Az 1950-es évek elejéig a magyar volt az egyik legsikeresebb nemzet asztaliteniszben, aztán jött a szoftborítás, és megváltozott minden. Az ázsiai játékosok kezdték nyerni a vb-ket, európaiak egyre ritkábban szereztek első helyet. A 1970-es években azonban még egy nagy korszaka volt a magyar pingpongnak, a férfiak négy aranyérmet hoztak össze. Ennek a csapatnak volt a tagja kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok Klampár Tibor is, aki amellett, hogy zseniális játékos volt, folyton valami balhéba keveredett.

A most megjelent Klampár, a fenegyerek könyv olvastán olykor az volt az érzésem, hogy a világbajnok pingpongos élete másból sem állt, csak csínytevésekből, gyorshajtásokból és a zűrökből való, többnyire szerencsés megmenekülésekből. Az egyik sztoriból a másikba esünk az egyes szám első személyben (Klampár monológját Vörös Csaba szerkesztette életrajzzá) íródott könyvben.

Klampár nem hazudtolja meg a könyv címét, szókimondóan meséli el életét úgy, ahogy valószínűleg a barátainak is mesélne egy sör mellett, ha káromkodni kell, hát káromkodik. Nem finomkodik senkivel, és ami nagy erénye, hogy magával sem, marhaságait, ballépéseit teljes nyíltsággal fölvállalja. Sosem találkoztam még Klampárral, de így is átjön, mennyire impulzív figura, olyan akit az ösztönei vezetnek.

Magabiztossága szinte elsöprő, de talán ez kicsit a könyv gyenge pontja is, Klampár életét jószerivel csak Klampár szűrőjén keresztül látjuk, érdekes lenne megtudni azt is, mit gondoltak róla a pályatársak, sportvezetők, az ellenfelek, a csínytevéseinek elszenvedői.

A pingpong egyik utolsó magyar zsenije ő, de zsenije leginkább a belefektetett munkájából ered, már gyerekként rájött, hogy ő asztaliteniszezőként tud csak kiteljesedni. Megszállottja lett a sportágnak, nem véletlen, hogy már 14 évesen felnőtt magyar bajnok volt, 16 évesen már vb-t játszott. Két évvel később, 1971-ben már párosban nyert világbajnokságot Jónyer Istvánnal. A következő világbajnoki címéig nyolc évet kellett várnia, amiben az is közrejátszott, hogy balhés ügyeit nem mindig tudták elsimítani, és volt, amikor érthetetlen okokból tiltották el. Összesen négy és fél évet vettek el a karrierjéből.

Nekem a pingpongon kívül semmi más nem volt az életemben, ha éppen nem játszottam, akkor unatkoztam, és balhékkal csaptam el az időt"

– írja magáról Klampár, aki ha ma lenne élsportoló, megvesznének érte a bulvárlapok, szinte minden napra biztosítana egy címlapsztorit.

A 1979-es vb-n a Jónyer, Klampár, Gergely Gábor csapat kétszer is megverte a kínaiakat, a döntőbeli 5-1-es győzelmüket az asztalitenisz 6:3-jának tartják. Valóban csúcsteljesítmény volt, és és sajnos a magyar pingpong utolsó vb-aranya is.

Klampár persze ezután sem állt, akinek élete a pingpong, nem is teheti, jóval ötven felett is játékban maradt az edzősködés mellett. Ha szerencséje van, talán még találkozik egy olyan tehetséges és elhivatott fiatallal, mint amilyen ő maga volt. Ő is megjegyzi, az alapanyagon múlik minden. A karrierje erre is példa.

Vörös Csaba: Klampár, a fenegyerek - Sport Háló Kiadó, 3499 Ft