A 2016-os riói nyári olimpia egy szempontból már biztosan a női sportolók versenye: eddig még egy olimpiára sem nevezett ilyen sok nő, ők pedig szállítják is a szép eredményeket. Ez Magyarországra fokozottan igaz, az eddigi hét érmünkből négyet nők nyertek, az aranyaknál még jobb az arány: ötből négy; Hosszú Katinka egyedül hármat húzott be.
A női sportolók menetelése ellenére azonban továbbra sem látszik enyhülni a versenysportra jellemző szexizmus a pályákon és az események médiareprezentációjában sem. A kínos megnyilvánulások közül csak azok kapnak nagyobb nemzetközi figyelmet, amelyek angolul hangzanak el, de még ezekből is sok van, és a helyzet vélhetően az angol–amerikai kultúrkörön kívül még rosszabb is.
Az egyik legszembetűnőbb pofátlanság, ami már a közösségi médiában is jókora vihart kavart az elmúlt napokban az, amit jobb híján oldalborda-jelenségnek nevezek. Az olimpiai közvetítésekben és az eredménybeszámolókban az újságírók
Férjek emlegetése közvetve, családi állapotra való utalás formájában még akkor is jellemző, ha a férfinak semmi köze a sporthoz: a női versenyzők párkapcsolati státusza a Cambridge University Press tanulmánya szerint az egyik leggyakoribb téma a közvetítésekben. Ezt már annyira megszoktuk, hogy szinte fel sem tűnik. De ha férfiakkal csinálnák ugyanezt, az olvasók rögtön felkapnák a fejüket: képzeljük csak el, hogyan festene az alábbi szalagcím egy komoly újságban:
Gratulálunk 22. bajnoki címéhez Nicole Johnson, a 2010-es Miss California vőlegényének!
A számunkra legizgalmasabb az ilyen elszólások közül az volt, amikor Hosszú Katinka a 400 méter vegyesen aratott elsöprő győzelme után az amerikai NBC tévéadó kamerája rögtön a medence mellett tomboló Shane Tusupra váltott át, majd Dan Hicks, a kommentátor bemondta:
És itt a férfi, aki ezért felelős.
Hasonlóan otromba volt a Chicago Tribune megoldása is, amikor így számolt be a sportlövészetben bronzérmet szerző Corey Codgell-Unrein eredményéről a Twitteren:
A Bears játékosának felesége bronzérmet nyert ma a riói olimpián.
Wife of a Bears' lineman wins a bronze medal today in Rio Olympics https://t.co/kwZoGY0xAX pic.twitter.com/VZrjOvr80h
— Chicago Tribune (@chicagotribune) 2016. augusztus 7.
Mindkét elszólás védhető bizonyos szempontból (utólag próbálták is): Hosszú Katinka útját a riói sikerekig nyilván nem lehet értelmezni Tusup edzésprogramja nélkül, és az is logikus, hogy egy chicagói újság a város amerikai focicsapatának említésével próbál eladni egy különben kevésbé kattintásmágnes sporteredményt. De mindezek figyelembe vétele mellett is lehetne ezt ízlésesebben csinálni, óriási különbség van megfogalmazás és megfogalmazás között.
Ha Hosszú győzelménél Hicks például azt mondta volna: „itt a férfi, aki segített neki felkészülni”, és ha a Chicago Tribune vette volna a fáradságot, hogy a Bears mellett legalább kiírja az olimpikon saját nevét is posztba, akkor elkerülhették volna, hogy a közösségi felületeken kitörő szarvihar rombolja az imázsukat:
Wait what did I just watch? Hosszu smashes WR & NBC cuts to husband coach w/ "and there's the person responsible for her performance"?!??
— Cameron Esposito (@cameronesposito) 2016. augusztus 7.
