A londoni olimpián úszhatott a dicsőségben, mert nemcsak a 200 mell nagy favoritja, Gyurta Dániel, hanem a csoportjával együtt készülő, a tíz kilométeren versenyző Risztov Éva is olimpiai bajnok lett. Egy hete azonban nem kapott állami kitüntetést, pedig csak a női kajakosokat felkészítő Csipes Ferencnek lett több tanítványa aranyérmes. Kárpótolná, ha cserében az év edzője lenne az év végén?

Á, ott én esélytelen vagyok. Dani veretlen 2009 óta, nyert két világbajnokságot, két Európa-bajnokságot, de egyszer sem választottak meg. Mit várhatnék ezek után? Világcsúccsal kevés magyar nyert eddig olimpiát, de nem hiszem, hogy nekem osztanának lapot. Nem kishitűség, realitás ez. Bántott kicsit, hogy meghívtak a nagy kitüntetési ünnepségre a Parlamentbe, de engem nem szólítottak. Pár nappal utána hallottam az indoklást, két éve már kaptam egy magas kitüntetést. Kérem szépen, három éve kaptam, amikor világbajnok lett Dani, amikor a három európai egyike volt, aki vb-t nyert. Ő viszont most egy szinttel feljebb léphetett a kitüntetési rangsorban. Én nem. Ilyen a sorsom.

Gyurta mindvégig kiemelte, mennyire ragaszkodik önhöz. Most mégis felmerülhet az komolyan, hogy elválnak egymástól? Hogy érintette ez a keddi újságcikk?

Ezeket a pletykákat nem én gerjesztem, én is csak olvasom. Úgy gondoltam, hogy ha már aranyat nyerünk, akkor csak nem lesz hadjárat ellenem, mint régebben volt. Tévedtem. Hiba volt feltételezni, hogy egyszer már csak szimplán örülünk a sikereknek. Nem így történt. Mondjuk még kint voltam Londonban, amikor megjelent: ha 201 méteres a mellúszás, akkor Dani veszít. Aczél Endre mintha nem örült volna a sikerének. Az ilyen illetlenség, irigység érthetetlen. Eddig az volt a baj, hogy egy századdal nyert a római vb-n, most az lett a baj, hogy vezetett, és a végére megőrzött egy keveset az előnyéből. De könyörgöm, van még egy olyan ország, amelyikben egy aranyat kell magyarázni? Nálunk ez van. Ezt az úszásnemet elég régóta 200 méterre írják ki, nem 201 méterre. Miért kell hangolni a szurkolókat? Nekem, szakmai szemmel természetes, hogy mást mutat ez a teljesítmény. Annak megvan az oka, hogy a hajrában visszaesik valaki. De ettől még nyert. Egy szurkolónak természetesen hatalmas a katarzisa, amikor 195 méternél még negyedik, de elsőként mégiscsak ő érinti a falat. Szakmailag ilyen nincs. Erre, pár centis győzelemre nem lehet felkészíteni, ez a szerencse. De most nem egy századdal, hanem világcsúccsal nyert. Az mintha azt jelentené, hogy létezhetett bármilyen szuperdressz is a világon, azt az időt, azt a technikai fejlődést is képes volt legyőzni Dani a tehetségével, a kisugárzásával, nem utolsósorban az odaadásával. Ez pedig önmagáért beszélt. A kérdésre visszatérve, remélem, folytathatom vele, mert ennél többet nem érhettünk volna el, amennyit elértünk. És ki tudja, mi van még előttünk? A világcsúcsot is vissza lehet szerezni. Remélem, hogy ez csak egy félreértelmezhető cikk volt. Ha erősebb az ellenszél, megerősítem a lábam, jobban előredőlök, hogy talpon maradjak, de közben haladjak is.

Mivel adhatott támadási felületet?

Amikor a 2004-es nagy eredmény, a tizenöt évesen szerzett ezüstérem után hullámvölgybe került Dani, én ugyanott voltam. Olyan edző vagyok, aki ugyanúgy átéli versenyzője szenvedését. De kijöttünk belőle, közös akarattal. Pedig akkor körömpiszoknyira voltam az összetöréstől, hogy nem jó az ösvény, amelyiken járunk, mert nem sikerült a világ közvetlen élmezőnyében maradni. Nem hitték el nekem, hogy ha valaki egy márványtömböt elrak a pincéjébe, attól öt év múlva hozzányúlhat, márvány marad. Az emberi test azonban nem ilyen. Folyamatosan változik, erősödik, megváltoznak benne az arányok, amitől az edzőnek is folyamatosan változnia kell. Dani más terhelést bírt el 19 évesen, mint 15 évesen. A korábban bevált edzésmódszereken módosítani kellett. De azt hiszem, elég jól megtaláltuk az arányokat az elmúlt négy évben.

