Kívülállók. A focikapusok története. Ez a címe a világhírű sunderlandi futballíró, Jonathan Wilson könyvének. Hihetetlenül izgalmas áttekintést ad arról, hogy a futball 150 éves történetében miként változott a kapus szerepe, rég elfeledett filmeket, regényeket túrt fel, megnézte a kapusok nemzeti jellemzőit, és olyan összefüggésekre világít rá, amik a szemünk előtt vannak, mégsem láttuk eddig.
Hiszek abban, hogy senki sem születik perverznek. Mint majdnem minden gyerek, én is sokkal jobban szerettem gólt rúgni, mint kapni. Teltek az évek, és kiderült, hogy szeretek ugyan gólt rúgni, de nem tudok. Így amikor nyolcvanötben a gimis csapatunkkal elhatároztuk, indulunk azon a kispályás tornán, aminek a fődíja egy utazás volt a mexikói világbajnokságra, nem volt kérdés, hogy csak egyféleképpen férek be a kezdőcsapatba: kapusként.
A meccsek a szegedi Ady téren voltak, ott, ahol most az új egyetemi épület áll, és kapus apám büszke lett volna rám, ha kijön a meccsre, legalábbis az első percekben bizonyosan. Látszott, hogy ellenfelünk sokkal jobb, én meg az első felém szálló labda elkapásától olyan magabiztos lettem, hogy vidám vetődésekkel védtem a legdurvább lövéseket is. Átéltem a kapusok egyik legnagyobb perverzitását: minél forróbb a helyzet, annál jobban élvezem. Az ellenfél a fejét fogta, hogyan találnak így be? Aztán eljött a meccs nagyjából harmadik perce, megrészegülten vártam az újabb rohamot. A bal szélen elhúzott az ellenfél, beadni készült a labdát, én kiléptem a kapum előtt álló csatárra, már azon gondolkodtam, kinek dobom majd ki a labdát, ha megkaparintom, a szélső azonban laposan, könnyedén gurított az üresen hagyott rövid sarokba.
Hirtelen mélyen igaznak éreztem az ősi brazil futballmondást: A kapusok vagy hülyék vagy melegek.
A 86-os vébét aztán a tévében néztük, mint bárki más.
Ha választhatnék, hogy a Földön ma élő emberek közül ki akarok lenni, akkor különösebb gondolkodás nélkül mondanám Jonathan Wilson nevét. A fickó mást sem csinál, mint a futballról gondolkodik és ír. Itt a sorrend is fontos szerepet játszik, mert ellentétben szegény sportújságírók zömével, neki nem favágással telik az élete, nem ő ügyel naphosszat mínuszos híreket pakolgatva, nem ő rohan edzői nyilatkozatokért, nem ő írja a Newcastle–Norwich meccs beharangozóját és tudósítását, habár elég sok meccsen jelen van.
Írt már könyvet a kelet-európai, az argentin és az angol futballról is, volt sorozata a Guardianen – itt van a világ egyik, ha nem a legjobb futballrovata – a futball taktikai fejlődéséről. Kedvenc részem az volt, amelyikben – ha őszinte akarok lenni, kevés dolog volt rám ilyen hatással – hosszan elemezte a Stoke City bedobásait. És közben írt olyan, magyarul is megjelent alapműveket, mint a taktikák történetét bemutató és magyarul is megjelent Futballforradalmakat vagy a focikapusok történetét feldolgozó Kívülállókat.
A Kívülállók egy nagyszerű könyv, mégpedig úgy, ahogy ötven-hatvan-hetven éve lehetett egy-egy új Maigret Georges Simenontól: bele se kell olvasnunk, már tudjuk, jó lesz. A kapuskönyv azért jó, mert hiába játszódott le a szemem előtt az elmúlt harmincegynéhány év futballtörténete, soha nem venném észre az apró kis csodákat, amikre Jonathan Wilson tanít meg figyelni.
Mi a különbség a német és a spanyol kapusok között? (A spanyol kapusok egy olyan képesség miatt tartoznak a világ legjobbjai közé, ami kosárlabdában és kézilabdában is a világ élvonalába röpítette őket.) Miért az ománi, egy számára szerencsés véletlen folytán Angliába került Ali al-Habszi az angol kapusiskola hanyatlásának a szimbóluma? (A Premier League hétvégi fordulójában a pályára lépő húsz csapatból kettőnek a kapujában állt angol kapus, így a válogatott keret három kapusából az egyik a második ligában véd.) Melyik, hazájában népszerű sportágból leste el a dán Peter Schmeichel a csillagugrást, és terjedt el így a futballban is a 90-es évektől? Hogyan tudja nagyobbnak mutatni a kapus magát annál, mint amekkora? Melyik volt a világtörténelem legnagyobb védése Wilson (és az angolok) szerint? Ezt elárulom, 1970. június 7-én mutatta be a mexikói vébé csoportmeccsén Gordon Banks, amikor lehetetlen mozdulattal ütötte a léc fölé Pelé fejesét. Az élet ment tovább, Alan Mullery megsimogatta Banks fejét, jöhetett a szöglet. Anglia ezzel együtt 1-0-ra kikapott.