A sportközvetítés-szexizmus témakör sajnos nem merül ki az oldalborda-jelenségben. A legfeltűnőbb, bár az olimpián ez talán egy fokkal kevésbé jellemző tünet, a férfi és női versenyek médialefedettsége: a University of Minnesotához tartozó Tucker Center kutatása szerint bár
De még ha közvetítik is a női versenyeket, többnyire abban sincs sok köszönet. Szintén a témával foglalkozó kutatások szerint ordító különbség van abban, ahogyan a média férfi és a női sportolókat bemutatja: míg a férfiak esetében a képességekre és a teljesítményekre fókuszálnak, a nőknél sokkal jellemzőbb, hogy a kinézetüket elemezgetik, vagy hogy szexuálisan ingerlő testhelyzetekben veszi őket a kamera.
Az sem meglepő, hogy a női sportolókat is érinti a nőkkel kapcsolatos általános sztereotipizálás. Ennek szép példája volt a mostani olimpián, amikor az USA női ritmikus gimnasztika-csapatára tett bunkó megjegyzést egy tévés kommentátor, mikor éppen a pálya szélén nevetve beszélgető lányokat mutatták: „mintha csak egy bevásárlóközpontban álldogálnának”, jegyezte meg az ismeretlen kilétű férfi bemondó, akinek a fejében minden bizonnyal elválaszthatatlanul összetapadt a női nem és a shoppingolás fogalma.
"They could be standing in a mall"
— Wicked Ginny (@GinnyLurcock) 2016. augusztus 7.
...you wouldn't be talking about male gymnasts like that. #TeamUSA #ArtisticGymnastics #Rio2016
Klasszikus szexizmus a női sportolókról szóló beszámolókban, amikor sikeres szereplésüket úgy csomagolják: szinte már olyan jók, mint a férfiak, vagy egy-egy férfi sportoló kicsit bénább, de azért figyelemre méltó alteregójaként emlegetik őket. Rióban is megesett már ez párszor, például a saját világrekordját is megdöntve 400 méter gyorson is aranyérmét szerző amerikai Katie Ledeckyvel, akit a Daily Mail Twitterén „a női Michael Phelpsnek” tituláltak.
The female Michael Phelps: Triple-world record holder Katie Ledecky, 19, wins gold in 400m freestyle https://t.co/EF6H345PFm via @DailyMail
— Chris (@Chris_1791) 2016. augusztus 8.
De hogy ne csak a szexista bemondókkal hozakodjunk elő, íme egy ellenpélda: Ledeckyre többen mondták azt is első bravúrja után, hogy „úgy úszik, mint egy férfi”. Erre viszont az NBC Rowdy Gaines nevű sportkommentátorának volt egy csattanós válasza. „Nem úgy úszik, mint egy férfi, úgy úszik, mint Katie Ledecky" – mondta a közvetítésben.
Rióban a futószámokra még nem került sor, de már előre készülhetünk, hiszen korábbi versenyeken az is megszokottá vált, hogy például az olimpiai és világbajnok rövidtávfutónőt, Shelly-Ann Fraser-Pryce-t a „női Usain Boltnak" nevezték a bemondók, míg érdekes módon ez fordítva sosem esett meg. A Fox News nevű amerikai adón egy ötperces szegmensben a kommentátorok azt taglalták, hogy egy olimpiai bajnoknőnek minden körülmények között szépnek kell lennie, és sminkelje már ki magát, legyen szíves, mert "nem akarom a pattanásos képét bámulni". Igaz, aki ezt mondta, azt is hozzátette, hogy a smink a férfiakra is ráférne, például "arra a sovány kölyökre, aki nyert vagy 18 aranyat". Michael Phelpsről beszélt egyébként.
A sportolókkal kapcsolatban nemtől függetlenül, de a nőknél talán még inkább jellemző egyfajta bizalmaskodó, már-már infantilizáló hangnem megütése is, nem csak a médiában. A sportszövetségek kommunikációjától kezdve az újságírókon át a mezei rajongókig mindenki előszeretettel emlegeti a versenyzőket keresztnevükön, gyakran becenevükön. Ez nem rosszindulatból vagy lekezelésből ered, inkább azért lehet, mert az emberek így tudják kifejezni szimpátiájukat és közösségérzésüket a sportolókkal, akiket sokan valamiféle nemzeti közkincsnek tekintenek.
