Ausztria a tavalyi Európa-bajnokságon megnyerte a csapatversenyt, a páros döntőjében pedig három osztrák is játszott. Milyen volt a visszhangja ennek a sikernek?

A címlapokra kerültünk, és ez nagyon nagy szó, mert itt régebben a sí uralt mindent. Amióta pedig a futball felfelé szálló ágban van, azóta a focisták. Az év csapata versenyben meg is előztek bennünket.

Csapatban nyerni mindig szimbolikus, mert az egész ország örült és büszke volt. Amikor Werner Schlager egyéniben világbajnok lett 2003-ban, az újságok még alig foglalkoztak vele. Pedig ő az utolsó nem ázsiai gyökerű egyéni bajnok, és ő született osztrák, nem úgy, mint én.

Gyanítom, ezt nem véletlenül mondta. Kategorizálnak?

Engem már bevesznek, nálam nem éreztetik a származásom. Kezdetben viszont nagyon zavart, hogy rendre hozzátették a bemutatáskor, a magyar születésű Gárdos. Amikor szóltam, hogy ez nem tetszik, akkor változtattak rajta. Ettől még  a csapatgyőzelem után minden híradás Stefan Fegerlről szólt – a páros döntőjében tőle és portugál párjától szenvedtünk vereséget Daniel Habesohnnal –, nem pedig a csapatról. Ezt is szóvá tettem. Egyetértett velem a cikkek írója, és változtatott is rajta, azt mondta, észre sem vette, hogy ő lett a fontosabb.

A futball e tekintetben is más, mert David Alabánál nem számít, Arnautovićnál sem számít, hogy ők nem teljesen osztrákok, mert már az országban születtek. 

14 éves korom óta élek itt, mégis van egy minimális hendikepem.

Megbecsülnek, ne legyen félreértés, de hát nekem mégiscsak magyar a vérem, magyarul gondolkodom. Noha rendkívül hálás vagyok Ausztriának, hogy ilyen jó sportoló lehettem. Ha Magyarországon maradok, sajnos nagy valószínűséggel nem jöttek volna ki belőlem ilyen eredmények.

Miért?

A szorgalmam sokakat zavart. Valahogy mindig a sor végére raktak, és a kevésbé jók elém kerültek, ők hamarabb megkapták a lehetőséget a felnőtteknél. Holott végig azt hallottam, hogy mindenképp az enyém a jövő.

Haladjunk sorjában: mi volt a gond a szorgalmával?

Mondok egy konkrét példát. Amikor mondtam az egyik hazai edzőnek, hogy én még szeretnék egy kicsit túlórázni az edzés után, akkor az volt a válasz, ő nem bánja, de neki mennie kell, nem tud velem foglalkozni. Az asztal mellett maradtam, még vagy fél órát ráhúztam, ezek után mentem az öltözőbe, és mit látok? Az edző még ott sztorizgat, annyira sietett. Csak valamiért velem nem akart foglalkozni.

Olyan jelek ezek egy fiatalnak, amik a feleslegesség érzését keltik.

Ha szóvá tettem a társaimnál, hogy dolgozzunk már egy kicsivel többet, lehurrogtak, ki vagyok én, hogy pattogok, maradjak inkább csendben. A pohár pedig szép csendben telt be nálam.

A hetvenes években még csúcson lévő, világbajnokokat adó magyar pingpong miért maradt le az osztrák mögött? Mert az szembetűnő, hogy idehaza a sportág nagyot zuhant a férfi vonalon, míg az osztrákok óriási léptekkel törtek előre. Különösen az utóbbi 10 vagy 15 évben.

Induljunk ki a magam példájából. Sokkal többet edzhettem errefelé. Napi háromszor is, ami otthon elképzelhetetlen volt. Hat-hét órát álltam az asztal mellett, az sem volt ritkaság. Még a kínaiak sem mindig edzenek ilyen sokat. Nekem erre volt szükségem, és az osztrákok is többet dolgoztak.

Nem véletlen, hogy az osztrákok 2005 óta valamennyi Európa-bajnokságról vittek haza érmet, míg a magyaroknak ez pillanatnyilag elérhetetlen. Ebben az országban megvan a munka. Most már egyébként látszik némi lazulás, nem biztos, hogy az osztrákok is képesek lesznek megőrizni élvonalbeli státuszukat. De lehet, hogy nem lesz igazam.

