Egy olimpia mikor számít sikeresnek?

Ez nagyon nehéz kérdés, miután meglehetősen sokféle szempont van. Ha gazdasági szempontból nézzük, még akkor sem egyértelmű a helyzet, az arra vonatkozó számítások, hogy mekkora nyereséggel zárt egy olimpia, nem feltétlenül használhatók. 9,3 milliárd fontot, hozzávetőleg forintban 3400 milliárdnyi közpénzt fordítanak a londoniak erre, ez lehetetlenség, hogy megtérüljön. Ráadásul nem világosak sem a költségek, sem a bevételek.

Elég csak arra gondolni, hogy egy stadiont nem csak az olimpiára építenek, utána hatalmas veszteségeket termelhet, ha üresen áll. A bevételekből pedig a legjelentősebb részt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság teszi el, a jegybevétel, a merchandising, a topszponzorok és a médiabevétel mind hozzájuk tartozik. Ebből persze komoly hányadot visszaosztanak a rendező városnak, de tiszta bevételi forrás egyedül meghatározott helyi szponzorok lehetnek.

Nemrég volt egy keményebb nyilatkozat is a rendezőktől, ami szerint Pepsi pólóban még jeggyel sem engednek senkit.

A londoni polgármester is kiverte a balhét, mivel több mint 200 ügynök járja a várost, és az angolok szerint eszementen szigorúan ellenőriznek. Lecsapnak az engedély nélkül használt olimpia, fáklya, arany szavakra vagy akár az ötkarikás kifliformára is. Persze ez egy tulajdonjog, nehéz megmondani, a védelmének hol a határa.

Egy sportközgazdász szemével nézve sportesemény vagy üzleti esemény zajlik most Londonban? Hogyan nézi az olimpiát?

Minden szakmának megvannak a maga hülyeségei. Évekkel ezelőtt bejött a fiam a szobába, amikor éppen Chang egyik teniszmeccsét néztem. Megkérdezte, ki játszik, és én önkéntelenül azt válaszoltam, hogy egy Nike-os egy Adidasossal. Szóval egy idő után az ember elkezdi figyelni azt az egyébként teljesen érdektelen dolgot, hogy a pálya környékén mi van kiírva, milyen ötletek vannak. Vagy én éppenséggel Manchester United-szurkoló vagyok, de ettől függetlenül Ferguson nyilatkozatai egyenként is kis önálló esettanulmányok, kibontható belőlük, hogy mögötte milyen típusú menedzsment-elvek vannak. Az edzői szakma nagyon világosan leírható a vezetés-szervezés eszközeivel. Nem véletlen egyébként, hogy Kemény Dénes sztáredzőnek számít: legalább ilyen elismert vezetőképző, mint ahogy az sem, hogy a vízilabdánk jól teljesít, hiszen egy olyan ember áll az élén, aki mint menedzser sikeres a rendszerben.

Mi a különbség egy sportközgazdász és egy mezei közgazdász között? Mitől egyedi ez az iparág?

Alapvetően ez egy szolgáltatás, tehát a jellemzői annyiban mindenképp egyediek, amennyire a szolgáltatóipar különbözik mondjuk a hagyományosabb iparágnak tartott autógyártástól. Ezen túl viszont 95 százalékban ugyanazok az általános közgazdasági és menedzsment-problémák merülnek fel egy sportvállalkozásnál is, mint máshol, 5 százaléknyi specialitás van csak a rendszerben. Viszont ha belegondolunk, hogy az antroplógusok szerint a csimpánzok DNS-e kevesebb mint 5 százalékban különbözik az emberétől, mégis az egyik csimpánz, a másik pedig ember, akkor azért érezhető a különbség.

Ez mit jelent itt?

A közelmúltban itthon például nem egy olyan, mondhatni sztármenedzsert hoztak a sportba, akik nem ismervén az ágazat minimális speciális részét, félrevezették akár az egész iparágat. Mondok egy egyszerű dolgot: az, hogy mennyi autót gyártanak, az előrejelzésekkel és egyebekkel együtt ugyan, de mégiscsak az autógyár döntése. Az, hogy mondjuk a Ferencváros mekkora szolgáltatást állít elő, az nem csak az ő döntése: kell egy ellenfél is, akivel játszhat, tehát ketten állapítják meg a szolgáltatás végső szintjét. Abból is rengeteg dolog következik, hogy a fogyasztó, azaz a közönség hogyan vesz részt már a szolgáltatás előállításában is. Sokszor pedig nem is elég a lexikális tudás, hanem meg kell érezni, hogy az egyes különlegességek hogyan működnek az adott sportban.