De ettől még kiélezett helyzetben a gyakorlat a visszájára is fordulhat, kézenfekvő példa erre Gyárfás Tamás elhíresült nyilatkozata a Magyar Úszószövetség és Hosszú Katinka konfliktusának tetőpontján, amelyben a bizalmaskodás émelyítően keveredett azzal a kimondott elvárással, hogy a karakán módon a sarkára álló Hosszú maradjon inkább a hagyományosan nőiesnek tartott keretek között, és viselkedjen kedvesen:
„Emlékszem, két évvel ezelőtt a barcelonai vb-n, amikor bemutattuk a budapesti világbajnokság prezentációját, akkor nagyon aranyosan részt vett benne, ott állt mellettünk.
Mi ugyanazt az édes Katinkát szeretnénk visszakapni, akit akkor ünnepeltünk.
Mindez akár szőrszálhasogatásnak is tűnhet az olyan lényeges dolgok mellett, mint a nők egyre fokozódó részvétele az olimpiákon, de a szexista megnyilvánulások nem önmagukban álló jelenségek, pláne nem a versenysportban.
A Kiss László-botrány óta Magyarországon is egyre több figyelmet kapnak a sokáig teljesen tabusított visszaélések a sport területén, ami egyébként egybevág a nemzetközi trendekkel. A versenysport közege a katonás renddel, az edző-tanítvány hierarchiával, a testiség központi szerepével ideális terep azok számára, akik élvezetet találnak a hatalmukkal való, akár szexuális visszaélésben.
Csúnya esetekből annyi van, hogy már nehéz számon tartani, az utóbbi idők úszóbotrányai mellett itthon az is kiderült, hogy egy Zala megyei kajakedző kiskorú tanítványait zaklatta. Az USA-ban a napokban robbant ki egy kínos ügy; az IndyStar ugyanis megszellőztette, hogy az országos tornaszövetség vezetői nem értesítették a hatóságokat legalább ötven konkrét esetben, amikor edzők szexuálisan zaklatták a fiatal sportolókat, vagyis a szervezet falazott a molesztálóknak. Az úszásban nemzetközi szinten is kifejezetten gyakori a zaklatás, a Vs.hu korábbi cikke szerint Amerikában 2014-ig száz úszóedzőt ítéltek el erőszakoskodásért, és ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa: az ilyen esetek többségéről sokszor az áldozaton kívül senki sem szerez tudomást.
A visszaélések persze nem korlátozódnak kizárólag lányokra, idén tavasszal szintén az USA-ban pattant ki egy másik undorító ügy, amikor kiderült, hogy a képviselőház republikánus exelnöke még birkózóedző korában molesztálta a fiú tanítványait. A sportolólányok ugyanakkor már csak azért is inkább veszélyeztetettek, mert az edzők nagyobb része férfi.
Nyilván nem lehet direkt párhuzamot vonni az erőszakos esetek és a torz médiareprezentáció között. Az viszont biztos, hogy az amerikai tornászügyhöz hasonló hajmeresztő eseteket legtöbbször azért sikerül titokban tartani, mert a közeg a legfelsőbb szintekig toleráns visszaélésekkel szemben, és az áldozatok saját magukról alkotott képébe sem fér bele a nyilvános kiállás.
Ilyen körülmények között minden megnyilvánulás – akár a sajtó részéről –, ahol a női sportolókat nem egyenrangúként vagy szexistán mutatják be, kimondottan káros, mivel segít fenntartani azt a fizikai és kommunikációs teret, amelyben a versenysportoló nők alárendeltnek, kevésbé komolyan vehetőnek látszanak, mint férfi társaik. Ez pedig végső soron hozzájárulhat ahhoz, hogy a bármilyen természetű visszaélések áldozatai akár maguk is természetesnek vegyék a helyzetüket, és nehezebben álljanak ki magukért egy szorult helyzetben.