A támadási felület alatt nemcsak erre gondoltam.

Igen, igen, tudom, mire gondolt még. Korábban azt gondolták rólam, buzi vagyok, de mintha az élettársam, Csilla nem ezt mondaná. Megbélyegeztek, alkoholista vagyok. Igen, sörrel ünnepeltem Londonban, a szabadságom alatt is megittam pár üveggel. A férfiak jelentős százaléka a jól elvégzett munka után sört iszik. Miért különböznék én tőlük? Miért ne szabadna nekem is? Bár szabadságon sem voltam két napnál többet, annyi elfoglaltságom volt. De azért részegen sohasem tartottam edzést. A felkészülési időszak egyébként is teljesen más. Az úszás amúgy is egy összetett valami, alapos elemző munkát igényel. Amikor lefutottam a maratont három óra alatti idővel, legalább kicsit is hasonlítanom kellett egy élsportolóra, alkoholistaként nehezen menne ilyen idővel céléba érni. Majd kitalálják rólam még, hogy robbantottam, fegyverrel lőttem emberre, terrorista vagyok, nem érdekel. Vagy mondjam azt, innom kell pár sört, hogy sikeres legyek, amivel el tudom tartani a siserehadat? Engem csak az érdekel, hogy a versenyzőim sikeresek, hisznek bennem, a módszereimben, a jellememben. Mert a legjobb munkakapcsolat a siker. Nehéz lenne meggyőzni az ellenkezőjéről bárkit is. Hosszú Katinka is váltott, mert nem működött valami köztük az amerikai Dave Salóval, a világbajnoki cím után távolodott a dobogó. Risztov Éva pedig mintha olimpiai bajnok lett volna Londonban.

Tényleg csak azon múlott: Kiss László szövetségi kapitány megkérte, hogy a floridai edzőtáborba menjenek el közösen februárban, és próbálja meg felkészíteni? Előtte nem is ismerték egymást?

Ismertük, de nem beszélgettünk hosszasan. 2004-ben gratulált nekem Dani ezüstjéhez, amikor ő negyedik lett, pedig az nem egy rossz helyezés. Laci hívott, a repülőn találkoztunk, utaztunk, és a visszatérése után eredmény nélküli Éva nagyon megerőltető programot hajtott végre példás alázattal. Dani és a testvére, Gege is nyilván először furcsán nézett, hogy megoszlik az erőm, nem koncentrálódik a figyelmem. Aztán nagyon egymásra találtak, mert egyformán óhajtják a sikert. Tizenegy hetet együtt voltunk Risztovval, nem toltam magam az előtérbe, nem az a fajta vagyok, jobb volt az úgy, hogy a debreceni Eb után sem engem kérdeztek Éva 1500-as ezüstjekor. De az edzésterveim alapján készült fel, ahogy már most is írtam neki, amikor pár hete újrakezdte az úszást.

Mivel ön is 1500-as gyorsúszó volt, a nyílt vízi tíz kilométer akár közelebb állhatott önhöz, nem?

Milyen szép is lenne most azt mondani, hogy a véremben van a hosszú táv. Nem igaz, nagyképűség lenne erről papolni. Az úszás egynemű és oszthatatlan. És az úszáshoz talán valami csekély érzékem van. Az úszásban feladatok vannak. Ezeket a feladatokat kell viszonylag jól megoldani. Nem különbözik annyira a két szám – 200 mell és a tíz kilométer - egymástól, mint arra sokan gondolnak. Tíz kilométer alatt figyelni kell a bójákat, a fordulókat, a többieket, de a felkészítő program ettől nem változik. Aki jó vegyesúszó volt valaha, annak nem okozhat gondot, mert akkor olyan állóképességet kapott, amit mások aligha. Daninak is kitűnő az állóképessége egyébként, jól hajrázni anélkül nem lehet. Régi elvem, feltalálni nem kell semmit, csak a hülyeségeket levágni valamiről, mert attól még jobb lesz. A magyar úszósport pedig tele van jó elmékkel, megvan a megfelelő szürkeállomány. A heurékaérzésre tartalékolni, megszállottan felfedezést keresni, szerintem felesleges, mert az apró módosítások viszik tovább a jó gondolatokat. Magyarország sok kiváló úszót adott a világnak, és nem azért, mert ők olyanok voltak, mint a halak, akik eleve jól úsztak.

Azt is meg lehet kockáztatni, hogy Széchy Tamás tanításai is benne vannak mindkét londoni aranyban?

