Az idei Australian Open akkora hőséggel indult, hogy a teniszezők már emberkínzásról beszéltek, mikor pályára kellett lépniük, vagy éppen megsütnek egy tükörtojást. A 40-45 fokos melegben nemhogy csúcsteljesítményt nem lehet nyújtani, de már az ájulást és a görcsöket sem könnyű megúszni. Vannak olyan sportolók, akik kifejezetten élvezik a meleget, de egy bizonyos határ után nem sok értelme van megrendezni a versenyeket. Ezt persze már számtalanszor felülírta a sporttörténelem.
Az Australian Openen már korábban is lehetett látni, hogy milyen hatása van a hőségnek. A 2002-es női döntőt is alighanem az döntötte el, hogy melyik versenyző bírta jobban a meleget. Martina Hingisnek ez volt a hatodik döntője, és úgy tűnt, Jennifer Capriati legyőzésével 1999 után újra bajnok lehet. Jól is kezdett, 6:4-re hozta az első szettet, majd 4:0-ra is vezetett. A Floridában felnövő Capriati azonban jobban bírta a svájcinál a 40 fokos meleget, rövidítésben megnyerte a második játszmát, majd a harmadikat is behúzta. A sérülésből visszatérő Hingis egyszerűen megfőtt, a második és harmadik szett között ezért is engedtek tízperces szünetet, de már ez sem segített rajta.
A 1924-es párizsi olimpián szerepelt utoljára a terepfutás, ennek nem kis részben az volt az oka, hogy alig valaki ért célba a több mint tíz kilométeres távon. A 38 indulóból csak 15-en tudtak végigmenni, aki teljesítette a távot, azok nagy része is támolygott a kimerültségtől. Párizsban az atlétikai versenyek alatt tombolt a hőség, és szegény terepfutók még egy hőerőmű gázait is kénytelenek voltak benyelni. Sokan a kórházban kötöttek ki, a verseny után a vöröskeresztesek is órákig járkáltak a pályán, hogy mindenkit összeszedjenek.
Az atléták nem méltatlankodtak verseny közben, de volt már olyan Tour de France, ahol a kerékpárosok szinte botrányba fullasztották a versenyt. A háromhetes verseny alatt elkerülhetetlenek a hőségnapok, minden évben van pár fullasztó szakasz. 1950-ben a 15. szakaszon eleve nem volt túl motivált a mezőny, a harci kedvüket pedig a hőség is lelohasztotta. A pálya mellett lévő Földközi-tenger túl hivogató volt ahhoz, hogy ne használják ki. A mezőny fele egyszer csak befékezett, aztán a kerékpárokat szétdobálva, kerékpáros mezben belefutottak a hullámokba. Jacques Goddet versenyigazgató tombolt a fegyelmezetlenség miatt, és rövid idő alatt visszaparancsolta a versenyzőket a kerékpárokra.
A magyaroknak Mexikóról szinte mindig az 1986-as futball-világbajnokság és a szovjetektől elszenvedett 6-0-s vereség ugrik be. Az eredmény azóta is megmagyarázhatatlan, de az biztos, hogy a magaslat mellett a gyilkos hőség is közrejátszott abban, hogy Détáriék szinte mozdulni is alig tudtak. A bőven 30 fok feletti melegeben és a tűző napban mindenkinek káprázott a szeme, ahogy azt később Nagy Antal középpályás felidézte.
A futballisták is megszenvedték Mexikót, de Kiss Antal hozzájuk képest tényleg elment a falig. Az 1968-as olimpián a hosszútávfutók és gyaloglók is küzdöttek a magaslat oxigénszegénységével, ehhez nehezítésként jött még a forróság. Az 50 kilométeres gyaloglásban végül olimpiai ezüstérmet szerzett Kiss rengeteg folyadékot veszített, hét kilót fogyott a verseny alatt. „Hetvenhárom kilósan rajtoltam, és 66 voltam, amikor beérkeztem. Szirénázó mentőautó vitt a magyarok szálláshelyére, ahol a többiek ünnepeltek – a kalapácsvetőket és engem –, én meg nem bírtam felkelni az ágyból. Mindhárom dobogós gyalogló olyan állapotban volt, hogy az eredményhirdetést másnapra kellett halasztani” – emlékezett vissza az ezüstérmes.
Az 1994-es, az Egyesült Államokban rendezett futball-vb-n is extrém körülmények uralkodtak, több városban, mint például Orlandóban, Atlantában a 40 fokos meleghez magas páratartalom is párosult. A vb jellegzetes, többször ismétlődő jelenete volt, hogy a játékosok rajokban jártak az oldalvonalhoz inni. Hőségre az idei, brazíliai vb-n is számítani lehet, ezért az olaszok és az angolok már javasolták is, hogy legyen hivatalos ivószünet a meccsek közben. Cesare Prandelli szerint most csak akkor tudnak inni a játékosok, ha szögletrúgás van, akkor a néhány üres pillanatot kihasználva a kapufáknál hagyott kulacsokból tudnak inni. Az olasz kapitány szerint azonban elég mókás lenne, ha csak azért rugdosnák a csapatok szögletre a labdát, hogy igyanak.
A 1984-es, dallasi Forma-1 futammal eleve rengeteg probléma volt, amit csak tetézett a szokatlan meleg, a június 8-i versenyen 38 fokot mértek árnyékban, a burkolatok pedig még ennél is forróbbak voltak. A városi futamon megolvadt aszfaltot már a verseny előtt is foltozták éjszaka, de az átmeneti megoldás sem segített, pocsék minőségű volt a burkolat. Ennek is volt köszönhető, hogy a huszonöt versenyzőből csak nyolcat tudtak értékelni. A végül hatodiknak rangsorolt Nigel Mansell sem ért be, de ikonikus pillanattá vált, ahogy műszaki problémás kocsiját megpróbálta áttolni a célvonalon, de a hőségtől összeesett.
A 2009-es bahreini nagydíj minden idők egyik legforróbb futama volt, az amúgy is sokat izzadó pilóták még több vizet veszítettek. Alonso állítása szerint nyolc kilót fogyott a verseny közben.
Vannak azonban olyan versenyek, amelyek azonban direkt a hőségre utaznak. A Badwater 217 kilométeres ultramaraton a terep miatt is nehéz, de hogy igazán extrém legyen, a legnagyobb júliusi melegben, közel 50 fokban rendezik a kaliforniai Death Valley-ban.