És itthon kik előzték meg a sorban? Azt érzékeltetésül hozzá kell tennünk, hogy 1993-ban a 14 évesek között nem volt jobb önnél Európában, vagyis nem csak egy játékos volt a sok közül, akit félretoltak.

Így van, meg is jelent egy cikk rólam, hogy én lehetek Klampár Tibor utóda, aki ugyanezt a versenyt megnyerte 14 évesen. Az egyéni mellett vegyes párosban is aranyat hoztam, így óhatatlanul és joggal gondolhattam arra, hogy egyszer majd eljön az én időm, bedobnak a juniorok között, egyszer pedig majd a felnőtteknél. Édesapám akkor már Tirolban volt edző, de

eszünk ágában nem volt országot váltani, végig akartuk járni az utat, de hát egyszerűen nem hagyták.

Olyan fontos volt a magyar válogatott, hogy rendszeresen hazamentem a válogatott edzésekre, egyet sem akartam kihagyni. Nem állítom egyértelműen azt, hogy nem voltak jobbak nálam otthon, de hogy a legjobb öt között se említsenek meg, azt nem tartottam sem igazságosnak, sem reálisnak.

Mivel apám nem volt otthon, nem tudott nyomni a szövetségben, ahogy másokkal sokszor megesett, így egyszerűbb volt engem elnyomni. Magyarországon a tudás nem mindig számított. Mert jó néhányszor előtérbe került, hogy egyszer az egyik edző szívességet tett egy másiknak, ezért ha kellett, elvtelenül segítette a csapat kijelölésénél a másik tanítványát. Vagy éppen ennek a fordítottja, egy korábbi sérelmet a tanítványon toroltak meg azzal, hogy keresztbe tett neki, ahol csak tudott. Ő meg szerencsétlen nem értette, mi zajlik körötte, miért nem számít a tudása.

Így torz lett a kép, nem a legerősebb válogatott állt ki, hanem az önös érdekek mentén szerveződő. Amikor pedig azt mondták, hogy nem tiltják meg a részvételemet, de csak saját költségen indulhatok, alig hittem a fülemnek.

A többiek mehetnek ingyen, én pedig még fizessek érte, hogy a hazámat képviseljem? Ezek a többiek azóta eltűntek, és a töredékét sem érték el annak, ami nekem sikerült.

Hát ebből lett elegem. Nevekkel is elmondhatnám, kik miatt hoztam meg a végső döntést, az ország elhagyását, de már nem lenne értelme. A múlton már felesleges keseregni, le kell zárni, most már inkább az a fontos, hogy egy következő tehetséget becsüljenek meg az edzők, ne hátráltassák, hozzák ki belőle, ami benne van. Ha pluszmunkát akar végezni, mert szerinte szükséges, hagyják és ne akadályozzák.

Milyen visszhangja volt a váltásnak?

Volt, aki hazaárulónak bélyegzett. Amikor elkezdtem jól játszani és sikeres lenni, nem utolsósorban lehagyni azokat, akiket otthon többre taksáltak, fokozatosan kezdett megváltozni a rólam kialakult kép. 2008-ban Boll, Szamszonov és Schlager mellett állhattam a dobogón egyéniben az Európa-bajnokságon. Nem rossz játékosok. Klasszisok. Akkor hirtelen nagy veszteség lett a távozásom. Pedig én csak bizalomra vágytam.

Amikor ezt nem kaptam meg, bátran vállaltam a hároméves eltiltást, és vállaltam, hogy a bennem lévő tudást és tehetséget megpróbálom osztrák segítséggel érvényesíteni. Nem féltem a töréstől, hogy ezalatt megreked a fejlődésem, bíztam magamban, mert ők is bíztak bennem.

Könnyen meghozta a döntést?

Dehogyis. Hú, nehéz volt. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim voltak, de azért mégiscsak egy másik országot kellett képviselnem. A szívem mélyén magyar maradok, amíg csak élek. Nem felejtettem el a magyar himnuszt, mert az kitörölhetetlen.