Visszatérve a megtérülés és nyereség kérdésére: azért valahogyan csak el kell dönteni, megérte-e ilyen óriási anyagi áldozatot vállalni egy olimpiáért.

Attól függ ez, mennyire tudnak világosan megfogalmazott célrendszert kitenni a nyilvánosság elé, és ellenőrizhető módon ezt megvalósítani. Az 1984-es Los Angeles-i olimpia például kifejezetten profitot akart termelni, kvázi magánvállalkozásként, és nyereséget is termelt, de ez nem jellemző. Általában más gazdasági-politikai célokat tűznek ki. A szöuli olimpia egy felemelkedett gazdaság bemutatása volt, a barcelonai egyértelműen egy turisztikai célú népszerűsítési projekt, a pekingi egy politikai erődemonstrációnak sorolható be, és ezek mind ténylegesen sikerültek is. Az angolok kivételesen egyértelműen meghatározták, hogy melyek azok a kulcsszempontok, örökségek, amiket az olimpiának megvalósítania kell. Ezeknél a kulcsszempontoknál pedig világossá tették, hogy milyen értékeket szolgálnak az angol társadalomban. Ilyen kulcsszempont mondjuk Kelet-London rehabilitációja.

Nálunk is felvetődött, hogy rendezhetnénk olimpiát, és a városrehabilitáció Budapestnek sem ártana. Mik azok a feltételek, amiknek muszáj meglennie egy kicsit is versenyképes olimpia rendezési pályázatnál?

A NOB-nál az egyik legfontosabb szempont a rendezvény helyi támogatottsága, a biztos eredmény érdekében saját közvélemény-kutató csapatot kérnek fel ennek mérésére (egyébként a FIFA-hoz és az UEFA-hoz hasonlóan). És persze országon belül is ez a legfontosabb, hiszen ez egy irdatlan teher, ha jobban meggondoljuk. Úgy lehet elképzelni, mintha mondjuk minden családnak havi tízezer forintot kéne bedobni az olimpia alapba hét évig. A másik a pénzáramlások menedzsmentje, hiszen a költségek nagyon koncentráltan, három-négy év alatt jelentkeznek. Itt kulcsszerepe lehet a külső forrásoknak, most a lengyelek például az Eb-költségeinek majdnem harmadát uniós alapokból hívták le. Ez okos ötlet, nekünk úgyis annyi bajunk van az uniós források lehívásával, viszont egy Eb rendezésnél nem kell nagyon magyarázkodni. A harmadik pedig, hogy ténylegesen, a kötelező dumán túl milyen koncepció van a hosszú távú hasznosításra, mert itt ezer riasztó példa van, nem csak Athén vagy Portugália.

Például?

Képzeljük el, mit csinálna Budapest még egy-két nemzetközi reptérrel. Két hétig mondjuk másfél millió embert fogadni kell, ehhez infrastruktúrára van szükség, a japán turisták nem alhatnak a Blahán. És akkor még nem beszéltünk mondjuk két 70 ezres stadionról, amit még meg kell támogatni hat-nyolc 30 ezressel, ami egy olimpia futballtornához kell. Vagy egy olyan olimpia pályázat, ahol a vitorlásközpont az Adrián van, elég sebezhető. De miért építsen egy New Yorknál alig népesebb ország, mondjuk egy 300 méteres mesterséges dombra kajak-szlalompályát magának milliárdokért, amikor a környező országok már tele vannak ilyenekkel? Szóval az utóhasznosítás nem tréfadolog. Talán az is látszik, hogy ez akkora üzlet, hogy a rendező országok köre eléggé leszűkül. Nem tudom, hogy Amszterdam ma örülne-e, ha olimpiát kéne tartania, de a luxemburgiak is boldogan élnek attól még, hogy nincs sok esélyük megrendezni az eseményt.

Sokan háborognak olyan jelszavakkal, hogy az üzlet felülírja a sportérdekeket, sportágak kerülhetnek így ki-be, teljesen átírhatják az olimpiai programot.

