Magyarország  először rendezhet dzsúdó-világbajnokságot. Sajnálja egy kicsit, hogy kimaradt az életéből egy ilyen hangulatú hazai verseny?

Ha visszagondolok a Hungária Kupákra, a lelkes és hozzáértő szurkolótáborra, szerencsére nekünk is kijutott a jóból. Rendre azt mondták a külföldi versenyzők, itt volt a legjobb hangulat, szerettek ide jönni. Egy vb pedig még ennél is biztosan jobb lesz. A dzsúdó egyre népszerűbb, a szabályok egyre érthetőbbek és egyszerűbbek. Igazi világsportág lett a miénk, mert a döntéshozók jó válaszokat adtak a fiataloknak, a tévéknek. Már nem kell bajlódni a kokával, már nincs négyféle megítélése egy akciónak, csak kettő: wazaari vagy ippon. Utóbbinál véget ér a meccs. A bírók szubjektivitása is korlátok közé szorult, visszanéznek jeleneteket, az öt percig tartó maszatolás helyett feszültséggel teli négy perc van. De remélem, nem csak én élvezem.

Furcsa is olvasni arról, hogy az ön győzelmével záruló barcelonai olimpián volt olyan meccs, amikor jukóval vezetett a brazil ellenfele. Többször nem is került hátrányba, sem az elődöntőben, sem a döntőben. Az Aurelio elleni volt a legnehezebb meccse?

Nem. Még a hátrány ellenére sem. Ha az eredmény a szorult helyzetemet is tükrözte, abban szinte biztos voltam, hogy Aureliót meg tudom verni, mert még abban az évben megnéztem egy osztrák versenyen. Bár tudtam, hogy ő a címvédő, de tudtam azt is, hogy a hosszabb kihagyás nem tett jót neki. Elhajítottam egy ipponnal. Ha változtak és egyszerűsödtek is a szabályok, az akkor is az volt, de csak wazaarinak adták meg. Videózásról akkor még csak nem is hallottunk, nem nálunk, más sportágban sem. Mivel így is fordítottam, nem bántam, és nem is volt különösebb jelentősége, hogy nem lett vége azonnal a meccsnek. A második meccsemen, Szergejev ellen volt egy sokat vitatott akcióm, amikor még ráadásul a kontaktlencsémet is elhagytam. De a veszélyt még fél szemmel is észleltem.

Úgy utazott ki erre az olimpiára, hogy még magyar bajnok sem volt. Mikor hitt először abban, hogy megnyerheti?

Hát nem akkor, amikor megnéztem a sorsolást, és szembesültem azzal, milyen ágon vagyok. Szergejev egy kivételesen jó ellenfél volt, már abban az évben második volt az Európa-bajnokságon. Ő volt az egyik favorit, a másik a francia Traineau. Ami mellettem szólt, az ismeretlenség. És hogy kvázi tét nélkül mentem, mert csak tanulni indultam.

A sorsolás képes összenyomni az embert, ha végignézi valaki, milyen ellenfelek vannak az ágán. Könnyű visszagondolni ugyanis arra, mi történt legutóbb, amikor egymással küzdöttünk, és mi nem ment, mennyire erős volt legutóbb, vagy azelőtt.

Ha ezek az átmeneti érzések felerősödnek, nem szerencsés, mert rossz irányba vihet. Maga az olimpia gondolatát, a felhajtást, az egész ország koncentrált figyelmét egyszerűen nem engedtem közel magamhoz. Ha megteszem, biztosan sokkal nehezebb lett volna. Ha csak egyszer is átfutott volna rajtam, hogy a döntőben vagyok, ami addig nem sikerült más magyarnak, önmagam hozom hátrányba, ami értelemszerűen a másiknak előnyös. Csak az járt a fejemben, amikor az elődöntő után lejöttem a tatamiról, hogy még nem végeztem. Amikor a kezem szorongatták, könnyű lett volna átadni magam a sikernek, de azzal szinte biztosan az aranyat is átadom.

És hát a holland Meijer elleni meccs le is szívott. Erősebb volt, jó korban, én még nem erősödtem bele ebbe a súlycsoportba, hiszen még lényegében gyerek voltam, majdnem 3 kilóval a súlyhatár alatt. Ő már meglett férfi. Felőrölt volna, ezért meglepőt húztam az elején egy keresztbe húzással. A cselgáncsban két út, két technika találkozik, azon a meccsen az útkeresésem sikeres volt. Ez a fogás ma már szabálytalan, őt azonban meglepte. Pontot kaptam érte. A végén már alig álltam a lábamon, megintettek. Abban a meccsben annyi volt, kicsavartam belőle a maximumot. Na, az volt a legnehezebb meccsem, akkor tényleg csak kapkodtam a levegő után.