Sokat tanultam Széchytől, de azt azért ne feledjük, akkor igában voltunk. Mi alá dolgoztunk, és akkor nem volt demokrácia. Akkor nem voltak teamek, egy emberé volt a dicsőség. Széchy tekintélyével, az akarnokságával maga alá húzta a klubokat, de ugyanígy a szülőket is. Mert ha én panaszkodtam otthon anyukámnak, hogy verést kaptam, anyám adta a másik pofont, hiszen hogy merem én megkérdőjelezni a módszereket. A világ azóta megváltozott. Attól amúgy sem haladna a világ, ha epigon lennék. Másolással nem jutok előre, legfeljebb ugyanazt tudom konzerválni, klónozni. Az úszás eközben feltartóztathatatlanul fejlődik. A régi utódok átadták nekünk az úszókultúrájukat, de a mi kötelességünk, hogy az attitűdünkkel ezen finomítsunk, csiszoljunk, hogy érvényesülni tudjunk. Ha valaki kiveszi Kocsis Zoltán zongorájából a partitúrát, még nem tud ugyanúgy zongorázni. Természetesen mindannyian Széchy köpönyegéből bújtunk ki, engem ő már 24 évesen olimpiára juttatott edzőként, 1980-ban, Moszkvában Nagy Sándort, valamint Wladár Zoltánt készítettem fel. De a hierarchiának a része voltam, egyéni ambícióim csak a halála után jelentkezhettek.

Mit látott önben? Milyen tehetsége volt?

Nem tudom. A tehetséget az élet adja. 21 éves voltam, amikor megbízott versenyzők felkészítésével. Ez akkor elképesztően nagy szó volt. Igaz tizenkettő voltam, amikor megsúgta nekem, hogy én edző legyek inkább, mint versenyző. Mert nyughatatlanul kérdeztem, tanulni akartam állandóan, míg a többiek csak monotonon végrehajtották, amit előírt nekik. Én meg inkább visszakérdeztem, és ő ezt nem ellenszegülésnek, vagy tudálékosságnak vette, hanem sokkal inkább érdeklődésnek, akaratlanul is rendszerben akartam elvégezni a munkát, rendszerben akartam látni magamat. Ebben azóta sem változtam jottányit sem. Amikor megneszelte, hogy az öttusától egy junior Eb-bronz után is távolodom, magához vitt.

Amikor Gyurtával először találkozott, azonnal észrevette a tehetségét?

Az idejét vettem észre. Tízévesen 2 perc 58 másodperc alatt ért célba 200 méteren, mellúszásban. Az figyelemre méltó teljesítmény, nem ragozom. Tizenkét évesen 2 perc 19 másodperc alatt lenyomta a kétszázat, huszonöt másodperccel volt előrébb, mint a korosztályából bárki más. Tizenöt évesen, Athénra, még fejlődött, akkor már csak évenként három másodperceket, de az is hallatlan előrelépés. Az edző nem önmaga ellensége, még a középszerűt sem rúgja ki, nemhogy azt, aki tízévesen ilyen szinten kitűnik. Utána, menet közben derül ki minden, hogy bírja a terhelést, satöbbi. A kiválasztást misztifikálni kóklerség, mert a sebességen kívül még ezernyi összetevő kell a sikerhez. Persze, látszik a vízfekvés, a széles váll, a tenyér vagy a lábméret, természetesen a keringés is szembetűnő, de onnan még nagyon sok munka kell.

Éva tehetségét nem is vehettem észre, arra ott volt Bán Sándor Hódmezővásárhelyen. Én csak tántoríthatatlanul hittem benne. Egy jó eredményben. Az egyik debreceni vezető, Orendi Mihály írta nekem egy márciusi emailjében, belehalna, ha Risztov nem lenne az első hatban. Milyen jó, hogy most nincsenek rossz gondolatai, ugye? Éva el akarta végezni, amit előírtunk neki, mert érezte, hogy ennek meglesz az eredménye. Mert elfáradás és elfáradás között is van különbség. A mi terhelésünk utáni elfáradást hasznosnak, célravezetőnek gondolta. Azzal jómagam viszonylag korán szembesültem, hogy házibuliban tehetségesen fogok gitározni, de Clapton vagy Al di Meola keze valahogy jobban rááll a hangszerre. Éva talán észrevette, hogy velünk (a csapatomból Kovácshegyi Ferenc, Debrecenből pedig Dévay László segített) előbbre jut, valahogy jobban rááll a keze a sikerre is. Hogy elindult a pénzen a marakodás az aranyérme után a felkészítők közt, természetes magyaros folyamat. Semmivel sem kérek többet, mint amennyi a részem. Mert az elmondottak alapján valami részem azért csak van. Gyurta Dani után 14 millió forintot kaptam, a  három fős teamből az enyém a legnagyobb rész. Ha valaki ezt sokallja, csak gondoljon arra: 35 év edzői munkája teljesedett ki. Gondoljon az állandó idegfeszültségre, a nemtelen támadásokra, mert ha netán rosszul teljesítek, már mehetek is vissza a vokálba.