A 2009-2012 közötti olimpiai ciklusra a NOB közvetítési bevétele közel 4 milliárd dollár volt. Ez nagyon sok pénz, ha ezek után a tv-csatornák Virág elvtárshoz hasonlóan egyszer-egyszer kérnek valamit, amellett nem mehetnek el. Híressé vált például az úszók esete Pekingben. Mindenki háborgott, köztük mi is, hogy az úszóinknak miért kell reggel versenyezniük. Pedig ennek egyszerű oka volt: az amerikai NBC csatorna Michael Phelps-re építette fel a teljes olimpiai kampányát, és mivel közel 1 milliárd dollárt fizettek a közvetítésért, úgy érezték, hogy megkérhetik a szervezőket, hogy az amerikai idő szerinti legkedvezőbb időszakban legyenek az úszásdöntők. Nemigen lehetett volna azt mondani, hogy márpedig Phelps-et hajnali négykor látjátok úszni, vigyétek a pénzeteket!

Úgy tűnik, hogy az olimpia is egyre több szempontból globalizálódik, lehet azt mondani emellett, hogy a gazdaságilag erősebb országok sikeresebbek lesznek az olimpiákon is?

Ha úgy tekintünk rá, hogy a klasszikus piacgazdaság feltételei teljesülnek, akkor mindenképp. Bizonyos mértékben koncentrálódnak az érmek, másrészt a kis országok specializálódnak. Külön érdekes például a kajak-kenu, ahol nagy hagyományaink vannak, egy magyar egység szinte mindig dobogóesélyes, de nem biztos hogy nyer. Ha egy ország azt mondja, hogy nem kell nekünk kajaksport, nekünk négy ember kell, akik mondjuk az ötszáz métert megnyerik, akkor nem variálgatnak válogatókkal, négy embert edzenek négy évig folyamatosan, hogy megnyerjék azt az egy számot. De azt is mondhatjuk, hogy lehet olyan ország, például Argentína, akik mondjuk két aranyat nyernek, az egyiket férfi labdarúgásból, a másikat férfi kosárlabdából, és sok ország sportszeretői gondolkodás nélkül cserélnének velük.

Korábban hogyan lehettünk sikeresebbek?

Valóban, nem volt ez mindig így, Kelet-Európának például az olimpia mindig is politikailag volt nagyon fontos, ezért a szovjet hadigazdasághoz a gazdasági fejlettségünknél nagyobb mértékben voltunk jelen a sportéletben. Egészen pontosan állami pénzből tartották el a sportolókat, ezáltal jobban is szerepeltek. A rendszerváltás után megszűnt ez a politikai demonstrációs kényszer nálunk, Nyugat-Európában pedig épp ekkor felértékelődött, ott is kezdtek közpénzek és ilyen félközpénzek menni a sportba. Ez az eredményekben különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a technológia szerepe is minden korábbinál fontosabbá vált a felkészülésben.

Ez minden sportra igaz? Az ember úgy képzelné, hogy mondjuk a birkózóknak elég egy szőnyeg.

Itt már nem az a kérdés, hogy heti tízszer edzel vagy tizenegyszer. Például az angol bringásoknak Peking előtt felépítettek egy olyan termet, ami egy az egyben szimulálta a magaslati viszonyokat, így már elutazniuk sem kellett. Vagy itt van a finoman fogalmazott sportegészségügyi háttér is, ami alatt alapvetően a megengedett teljesítményfokozást értjük, de a tapasztalat alapján nehéz meghúzni itt a határt. A dopping már ott tart, hogy ha odaáll egy olyan úszó, akinek hártya nőtt az ujjai közt vagy hatvanas lába van, ami már szinte egy cápauszonynak felel meg, akkor elég annyit mondania, hogy így született, senki nem tudja bizonyítani az ellenkezőjét. A gazdagabb országokkal persze fel lehet venni a versenyt, ha a gazdasági normalitáson túl kezdenek el közpénzeket ölni a sportba.

Mindig van egy kis zavar, amikor a sportról beszélünk, hiszen tulajdonképpen most csak a profi sportról van szó, nem a hétvégi kocogásról.