A döntő késői, fél tizenegyes kezdése mennyire megterhelő?

Induljunk inkább onnan, hogy szerencsére egynapos verseny volt, pedig akkoriban még bevett gyakorlat volt, miután kialakult az elődöntő egy Eb-n például, pihenőnap jött. A kiírás nekem kedvezett, mert nem kellett azzal törődni, hogy úristen, a négyben vagyok, mi lesz most. Ugyan a késő estébe nyúlt a verseny, mégsem volt kifejezetten hosszú. Utána a moszkvai a világkupán már előfordult, hogy reggeltől estig tartott.

A figyelemelterelést az olimpiai aranyról, a hatásról, hogy sikerült megoldani a gyakorlatban? Akkor még nem lehetett hallani agytréningről, pszichológus még nem utazott a csapattal.

Ahogy mondtam: van még egy meccs. Mindenkiről volt egy kis papírom, mi a kedvence, mi a gyengéje. Videóztunk már mi is, ebben az elsők közé tartoztam. A brit Stevens földharcban volt a legjobb. A képlet számomra egyszerű: nem szabad, hogy levigyen. Ezt kellett helyre tennem a fejemben. Ettől persze rögtön levitt a meccs elején.

Na, akkor kellett összeszorítani a fogakat, és arra gondolni, hogy ha már itt vagyok, akkor nem lehet olyan könnyen vége, hogy szétfeszíti, kitöri a karomat.

Kijöttem az akcióból, aztán kétszer elhajítottam. A combom erős volt már. Olimpiai bajnok lettem.

Húszévesen élte át a legnagyobb sikert. Nem motoszkált önben, hogy jobb lett volna később, amikor már jobban át tudja élni, mi történt?

Az utolsó olimpiámon, 2004-ben voltam a legjobb állapotban. Azt nekem kellett volna nyerni. És ilyen az élet, akkor sanszom sem volt. Csodás dramaturgia lett volna, ha 12 év után ezzel foglalom keretbe a pályafutásomat, de a sorsom nem így írta meg a Jóisten. Már megvolt bennem az erő, a technikai, taktikai tudás, és még csak a pontszerző helyekre sem volt esélyem.

Mi történt pontosan?

Az első fordulóban összehúztak a japán Inouéval. Kegyetlen meccs volt. Egy pillanatra sem fordult meg bennem, hogy engednem kellene, mert akkor ő könnyebben bemehet a döntőbe, engem pedig magával visz a vigaszágon. Egy számmal nagyobb kabátot kaptam, mert az enyémet szabálytalannak gondolták. Nyüstöltük egymást, apró különbséggel ő nyert, kis szabálytalanságot láttak nálam. Ment utána még egy kört, de annyira megviselte a meccs ellenem – ezt nem nagyképűségből mondom -, hogy már a harmadik körben legyőzte a holland van der Geest. Makarau nyerte a versenyt, aki ellen jobb volt a mérlegem.

Én is csak egy vagyok azok közül, aki nem akkor nyert, amikor a legjobb volt.

És igen, biztos más lett volna átélnem ismét, idősebben az aranyérem csodáját, de a sorsolást nem lehet befolyásolni. 92-ben sem lehetett.

Egy korabeli nyilatkozatát olvastam, amelyikben azt mondta, mennyire nehéz volt a sikert a helyén kezelni. Miért?

1988-ban a paksi szőlőnkben voltam, amikor nyert Egerszegi és Darnyi. Számomra ők hősök voltak. Amikor kiderült, hogy kijutok, és egyáltalán egy levegőt szívhatok velük, már az egy felemelő élmény volt. Kinevettek az első edzéseken a hosszú végtagjaim miatt, és egyszer csak eljutottam oda, hogy ugyanazon a repülőn ülhetek, mint ők. És akkor pár nap múlva ugyanolyan arany van a nyakamban, mint nekik, a félisteneknek. Akkor nem volt gyakori, hogy egy sportoló a hazaérkezésekor tűzijátékot kapott a szülővárosától. Én ezt is megkaptam. Ülepedtek az emlékek, de éjjel párszor felkeltem, hogy nemcsak álom-e ez a győzelem. Még a vb-re is úgy mentem ki, hogy biztosan igaz ez? A 93-as vb-aranyat már sokkal könnyebb volt emészteni. Bár ez a szó nem is fejezi ki a valóságot. Azzal már könnyebb volt együtt élni, mert erősödtem egy év alatt. A fogásom, a karom, és talán a karakterem is. Már nem egy ismeretlen fiú, hanem a célpont lettem. Akkor a francia Traineau-val meccseltem az elődöntőben. Ő duplán meg akart verni, hogy igazolja, egy évvel korábban csak egyszerű kisiklás volt. Fél perc lehetett hátra, szerelést igazítottunk, összeakadt a tekintetünk. Láttam rajta, mennyire kimerült. Én pedig még tele voltam energiával. Akkor tudtam, és ő is tudta, oda fogom vágni. Addig mentem, mentem, mentem, de nem értem utol. Az utolsó szerelésigazítás után elkaptam, akkor már utolértem.

