Az íjászat egyike a legősibb sportágaknak, a modern olimpiákon az 1900-as párizsi játékok óta van jelen. 1904-ben, St. Louis-ban az első sportág volt, amelyen nők is indulhattak. Ennek ellenére a sportág az 1920-as játékok után egészen sokáig nem szerepelt az olimpiákon, 1972-ben, Münchenben tért vissza.
Az olimpiai íjászat komoly koncentrációt és ügyességet igénylő technikai sport.
A kvalifikációban az összes versenyző egyszerre lő hatlövéses sorozatokat, az elért pontszámok alapján rangsorolják őket. A döntőkben két versenyző küzd egyenes kieséses rendszerben.
Íjászatban 64 férfi és 64 nő indul, van egyéni és csapatverseny is. Az íjászok a kvalifikációban körönként hat vesszőt lőnek, maximum negyven másodpercük van egy célzásra. A döntőkben három vessző van egy körben, egy vesszőre legfeljebb húsz másodperc jut. Ennyi ideig ritkán céloznak, a tovább megfeszített íj korántsem jelent pontosabb célzást.
Az íjászat technikai sportként ezer rétegre osztható a használt technika modernsége alapján, a tradicionális visszacsapó íjaktól kezdve az elképesztő technológiát használó, külön elsütővel használt csigás íjakig. Az olimpiai íjászat valahol a kettő között áll meg, ugyanis a reflexíjak az űrtechnikát idézik, pláne az óriási antennához hasonló stabilizátorokkal, és a célzást segítő eszközök (komolyan leszabályozva) is megengedettek, az íjászok az oldáshoz nem használhatnak technikai segítséget, csak egy ujjvédő lehet a kezükön.
A reflexíjból kilőtt vesszők sebessége a 230-250 kilométeres óránkénti sebességet is elérik, így a modern tévés technikával kifejezetten élvezetesen közvetíthető sportág lett az íjászatból, az egyenes kieséses rendszerben az egymás mellett lövő versenyzők pedig íjat soha nem látott embernek is izgalmas meccseket játszhatnak.
Az íj az emberiség egyik legősibb gyilkolóeszköze, szinte minden földrészen komoly történelmi hagyományok köthetők a használatához. Sportágként Európában talán a briteknél van a legnagyobb hagyománya, hiába vagyunk lovasíjász nép, itthon a történelmi hagyományőrzés és a sportlövészet közös metszeteként határozható meg a sportág jelene.
Ennek megfelelően magyar íjászok sajnos nem indulnak Rióban, de ha indulnának is, akkor sem ők lennének az esélyesek, hanem a dél-koreaiak: 2008-ban és 2012-ben mind a négy versenyszámban (férfi és női egyéni, férfi és női csapat) volt dobogós versenyzőjük, de az azt megelőző hat olimpián is mindig jutott legalább egy érem. Persze ez nem jelent egyeduralmat, Londonban az Egyesült Államok és Olaszország vívta a férfi csapatdöntőt, és végül egyetlen pont különbség hozta meg a győzelmet az utóbbiaknak.
Az íjászatban pár dologból meg lehet mondani, hogy az adott lövő mennyire jó, illetve ha jó is, épp milyen idegállapotban engedte el az adott vesszőt. Minden célba lövős sporthoz hasonlóan itt is a szóráskép a legfontosabb jelző, vagyis hogy a versenyző mekkora területen belül tudja tartani a találatait.
A másik érdekes jel az, hogy is áll meg a célba csapódó vessző: ha merőlegesen áll, a versenyző nem hibázott, ha csálén, furcsa szöget bezárva lóg, az íjász hibázott az oldáskor, mert nem csak hagyta, hogy az ideg legördüljön az ujjairól, hanem belerántott a folyamatba.
Ha azt várja, hogy Robin Hood örököseiként a saját korábbi nyílvesszőjét kettéhasító találatot érnek el a versenyzők, kicsit el kell keserítsük: egyrészt az ilyesmi már fa vesszőkkel sem ment, másrészt viszont a modern szénszálas vesszők nem hasadnak, inkább simán egymásba szorulnak. Sajnos azonban ilyesmi csak nagyon ritkán fordul elő.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!