Válasszuk szét a dolgokat, a látványsportnál a csere tárgya az, hogy az ember kimegy és megnézi ahogy mások sportolnak. A másik típusú sportolásnál te magad sportolsz, ott a lehetőséget vásárolod meg. Magyarországon szerencsétlen, hogy mind a kettőt sportnak hívjuk, mert elmossa a különbségeket. Angolul az athlete az, aki díjért versenyez, a sportsman pedig, aki szeret sportolni. Ennek megfelelően a hétköznapi sportolást a nemzetközi irodalomban a szabadidős tevékenységek közé sorolják, és nem is nagyon foglalkoznak vele, mert az tényleg ugyanolyan, mint más iparág. Van persze egy számos járulékos hatása, egészségesebbek, csinosabbak, jobb kedvűek leszünk tőle, ez komoly érték, de most nem ide tartozik. A sports industry az, ami a szórakoztatóipar része, ez tulajdonképpen sport iparág gazdasági megközelítése.

Szóval akkor a szórakoztatóiparba tartozó profi sportban mikor van helye közpénzeknek? A multiplex mozikat ritkán támogatják közpénzből.

A piacgazdasági szemlélet szerint a sportszórakoztatás egyértelműen nem közjószág. Hogy te élvezed-e Újpest játékát, az a te dolgod, miért fizesse ki azt helyetted más? Menj el a meccsre, fizesd ki a jegyet, érezd jól magad, és ne törd össze a stadiont; persze ez is kultúrafüggő. Ha a debreceniek azt mondják, hogy az ő debreceniségüknek igen lényeges eleme, hogy van egy focicsapatuk és fontos nekik, hogy az ő adójuk egy részét erre szánják, akkor miért ne, ez közös érdek. Az már jóval kérdésesebb, hogy miért kell a miskolciaknak vagy a kispestieknek finanszírozniuk a debreceni stadiont. Biztosak lehetünk viszont abban, hogy a működési költségekre nem szabad az állami pénzt adni.

Mondjuk itthon pont van ilyen.

Akár a Fradi, akár más, ha rosszul is megy neki, Real Madrid-szintű csapat akar lenni, csak éppen sokkal kevesebb bevételt tud termelni. Ilyenkor azt kell mondani, hogy az élet kegyetlen. Ennek nem az a megoldása, hogy az adófizetők pénzét erre kezdjük költeni. Egyebek mellett leginkább azért, mert elszoktatja a piaci szereplőket attól, hogy kiszolgálják a közönséget. Bevétel attól van, hogy ez valami módon értékes lesz, keményen versenyezni kell a fogyasztók pénzéért.

A focikluboknál érthető, hogy lobbiznak az ingyen pénzért, ha van rá mód. De mintha nálunk a szurkolók egy része is ezt erőltetné.

Ez a dolog itthon kevésbé elfogadott egyébként – hogy pénzért zenére oktatod a gyerekedet, az rendben van, de az nagyon nincs meg, hogy a pénzért kell sportoltatni is, és ugyanígy a sportszórakoztatásnál is hiányzik, hogy erre ki kell fizetni a jegyet. Most lesz a már rég nem a csúcson lévő Bryan Adams koncertje, mondjuk 20 ezer forintért. Mit szólnánk hozzá, ha mondjuk elhívnék valakit az MTK-Pápára, nem is 20, csak 18 ezerért? Igen, sikerülne nevetést varázsolnom az arcára. De ez a dolog azért valahol mégiscsak ilyen egyszerűen működik, olyan szórakoztatást kell nyújtani, ami megér 5-10 ezer forintot. De ha valaki kifizeti helyetted a számlát, akkor miért küzdjenek pályán? Onnantól csak nyűg a szurkoló, pisilni akar, enni-inni akar, hülyeségeket kiabál, biztonságra kell költeni, szóval csak a baj van velük, ha nem az ő pénzüktől függ a klub jövője.

Gyakran hivatkoznak a közösségformáló erőre is.

A profi sportnak is van közösségformáló ereje, de jellemzően jóval kisebb, mint amennyi közpénzt ilyen indokkal kiosztanak. De ez nem csak Magyarországon van így, a politikai motiváltság a sportsikerekre Nyugat-Európában is egyre nőtt az elmúlt évtizedekben, egyfajta nemzetek közti értékmérőnek beállítva. A közpénzeknek alapvetően a feltételrendszer kialakításában lehet szerepe, leginkább a gyerekek sportolásánál, hogy hozzá tudjanak szokni a sporthoz, kialakuljanak a megfelelő magatartásminták. Ha megtanítjuk a gyerekeket úszni, akkor van esélyük egyáltalán arra, hogy úszók legyenek. Nincs olyan liberális gazdaság a világon, aki erre viszont ne szánna adott esetben nagyon is sok közpénzt.