41 éves vagyok, futballfüggő. Beteges, hogy a kanapémon ülve egymás után akár 4-5 meccset is képes vagyok végignézni. Igaz, ezért még pénzt is kapok, tehát a világ egyik legszerencsésebb emberének érezhetném magam, de mélyen belül tudom: pszichés függés alakult ki nálam.
Ha éppen nem focit nézek, akkor focizom, kispályán, még kisebb pályán, az előszobában, a gyerekkel, bárhol. Odáig jutottam, hogy ma már a futballon keresztül ítélem meg az embereket.
Ezt a cikket is eredetileg Deák Ferenc Bambáról akartam írni, minden idők legnagyobb gólvágójáról, akinek 59 (vagy 66) gólos rekordját soha senki nem tudta megdönteni komolyabb színvonalat jelentő bajnokságban. Azért róla írtam volna, mert azt hittem, hogy Deákban az ember fogott meg, hogy gyengéi miatt soha nem lehetett nemzetközileg is elismert sztár. Mert mindig jobban szerette az életet és a fröccsöt, mint a tréninget, és hogy az mennyire sorsszerű, hogy az ilyen emberek mindig elbuknak. Ez az a dráma, ami végigkíséri a magyar futballt.
Az Aranycsapatnak Deák nem lehetett tagja, emberileg nem lehetett rá számítani, hatalmas étvággyal falta a gólokat és az életet. Persze, nem fért bele a taktikába sem: amikor a magyarok éppen futballforradalmat csináltak, hogy is nézett volna ki egy bivalyerős, a pályán az egóját mindenek fölött tartó erőfutballista?
Akkoriban a világfutballt a magyar futball uralta. Mit jelentett ez a világ bármely pontján a drukkerek szerint? Egy kis ország fantasztikus megoldásai, csodálatosabbnál csodálatosabb játékosai, a Dávidok, akik pocsékra verik az aktuális Góliátokat. Egy kicsit olyan volt ez a magyar futball, mint az 1956-os forradalom, amely az egész világon csodálatot vont maga után, a kis ország, amely felkel a hatalmas Szovjetunió ellen.
Deák Ferenc 1922-ben született Budapesten, közelebbről Szentlőrincen. Fontos a helyszín, hiszen ott lett futballista, ott fedezték fel, ott egyengették karrierjét, és a városrész futballcsapatát a hátán víve juttatta fel őket az első osztályba, ahol 66 gólt szerzett a csapatában a félbeszakadt idényben. Később a Ferencvárosba került, az átigazolási díj egy társasház volt. Azt saját pénzből újíttatta fel, rá néhány hónapra államosították, majd egy balhéja után át kellett mennie az Újpesthez. 1997-ben az Évszázad Gólkirályaként kitüntették, néhány hónap múlva meghalt.
A magyar futballt szeretni mindig is egyet jelentett a modern gondolkodással, a szív győzelmét a hideg számítás fölött. És ahogy a sikerek és a világ igazságosságát hirdető magyar futball meghatározta a XX. századot, úgy határozta meg a magyar futballt egy szintén végig kísérő árnyék: zsenijeink kisstílűsége, fegyelmezetlenségük és az ebből következő elszalasztott megannyi lehetőség.
Deákról olvastam is, és még a fiával is találkoztam, hogy valahogy közelebb kerüljek hozzá, de aztán fokozatosan rájöttem, hogy Deákban igazából valami egészen mást keresek.
Meglepett, hogy annyira nem is Deák személye érdekel, persze, hatalmas szíve volt, amivel a fél világot le lehet venni a lábáról, és engem is, de mégis, valami más miatt nem hagyott nyugodni ez az ember.
Az egyik róla írt könyvben felelevenítik, hogy Deák, már jócskán a sikerei után, valahol a megye akárhányban, ahol a levezetés utáni levezetést végezte, egy meccsen miként vált a szotyizó közönség gúnyainak céltáblájává, és hogyan röhögött rajta egy félidőn keresztül mindenki, mert végig meg sem mozdult, aztán a második félidőben kétszer került hozzá a labda, egyszer a jobb oldalvonalnál, majd a bal oldalvonalnál, mindkétszer rábikázta, mind a kettőből hatalmas gól lett a pipába. Ez maga a tökély.
Aztán rájöttem, hogy Deákban nem az emberségessége vagy az esendősége, hanem csak az érdekel, hogy irtózatosan nagy gólokat tudott rúgni.
Amikor focit nézek, sosem a taktika vagy a cselek miatt teszem. Engem a jól eltalált bombák érdekelnek. Cristiano Ronaldo játékát is szenvedélye miatt szeretem nézni, mert az egyetlen célja, hogy gólt szerezzen, méghozzá minél nagyobbat. Mint itt a Porto ellen.
Semmihez sem fogható érzés, amikor a pályán tökéletesen érkezik a labda, és teli rüszttel belebikázol a labdába, aminek teljesen deformálódik az alakja, szinte ráolvad a lábfejre, majd nyílegyenesen megindul a kapu felé, a legújabb időkben már alig követhető cikkcakkozó mozgást végezve, és ahogy a sportújságírók mondanák, hálót szaggató gólt szerzel.
Mivel három a magyar igazság, Deák és Ronaldo mellé teszek még egy labdarúgót: Németh Szabolcs Szaszát. A héten az internetet meghódító ágfalvi focista nem Ronaldo karrierjét követi, és feltehetően nem is Deákét. Feltehetően soha nem lesz belőle komoly futballista, igaz, nem is törekszik rá, Ausztriában dolgozik, a hétvégéken pedig odaáll a szabadrúgásokhoz, és bevágja.
Azt is elmondta, hogy mennyire tudatosan készül, hogyan kell lerakni a labdát, és miként kell eltalálni. Vele folytatódik a futball, és ő kellett ahhoz, hogy megtaláljam, mit kerestem Deákban.