Az oké, hogy sokat voltam az osztrákokkal, hogy nemzetközi klubmeccseket játszottam már velük a klubomban, de azért felnőttben és válogatott szinten mégiscsak minden más. Míg élek, nem felejtem a bemutatkozásomat. Elég, ha csak elmondom a dátumot: 2001. szeptember 11. Nem a játékom volt kimagasló, hanem az Amerikát ért terrortámadás miatt maradt emlékezetes.

Werner Schlager edzője magyar volt, Karsai Ferenc. Ön is sokat köszönhet neki?

Rengeteget. Stockerauban sokat foglalkozott velem. Illetve Schlagerrel, a többiekkel, és ez a közeg felfelé húzott. Mindenki jobb akart lenni, csak nyitott szemmel kellett járni közöttük, sok mindent el lehetett lesni.

Milyen pluszt lehetett tanulni a klasszisoktól?

Inspiráló volt, ahogy felkészültek egy meccsre, a tudatosság, a tervezettség, milyen taktikát kell választani, hogyan kell a labdához érni. Egy példa: ha a szervánál kicsit hosszabban ütöm meg a labdát, a váratlanság miatt századokban mérhetően kevesebb reakcióidőt adok a riválisnak, hogy visszaüsse a labdát. Ha nem dobom fel annyira a labdát, mint szokás, azzal ismét időt veszít az ellenfél, bár lassabb lesz a szerva. 

Élmény volt nézni, hogyan reagáltak, ha remegett a kezük egy fontos pontnál. Mert nagy téthelyzetnél a remegés természetes. Testközelből láttam, mit csináltak, ha már fáradtabbak voltak, hogyan viselték el ezt a stresszt. Apróságoknak tűnnek, amiket említettem, de ez a játék az apróságokról szól.

15 éve van Ausztriában, két olimpián járt. Pekingben negyedik, Londonban hetedik a csapattal. Az elsőn nagyon kevésen múlott az érem, ugye?

Igen. Akkor egy kicsit talán dacból is játszottam. Schlager ugyanis azt mondta, hogy a csapat nem éremesélyes, mert nincs megfelelő harmadik embere, csak kettő. Vagyis ő és a kínai származású Chen Weixing. Erre nem veszítettem meccset, miután vége lett a csoportnak, ellentétben vele.

Megvertem például azt a japán Kaót, aki őt 3-0-val elintézte. Schlager ettől még a barátnőjét is kivihette az olimpiára. Ezt csak ő engedhette meg magának. A vezetők megijedtek, mert lemondással fenyegetőzött, ezért engedtek neki. Ott lakott velünk a faluban a barátnője, emiatt egy gyúróról kellett lemondani, aki sokat segíthetett volna a másik két embernek.

Összekerültünk a csoportban a későbbi győztes Kínával a csoportban, és ha tovább is mentünk, nehéz ágra kerültünk. Ettől még jobbak voltunk a horvátoknál és Japánnál is, aztán a harmadik helyért Dél-Korea vert meg minket. A bronzmeccsnek fantasztikus hangulata volt, én pedig ott legyőztem az olimpiai bajnok Ju Szungmint. Minden asztaliteniszező álma, hogy Kínában játszhasson. Amikor edzőtáborozni voltam ott, akkor is félistenként kezeltek, hát még egy olimpián. Megnyertem a meccsem, de ettől még kikaptunk 3-1-re, így elúszott az érem, negyedikek lettünk.

Rióban viszont megszerezhetik ezt a karrierjéből hiányzó érmet.

A márciusi csapat-világbajnokságtól  függetlenül – nem jutottunk a legjobb 12 közé – már 99 százalék, hogy ott leszünk. A szövetség és a helyi olimpiai bizottság pedig nagyon elégedett lenne, ha egy bronzra odaérnénk. Határozottan a bronzot tűzték ki elénk. Ezért minden támogatást megkaptunk az államtól, ami csak elképzelhető, nem lehet panaszunk.

Nem véletlenül, Ausztria ugyanis olimpiai érem nélkül maradt négy éve, ami nagy csapás volt az egész országnak.

