A magyar férfi párbajtőr csapat riói olimpiai kvalifikációja nem az ő kezében van. Ha az olaszok vagy éppen mások azt szeretnék, és nem vívnak teljes erőbedobással, akkornsem jut ki Rióba. Ilyen kevésen múlik a kijutás.
A 2013-as budapesti világbajnokságon aranyérmes férfi párbajtőrcsapat (Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Somfai Péter) sorsa a hétvégi vancouveri világkupán dől el, amelyet az 1956-ban emigráló Bakonyi Péterről nevezték el, ő alapította ugyanis a helyi klubot. A kvalifikációs sorozatnak ez az utolsó állomása.
Az előző olimpián a világranglistát vezették a magyarok, de akkor nem rendeztek csapatversenyt a sportágban lévő rotáció miatt. Így rosszabb időszakban nem is érinthette volna a kimaradás az akkor kiváló formában csapatot.
Ezért most különösen fontos lenne a negyvenen már túllévő Imre Gézának, illetve a negyvenet jövőre betöltő Boczkó Gábornak, hogy még egyszer utoljára ott lehessenek együtt egy olimpián. 2008-ban esélyesek voltak, de egy váratlan vereség miatt nem vívhattak éremért.
Nem lebecsülve a kitartásukat és sportemberi tartásukat, de Imre már abban sem volt biztos, hogy ezt a ciklust végigcsinálja.
A kvalifikációs ranglista hetedik helyén állnak a magyarok, ami pillanatnyilag olimpiai helyezés. Az első nyolc ország érezheti olimpiai résztvevőnek magát, de a legingatabb pozíció épp a mieinké, mert az utánuk jövő Venezuela nem tud annyira visszacsúszni, hogy a földrésznek járó kvótát elveszítse.
A helyzet messze nem annyira egyszerű, hogy a hetedik helyezés megtartásával a magyarok már ott is vannak Rióban. Feljebb már nemigen léphetünk, ezért nem is írtuk a pontszámokat, azzal csak terhelnénk a megértést.
Egy furcsa hármas kötés kell ahhoz, hogy ott lehessenek az olimpián.
Bonyolult? Igen, az.
Ezért megpróbáljuk érthetővé tenni a helyzetet, és rávilágítani, milyen kevésen múlik, hogy egy olimpián is éremesélyes csapat egyáltalán ott lehessen a játékokon.
Arról tehetünk, hogy a gyengélkedő, a legutóbbi hazai rendezésű világkupán a braziloktól is vereséget szenvedő németek ne kerüljenek elénk.
A másik két tényezőről már nem tehetünk. Erre szokás mondani, hogy nem a saját kezünkben van a sorsunk.
Kezdjük Egyiptommal, az ország jelenleg a 19. kvalifikációs rangsorban. Januárban megtáltosodtak, legyőzték az amerikaiakat, ezzel kerülhettek olyan pozícióba, hogy egyáltalán lőtávon belül belülre kerüljenek.
Ahhoz, hogy a földrész kvótát kapjon, nekik elég a legjobb 16 közé beverekedniük magukat. Ha így lesz, a földrész helye az övék, ha kívül rekednek, akkor ranglista alapján osztják ki, tehát a magyarok a hetedik helyről utazhatnak.
Vancouverben a spanyol–japán-párosból kezdenek valamelyikkel az egyiptomiak, nem ők az esélyesek. Ha felborítanák a papírformát, akkor a svájci–olasz-duóból kapnak ellenfelet a nyolcba jutásért. Ha azt a meccset is megnyernék, akkor Magyarország kiszállt a versenyből.
Ennek a forgatókönyvnek egyébként nem sok esélye van.
Dél-Korea már sokkal keményebb dió.
A négy közé jutásért az olasz-svájci pár valamelyike vár rájuk. Az olaszok, ha nem a fair play szelleme szerint lépnek pástra – korábban már megesett ilyesmi -, és szándékosan kiesnek, akkor az ázsiaiak a jelenlegi hatodik helyükről könnyen a négy közé juthatnak, vagyis ők nem a földrésznek járó pozíciójukkal, hanem a legjobb négynek járó egyik helyezéssel mennek Rióba.
Ha így lesz, hiába vannak mögöttünk a kazahok vagy japánok, a földrészt képviselve mégis ők mehetnek. Ha a magyarok döntősök, de például Koreával találkoznak, egészen különleges hangulatú meccs lenne, hiszen ez esetben a győzelem rajtunk nem segít. Nagyobb igazságtalanság nem létezik, de ilyen a rendszer.
A hazai szövetség legalább 30 variációt számolt ki, Udvarhelyi Gábor kapitány ezt a könyvecskét meg is kapta, ennek alapján rögtön tudni fogja, milyen eredmények számunkra a megfelelőek és üdvözítőek. A versenyzőknek egyébként sem szabad a többi meccset nézni, csak magukra összpontosíthatnak.
Vegyük most a legegyszerűbb és a szempontunkból a legcsodásabb esetet.
Ha így lesz, le sem kell vívni a többi csapat meccseit, Imréék mindenképp és feltartóztathatatlanul ott lesznek Rióban, teljesen mindegy, hogy végül hányadik helyen végeznek Kanadában.
A legpechesebb leosztás, amire már céloztunk az előbb:
Egyszerűen: a világbajnokságon, ahol az elérhető pontszámok megduplázódnak, a mieink befejező embere, Boczkó Gábor az utolsó csörtében hat találatos vezetést nem tudott megtartani a dél-koreaiakkal szemben.
Boczkó, aki a hazai vb-n sérülése után fél lábon állva adta a tusokat, nem tudott kijönni a rövidzárlatból, riválisa egyenlített, és ezzel kiharcolta a hosszabbítást, ahol már csak egy találat döntött, és azt be is vitte.
Ha az a meccs megvan, most páholyból nézhetnénk a többieket, mi lehetnénk a királycsinálók. És a teljes képhez hozzátartozik, hogy a csapat egyszer sem volt dobogón, ezért is centizi, és hagyta ennyire az utolsó pillanatra a kijutást.
A kvalifikációs rendszer amúgy nem a legjobb, ezt érzik a nemzetközi szövetség vezetői is, kivált, mert az utolsó versenyeken visszaélésre adhat okot.
Ha nem jut ki a csapat, akkor elmondhatjuk, hogy 2012-höz hasonlóan nem lesz kint magyar vívócsapat az olimpián, vagyis a sportág érezhetően megtorpant.
Ha nem jut ki a csapat, akkor egyéniben vélhetően az egyik magyar fogja a másikat kiütni. Imre Boczkót vagy fordítva, köztük három pont a különbség.
Így előfordulhat az, hogy a tavalyi egyéni világbajnok Imre Géza nem lesz ott az olimpián.
Ilyen más sportágakban elképzelhetetlen, még a tornában is megkapta a védettséget a világbajnok, aztán később kiterjesztették az első háromra az automatikus résztvevők létszámát.
Az is előfordulhat, hogy a többszörös Európa-bajnok, vb-harmadik Boczkó Gábor sem lesz ott. Rédli Andrásról pedig még nem is beszéltünk, akinek már kevés esélye van, pedig ő 2014 egyéni Európa-bajnoka.
Szetey András, a hazai szövetség sajtófőnöke szerint ha mindenki, tehát valamennyi ország a tudása szerint vív, és nem lesznek előre megbeszélt eredmények, akkor a magyar csapatnak 80 százalék az esélye az olimpiára.
Akkor pedig az egyéni ranglistát nem is kell figyelni.