Kuba nemzeti sportja papíron a dominó és a baseball, de az ökölvívók viszik haza a legtöbb érmet az olimpiákról. Ez beigazolódott Rióban is. Hiába az amatőr sikerek, profiként mégis nehéz beilleszkedniük. Honnan jöttek, és mi a sikerük titka? Mi a közös a régi és a mostani bokszgenerációban? És vajon Rio bajnokai a jövő nagy sztárjai lesznek, vagy eltűnnek a süllyesztőben?
Kuba nem véletlenül az egyik legjelentősebb ökölvívónemzet. Igaz, a legmegkérdőjelezhetőbb is. Azóta, hogy Rolando Garbey az 1968-as mexikói olimpián ezüstérmet szerzett, a kis ország ökölvívói Rióig még 67 érmet, köztük 34 aranyat vittek haza. Ezzel az ökölvívás lett Kuba legeredményesebb sportága az olimpiák történetében. Az első aranyat 1972-ben jött Orlando Martinez nyerte, az utolsókat pedig az idei olimpia előtt négy éve, Londonban a légsúlyú Robeisy Ramirez, valamint a kisváltósúlyú Roniel Iglesias.
Hogy mennyire kiváló ökölvívónemzet Kuba, jól mutatja, hogy olyan legendás bunyósaik vannak, mint a nehézsúlyú Teófilo Stevenson vagy Felix Savon, akiknek összejött a mesterhármas, vagyis három egymást követő olimpián is aranyérmet nyertek. Ez a triplázás még egy bizonyos Papp Lászlónak is sikerült 1948 és 1956 között.
Teófilo Stevenson, aki 1972, 1976 és 1980-ban nyert, a Boxing Illustrated 1988-as szavazása alapján minden idők legjobb olimpiai bokszolója.
Nem kis nyomás van a fiatalokon, hiszen nem akármilyen eredményeket lehet túlszárnyalni. Van azonban egy pont, ami összeköti Kubában az új generációt a régivel. Ez nem más, mint a terem, ahol évtizedek óta születnek a bajnokok: a La Finca edzőterem Havannában, ahonnan Rióba is nagy reményekkel és még nagyobb esélyekkel érkeztek a kubai amatőr ökölvívók.
Joahnys Argilagos Perez kislégsúlyban indult Rióban és elmondta, szerinte mi az oka annak, hogy a La Fincából ennyi olimpiai aranyérmes és későbbi világbajnok kerül ki:
Nálunk az edzők is olimpiai aranyérmesek. Ellátnak minket a tanácsaikkal, motiválnak minket minket és megtanítanak mindenre, amit tudnak a bunyóról, és mi csak remélhetjük, hogy egy napon majd elérhetjük azokat a sikereket, amelyeket ők is. Óriási megtiszteltetés egy olyan teremben edzeni, ahol olyan nagyszerű kubai bunyósok és olimpiai bajnokok is edzettek, mint Teófilo Stevenson vagy Felix Savon.
A La Finca fiataljai futással kezdik a napot, hogy utána következzen az erőnléti edzés, a technikai képzés, zsákolás, árnyékolás és kesztyűzés. Semmi csicsa, csak a régi iskola. Az eredmény vitathatatlan, hiszen míg az ökölvívásból jött 67 érem, addig a második-harmadik a helyen az atlétika és dzsúdó állnak, 40, valamint 35 megszerzett éremmel.
Rióban a férfiaknál Kuba mind a tíz súlycsoportban indított valakit, viszont női versenyző nem indult az olimpián, de ezzel együtt még így is tőlük lehetett várni a legtöbb érmet.
És így is lett. A férfi ökölvívók tornáján Kuba szerezte a legtöbb aranyérmet, pontosan hármat, de mellé lett még három bronz is. A Londonban győztes kislégsúlyú, Iglesias már váltósúlyban indult, de a negyeddöntőben egyhangú pontozással elvérzett. Ellentétben azzal az Arlen Lopezzel, aki az egész mezőnyt végigverte, köztük kiütötte Harcsa Zoltánt, és végül a döntőt is simán hozva középsúlyú olimpiai bajnok lett.
Robeisy Ramirez harmatsúlyban lett olimpiai bajnok, négy éve Londonban légsúlyban nyert, így neki már sikerült a duplázás. Ramirez a döntőben az amerikaiak ígéretét, Shakur Stevensont verte megosztott pontozással. Egy másik bokszoló ugyan nem duplázott, de aranyérme történelmi, hiszen Julio César La Cruz félnehézsúlyban győzött, abban a súlycsoportban pedig kubai még nem állhatott a dobogó legfelső fokára. Rióban ez is sikerült.
