A téli olimpia négyévente egy meglehetősen kellemetlen, zavarba ejtő időszak szinte minden magyar állampolgár életében. Nem tudomást venni róla éppen olyan nehéz, mint őszinte teljességgel elmerülni benne.

Mi, magyarok hagyományosan inkább a nyári számokban vagyunk jók, mondogatjuk magunknak ilyenkor a tévé előtt ülve, és úgy képzeljük, nem egy két méterrel magasabb Bükkre, hanem egy kétezer méterrel magasabb Mátrára lenne szükség ahhoz, hogy valaha is tényezőkké váljunk a hó és jég sportolói között. Mármint persze nem konkrétan mi, akik a tévé előtt ülünk, hanem más magyarok.

Új megoldásokra van szükség

Csakhogy minden mantra ellenére sajnos az már a kezdő téli olimpianézőnek is teljesen nyilvánvaló: egy félcsőben röpködni egy síléccel menő felszerelésben, szélsebesen csapatni a hegyoldalon, vagy egy bobban süvíteni a pályán pontosan egy nagyságrenddel látványosabb tevékenység, mint mondjuk kitartóan futni egy futópályán, vagy nagyon ügyesen úszni egy medencében.

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy ha nézőként valahogyan át akarunk vergődni ezen a lelkileg roppant megterhelő időszakon - a versenyen, ahol már 34 éve nem állt magyar a dobogón - nem elég más emberek más sportágakban elért sikereire gondolnunk. Merőben új kognitív stratégiákra van szükségünk.

Most megpróbálunk adni néhány gyakorlati tanácsot a 12. nap eseményeinek tükrében, amelyek segítenek nem csak elviselhetőbbé tenni, hanem egyenesen élvezni ezt az egyébként kiváló sporteseményt. Közös elemük az azonosulás: az ismert szurkolói érzés, amely más sikerét és örömét is kicsit a mi sikerünkké is emeli.

1. A relativizálás

Elterjedt, igen kedvelt módszer a relativizálás, elsősorban azoknál a versenyszámoknál alkalmazandó, amelyekben vannak hazai versenyzők is. Lényege, hogy el kell távolodni a siker szó hétköznapi értelemben vett jelentésétől, és keresni kell egy olyan nézőpontot, ahonnan nézve határozottan jónak tűnik az elért eredmény.

Ilyenkor érdemes méltatni a belefektetett munkát, a nyerni akarást, a hihetetlen erőfeszítést, megemlíteni korábbi, még rosszabb eredményeket, amelyhez képest a mostani megdöbbentő előrelépés. Hasznos kiegészítő technika, ha súlyozzuk az elért eredményt az ország lakosainak számával, vagy GDP-jével. Ha ilyen optikai trükkökkel sem tudjuk növelni saját sportolónk teljesítményét, tekintsük egyszerűen eredménytelennek más tetszőleges sportolók helyezését, vagy kiálltsunk csalást.

A magyar női korcsolyaváltó például hatodik lett szerdán, az első magyar pontot a Heidum Bernadett, Keszler Andrea, Kónya Zsófia, Lajtos Szandra összetételű csapat harcolta ki. Bár a magyar csapat utolsó lett a kisdöntőben, ha Keszler Andrea nem esik el, - ami ugye bárkivel megtörténhet - meg is nyerhettük volna.

És igaz, hogy a hatodik hely is azért jött össze, mert a hollandok kizárása után csak három csapat versenyzett a kisdöntőben, a döntőben pedig Kínát kizárták, de Kósa Lajos, a korcsolyaszövetség elnöke a köztelevíziónak elmondta, tulajdonképpen még az olaszokat is kizárhatták volna. És akkor meg még jobb helyen állnánk.

Nem csak a magyar női váltó remekelt egyébként, a magyar férfi váltó is nagyszerű volt. Persze csak elméletben, ők ugyanis nem indultak. De Telegdi Attila, szövetségi kapitány szerint látva a kazah férfi váltót edzeni, “kijelenthetjük, hogy a magyar férfi váltó náluk lényegesen jobb. Akár egy A döntőt is mehettünk volna, ha a kvalifikáción nem döntenek a hátrányunkra.”

A fiúk közül amúgy ma Liu Shaolin Sándor is nagyon jól ment, egyéni csúcsot futott. Az meg már nem rajta, hanem a körülményeken múlt, hogy ez az idő sem volt elég a továbbjutáshoz. Knoch Viktor is nagyon szépen versenyzett, tovább is jutott, neki meg csak az ideje lett gyengébb kicsit. Említésre méltó a mai napról Miklós Edit teljesítménye is, derekasan helytállt óriás műlesiklásban, az első futamban 41., a másodikban 34. lett. Mindezt hogy? Hóban, fagyban, ködben, esőben, román hisztiben.