Kapusnak lenni kezdetben valami különös sorscsapásnak számított. A huszadik század elejéig a saját térfelén bárhol megfoghatta a labdát, cserébe szinte semmilyen védelemben nem részesült, az ellenfél játékosai úgy ugrottak rá, mint a rögbiben szokás az ellenfélre. Az angolok semmire nem tartották az extrém tornamutatványokat, értsd, vetődést bemutató kapusokat. Úgy voltak vele, hogy a kapus akkor jó, ha ott van, ahol lennie kell, csak semmi fakszni. A hosszas fetrengést bemutató spanyol vagy olasz kapusokat megvetették.
A kapus a futballtörténelem nagy részében valami kívülálló csodabogár volt. A változást – és itt a kelet-európai futballt alaposan ismerő szerző nem hazudtolja meg önmagát – egy bizonyos Grosics Gyulához köti, aki csodabogár volt ugyan, de nem különc, hanem a csapat teljes jogú tagja. Itt muszáj megjegyeznem, hogy az én kapus apám éppen Grosics hatására akart kapus lenni, de a dorogi Ilku Istvánnal is szívesen cserélt volna.
Ez a cikk jó ürügy volt arra, hogy tisztázzam vele amatőr karrierjének főbb állomásait, ami így nézett ki: 1963-64-ben a Szegedi Spartacus ificsapatában védett, innen felkerült az NB III.-as felnőtt keretbe, majd az iskolacsapatba tett kitérő után jött a szintén NB III.-as SZAK második csapata, végül a megyei II.-es Szegedi Postás. De az igazi pályafutása a Postás után kezdődött: 56 éves koráig védett kispályán a szegedi Radnóti gimnázium pályájának hétfői kispályás városi bajnokságában. Sokszor láttam a Radnóti kerítésébe kapaszkodva, láttam azt is, ahogy egy ütközés után a lába tört. Nagyszerű volt és elnyűhetetlen, valószínűleg emiatt se lett belőlem kapus.
Emlékeznek az Írország–Egyiptom csoportmeccsre a minden idők legrosszabbjának tartott 1990-es vébéről? Nem, ugye? 0-0 lett, és a FIFA-nak ekkor lett végképp elege a hazaadásokból, amiket a kapus megfoghat. Gondoltak hát egy merészet, és 1992-ben eltörölték ennek lehetőségét. (Apám akkoriban már a Radnóti hétfőkön védett, kispályásként nem érintette a szabálymódosítás, de arra emlékszem, hogy a mai kapusokkal ellentétben lábbal nem nagyon szeretett közbeavatkozni.) Ahogy Wilson fogalmaz: a kapusok hazatértek száműzetésükből. Habár kezdetben úgy érezték, hogy elvettek tőlük valamit, valójában ezzel lettek a csapat teljes jogú tagjai. Azzal, hogy a hazaadást nem lehetett kézzel megfogni, őket is be kellett venni a játékba.
A topcsapatok kapusainak innentől kezdve lábbal is ugyanolyan ügyesnek kell lenniük, mint egy hátvédnek, sőt, lényegében hátvédként szerepelnek. Két hete a barcelonai ter Stegen kapott félpályás gólt a római Florenzitől. A kívülállók számára kevés ennél cikibb gól létezik, valójában viszont
A kapus a 16-os vonalához vagy még előrébb állítása ugyanis egy ésszerűen vállalható kockázat: leszűkíti a területet, megakadályozza az ellenfél hosszú indításait, így pusztán a helyezkedésével és tökéletes rúgótechnikájával sokkal több gólt akadályoz meg, mint amennyit egyszer-egyszer bekap félpályáról ilyen szerencsétlen módon.
A 387 oldalas könyvben egyetlen egy hibát sikerült felfedeznem, de ezt is csak azért, mert magyar, sőt, szegedi vonatkozású. Azt írja Wilson, hogy miután a Crvena Zvezda megnyerte az 1990-91-es BEK-et, a csapat a következő idényben a délszláv háború miatt Szófiában játszotta BEK-meccseit. Nos, ez csak félig-meddig igaz, mert az első két hazai meccsét Szegeden (Portadown 4-0, Apollon 3-1), a harmadikat a Bozsik-stadionban játszotta, és csak az utolsó kettőre költözött Szófiába. Tudom, mert az omladozó Felső Tisza-parti stadiont akkor pofozták ki és bővítették fölöslegesen a Zvezda 150 ezer német márkájából, miközben az első meccsen nyolcezren, a másodikon csupán 1500-an voltak. A stadionhoz azóta nem nyúltak egy ujjal sem.
És ha már a kapusokról szól ez a cikk: a szegedi közönség már nem láthatta az Antwerpenbe távozott BEK-győztes Stevan Stojanovićot védeni. Ő volt az, aki a Zvezdának megnyerte a BEK-döntőt azzal, hogy a tizenegyes-párbajban kivédte Amoros büntetőjét. Szegeden a Budućnosttól igazolt Dragoje Leković állt a kapuban, de egy év után mehetett is vissza Montenegróba.
(Jonathan Wilson: Kívülállók. A focikapusok története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2015)