Joahnys Argilagos Perez a bronzéremig vitte, csakúgy, mint Lázaro Alvarez és Erislandy Savón. Ez így három aranyérem és három bronz. Tízen indultak, hatan érmet nyertek, és a legjobb nyolc előtt senki nem esett ki. Minden adott lehetne, hogy ezek a srácok az olimpia után profinak állva is sokra vigyék.
De akkor miért állítható, hogy amellett, hogy Kuba az egyik legjelentősebb ökölvívó nemzet, a legmegkérdőjelezhetőbb is? A válasz az, hogy azok az ökölvívók, akik aranyéremmel zárnak egy olimpián, utána könnyen el is tűnnek a süllyesztőben. És pont saját nemzetük süllyesztőjében.
Kubában ugyanis nem hisznek a profi ökölvívásban, ezért azok a sportolóknak, akik szeretnének a profik között is sikeresek lenni, és természetesen jó pénzt keresni, ott kell hagyniuk a hazájukat. Azt az országot, ahonnan a tehetségüket kapták, ahol felnőttek, ahol szenzációs ökölvívókká váltak. Vagy maradnak, és négy év múlva jön egy újabb olimpia, ahol lehet, hogy ismét nyernek, de azt a nemzetközi elismertséget soha nem kapják meg, mint egy profi világbajnok.
Ha profik akarnak lenni, disszidálnak az Egyesült Államokba, ahonnan nincs visszaút, hiszen attól a pillanattól kezdve bűnössé válnak a saját kormányuk szemében. Ezért nagyon komoly áldozatokat kell hozniuk, hiszen családjukat hátrahagyva vágnak neki az ismeretlennek. És Amerikában sem garancia a siker, ugyanis a laza életvitelű karibi srácok könnyen áldozatul esnek a különböző bűnös élvezeteknek.
Vannak persze, akiknek összejött. Vagy legalábbis valamennyire sikerült. Yuriorkis Gamboa 2004-ben, Athénban szerzett aranyérmet, utána profinak állt, karrierje szépen ívelt is felfelé, majd megtorpant és mostanra alig hallani róla. Odlanier Solis szintén Athénban, nehézsúlyban nyert aranyat, de az akkor még jó formában lévő bunyós mostanra már gurulhatna, annyira elhízott. Ezt pedig nem lehet büntetlenül csinálni, így Solisnak jöttek is a vereségek, mostanra meg már róla is alig hallani.
Guillermo Rigondeaux 2000-ben és 2004-ben is aranyat nyert, de a profik között nagyon ritkán bokszol, ha bokszol, akkor legtöbbször kifütyüli a közönség unalmas stílusa miatt. Ráadásul, mivel iszonyatosan képzett bunyós, még ellenfelet is nagyon nehéz találni neki. Erislandy Lara is hasonló cipőben jár, hiszen vele se nagyon akarnak bokszolni mert ő sem a látványos stílusáról híres, ugyanakkor őt is nagyon nehéz legyőzni. Még a mexikóiak sztárjának, Saul Alvareznek is csak vitathatóan sikerült.
Mi lesz akkor az olimpia után? A kubai bokszolóknak a torna nem egy ugródeszka. Ez hagyomány, melyen a jó teljesítmény és az aranyérmek a múlt nagy bajnokai iránti tiszteletből alapkövetelmény. Az üzbég kislégsúlyú bajnok, Hasanboy Dusmatov az aranyérme mellé profiszerződést is kapott. Robeisy Ramirez második aranyérmét nyerte, mégis a döntőben elbukó Shakur Stevenson volt az, aki miatt a jelenleg promóciós táborát bővítő Floyd Mayweather is elutazott Rióba, és elmondta, hogy ha valaki képes lehet túlszárnyalni az ő sikereit, akkor az Stevenson.
A kubaikért nem fognak így kapkodni. Nem is tudnak, hiszen hivatalos úton kubai ökölvívó nem írhat alá külföldi menedzsmenttel. Így marad a válaszút: hazamennek a La Fincába, hogy négy év múlva Tokióban ismét verjék a mezőnyt, vagy belevágnak egy, az olimpiánál sokkal nehezebb és sokkal kiszámíthatatlanabb útba. Melynek vége lehet a süllyesztő, elhízva, alkohollal és drogokkal valahol Floridában, ahol az otthonról elszökő Kubaiak bandáznak, vagy lehet egy olyan út, melyet homály, lemondás és szigorú életmód övez, de annak végén az áll, ami egy ökölvívó számára a legtöbbet jelentheti: a ring, egy magasba emelt kéz és egy bajnoki öv a derékon. Ehhez azt kell eldönteni, hogy Rióból haza kell menni a múltba vagy egyből belevágni az ismeretlenbe.