2. Mindig a győztesnek

Mindent egybevéve átkozottul nehéz a relativizálós-technika, kezdőknek kevésbé ajánlott. Ráadásul kizárólag akkor kecsegtet bármilyen sikerélménnyel, ha az adott számban egyáltalán indultak magyarok. Teljesen felesleges erőfeszítés egy norvég bobost, vagy egy holland sífutót magasztalni erőszakkal, ha olyankor éppenséggel drukkolhatunk akár a győztesnek is. A mindig a győztesnek stratégia persze a valóságban csak akkor működik, ha tudjuk előre az eredményt.

Szerencsére a figyelmes köztelevízió ebben sokat segít, mivel csak a legritkább esetben adják élőben a számokat, az eredményt pedig olykor ellövik, még mielőtt a versenyt mutatni kezdenék. Így tudhattuk meg például ma már azelőtt a női korcsolyaváltó B-döntőjének eredményét, hogy egyáltalán mutatni kezdték volna. De ha a köztelevízió éppen nem árulja el, akkor is leolvashatjuk bármilyen élő online közvetítésről.

És akkor a 10 kilométeres - döbbenetesen fárasztó - sífutásban már a pálya elején a norvég Jörgen Graabaknak kezdünk el szurkolni, és nem honfitársának, Magnus Hovdal Moannak, aki másodperccel lemaradt az aranyéremről. Félcsőben síelőknél már eleve David Wise-ra fogadunk, a curlingben Nagy-Britanniának, hokiban Szlovéniának és Oroszországnak drukkolunk. Persze ha tudjuk az eredményt, nem olyan izgalmas a Lettország–Svájc 3-1, vagy a Csehország–Szlovákia 5-3, de valamit valamiért.

Amúgy a mindig a nyertesnek stratégia egyik kedvelt alfaja, ha mindig minden sportban a hollandoknak drukkolunk. A legtöbb érmük ugyan nem nekik van, de ma elég eredményesen szerepeltek, a 10 ezer méteres gyorskorcsolyánál például a dobogó mindhárom helyén ők álltak.

3. Tetszőleges versenyzőválasztás

Az előző szurkolói technikánál kockázatosabb, ugyanakkor intenzívebb örömérzést nyújt a tetszőleges versenyzőválasztás stratégiája. Lényege, hogy kiszemelünk valakit még a futam elején, és végig neki szorítunk. A módszer óriási figyelmet, és alázatot követel, a rutintalan rajongó ugyanis egyrészt hamar elfelejti az istenített kanadai sífutó nevét, másrészt azt is nehéz megállni, hogy ha kedvenc biatlonosunk a sor végén kullog, ne válasszunk helyette egy eredményesebb versenyzőt. Ez nem egy biztonsági játék, hiszen bármikor megeshet, hogy megérzéseink megcsalnak, a piros sisak nem hoz szerencsét, vagy hiába helyes a lesikló kanadai lány mosolya, kicsúszik az első kanyarban. Kitartani viszont kötelező.

A választás alapja egyébként lehet egy-egy tetszetősebb ruha, sisak, vagy léc, arc, nemzetiség, bármi, ami segíti az azonosulást. Én például a mai snowboard krosszban már a kezdetektől egy meglehetősen esélytelen francia rájdert (!) néztem ki magamnak. Konkrétan azért, mert szerencsétlennek néhány hónapja elszakadt a térdszalagja.

Akárcsak nekem, aki éppen ezért egy térdrögzítővel és felpolcolt lábbal néztem a versenyt a tévé előtt, míg ő, Pierre Vaultier hatalmas ködben, kétméteres hóbuckákon száguldott, ellenséges, jobbról-balról könyöklő rájderek szorításában. A döntőben pedig a nagy könyöklésben még az előtte száguldók is kirepültek, így a szalagszakadásos Vaultier simán érkezett be elsőnek, és lett olimpiai bajnok. Komoly perspektívát adva ezzel a világ összes szalagszakadásos nézőjének.

Legjobb sport: a biatlon

Amúgy a tetszőleges választás elve alapján minden kötöttség nélkül választhatunk magunknak akár kedvenc téli sportot is. Én ma például átmenetileg a biatlont zártam a szívembe, egy csapat puskával rohangáló sífutó látványa simán lenyomja még a curling szürrealitását is, a sok rohanás, megtorpanás, célzás, lövöldözés, nagyjából egy karikásostor világbajnokság összetettségét idézi.

A 15 kilométeres tömegrajtos versenyben végig taktikusan küzdő Emil Hegle Svendsen olimpiai bajnok ráadásul képes volt elkezdeni ünnepeltetni magát a cél előtt néhány méterrel, hogy aztán az utána jövő nagy vetélytárs, Martin Fourcade simán bevetődjön egy testcsellel. Végül a célfotó döntött, centiken múlt, hogy nem happolta el a norvég aranyát. Döbbenetes izgalmak, már alig várom a következő napot.