Pontosan. Nagyon megbecsülnék a harmadik helyet. Ha szerencsénk lesz, és végre nem kerülünk össze Kínával, akkor talán összejöhet. Nem könnyű persze, bravúrok nélkül nem fog menni, de erős a csapatunk. Nemcsak az Eb-arany mondatja ezt velem. Inkább abban bízom, hogy egy igazán kemény ázsiai csapatot is képesek lehetünk megverni. Az olimpián a harmadik helyet elérni még mindig könnyebb, mint a vb-n, ez a tény is a malmunkra hajthatja a vizet. A vb-n egyébként az angolok jöttek be a bronzra, miután lekerültek az ázsiaiak ágáról. 

A négy évvel ezelőtti kudarc után mennyire változott meg az osztrák sport?

Jelentősen. Akkor ráébredtek, hogy változtatniuk kell, különben maradnak a téli sikerek. Kizárólag erre felépíteni egy ország sportját nem szerencsés szerintem. A sportolók jól élnek. A Sporthilfe, magyarra fordítva a sportsegély alapból én is kapok 800 eurót, holott nekem azért tisztes fizetésem van a francia klubomban, Chartres-ban.

Még mindig ön az éljátékos a válogatottban?

Már nem, mert Fegerl két hellyel megelőzött az egyéni rangsorban. Én márciusban a 25. helyen álltam. 90 százalékban az történik, amit én szeretnék.

A rutin és a kor mellettem szól. És talán egy kicsit a maximalizmus is, mert azért a társak olykor már szeretnek lazítani és nem teljes erőbedobással edzeni, amit én helytelenítek.

Nem hagyhatom elveszni azonban azt, amiért én régebben sírtam és szót emeltem. Nem magamért küzdöttem régebben sem, most sem.

Élete nagy pillanata volt, amikor a dobogó tetején állt az osztrákokkal. Milyen a himnuszukat hallgatni?

Nem ismerem még sajnos a szöveget, ez az én hibám. A magyart természetesen tudom, olykor az akar belőlem előjönni egy siker pillanatában.

A gyorskorcsolyázó Hunyady Emese is ugyanezt mondta, amikor olimpiát nyert Ausztriának.

Nem kötelező megtanulni. Ettől még tisztelem őket. Érdekházasság. Hálás vagyok nekik, és az eredményeimmel meg is köszöntem a lehetőséget. Kölcsönösen előnyünk származott az országváltásból. Kár érte és fájlalom, hogy Magyarországnak nem nyerhettem, de egy sportoló mindig individualista, és ez így lesz, amíg világ a világ.

Megható a pillanat, a dobogó tetején állni, tőlem talán nem is várható el, hogy teljesen azonosuljak az osztrákokkal. Gondolom, ugyanígy voltak ezzel azok a sportolók is, akik pedig éppen Magyarországot választották a kellő pillanatban engedelmeskedve a fejlődés lehetőségének és parancsának. Az eredményesség egyébként is a legjobb és a legfontosabb lépés az elfogadás felé.

Látja maga előtt, mit szeretne öt év múlva?

Nem szerencsés képekben gondolkodni, mert az egészséges gondolkodást csak nehezíti, görcsössé tesz, ha valami nem úgy sikerül. Eddig sok kő volt az úton, amin jártam, de boldog vagyok. Sokat elértem, sokoldalú játékos lettem, megérte váltani.

Álmodozni szabad, hiszen ki ne akarna részese lenni a történelemnek. Nem csak sportolónak, mindenkinek. Szeretnék visszaadni majd valamit a gyerekeknek, ha edző leszek. De attól, hogy valaki jó a sportban, világbajnok lesz például, még nem komplett személyiség, és az életben még korántsem biztos, hogy eligazodik. Pszichésen is mindennek stimmelnie kell. A sportbeli kiválóság nem hozza magával, hogy az üzleti vagy családi életben sikeres legyen valaki. Láttunk elég sok példát erre otthon is, máshol is.

A svéd Waldnerrel találkoztam nemrégiben egy meghívásos eseményen. Az eredményeit, a világbajnoki aranyait csak irigyelni lehet, ám eközben nem alapított családot. Nekem csodás családom van. Dominikai a feleségem, a fiam már óvodás, a lányom egyéves. És semmi pénzért nem cserélném el az eredményeinket.