiméteres rekordom is veszélyben lesz. Nekem is voltak már olyan tanítványaim, akik jobb teszteredményekkel rendelkeztek, mint én, versenyen aztán még sem jött ki belőlük, amit tudtak".
A csúcsdöntéshez számos összetevő kell, önmagában az még nem elég, ha valaki olyan genetikai adottságokkal rendelkezik, mint Lewis, Owens vagy Beamon. “Egy távolugrónak a fejében ott kell legyen a biomechanikailag legkedvezőbb modelltechnika. Ezt a csiszolt modelltechnikát azonban csak egy a sportolóval azonosan gondolkodó edzővel lehet jól adaptálni, az ugró fizikai paramétereinek (végtagok hossza, izomzat, tömeg) figyelembe vételével".