A dzsúdóban olykor olyanok vagyunk, mint a pávák. A madarak táncnál mutatják magukat, nálunk elég egy szemvillantás.

A vb-döntőben Miguel jött ismét, tőle valahogy sohasem tartottam.

Volt olyan, akitől igen?

Persze. Egy kanadai. Az ő stílusa nagyon nem feküdt nekem. Nicolas Gilles rendre le is győzött.

A japán metrón utaztam egyszer, amikor szóba került az ön neve. Miután kiderült rólam, hogy magyar vagyok, rögtön az volt a kérdés, ismerem-e az Antit. Így: Antit. Amire mondtam, hogy igen, és percekig hajlongtak előttem.

Japánban a dzsúdó vallás. És szerintem egyszerű az oka, miért jegyezték meg a nevem. Mert egy japánnal küzdöttem elég sokat. Ilyenek vagyunk mi magyarok is. Az oroszok nem biztos, hogy emlékeznek Vagyim Jaroscsukra, mi igen, mert Darnyit szorongatta. A finn Sievinen nevét is jobban ismerjük talán, mint a hazájában. Mert legyőzte Darnyi és Czene is. Próbálják ki egyszer egy cikknél.

Köszönjük az ötletet, megfogadjuk. Most már a kommunikációs szakember szólt önből. Hogyan kellett elképzelni a munkába állását a paksi atomerőmű kommunikációs osztályán?

2005-ben befejeztem a dzsúdót, addigra már megszereztem a diplomáimat, és azzal a hendikeppel indultam, ami az élsportolókra jellemző. Jó néhány évvel később lettem pályakezdő, mint aki nem sportolt. Ezt a hátrányt azonban könnyen le lehet dolgozni, kitartással, munkabírással. Mert ugye valaha ezek a tulajdonságok segítettek a sportban. De ugyanúgy az út elejéről indultam, mint bárki más. Először küldtem a meghívókat az erőmű sajtóeseményeire, arra figyeltem, hogy jó legyen a hangosítás, legyen az újságíróknak vizük, rendben menjen a regisztráció. Nem ördögi dolgok ezek, de itt kell hogy kezdődjön. Abban az életszakaszban a belső combhoroggal már nem sokra mentem volna.

A sztereotípiával, hogy egy sportolónak van agya, így is meg kellett küzdenem, de ez már a múlt.

Most, igazgatóként is a folyamatos tanulás híve vagyok, valaha is visszamentem a négyest ötösre javítani. Vannak dolgok, amiken felesleges változtatni. A sugárvédelmi vizsgákat ugyanúgy le kell tennem, mint akik más területen dolgoznak. A reaktor felépítését ugyanolyan alapossággal tanulmányoztam, mint valaha az ellenfeleket. Másképp nem működhet.

Jól tudom, hogy valaha azért nevezték csodabogárnak, mert a dzsúdó mellett tanult? Nehéz volt első fecskének lenni?

A legelején nem is értették, sőt.

Majdnem kimaradtam egyszer a válogatott keretből, mert én az iskolai előmenetelt is fontosnak éreztem.

Egyedül voltam a keretben akkor a felsőoktatásból, ez tény. Nekem viszont olyan családi hátterem volt, amelyik a tanulást előtérbe helyezte. Azt hallottam magam körül, hogy a tudás hatalom. Édesanyámnak abba kellett hagynia a tanulást, mivel a nagyapám az orosz fronton maradt, és neki pénzt kellett keresnie. Tudat alatt bennem volt, hogy érte is tanulok, ha már neki nem sikerült. Ők pedig természetesen azt mondták nekem, tanuljak, ha már ők nem tehették meg. A bátyám a műegyetemre ment, vagyis mindketten szót fogadtunk.

Utánam viszont már a válogatott fele csiszolta a tudását egyetemen, főiskolán. 2004-ben ketten voltunk az olimpián Ungvári Mikivel. Londonban már nyolcan, Rióban kilencen. Azt vallom, hogy ez a szám nem jött volna össze, ha nem tanulnak a versenyzők. A dzsúdó szellemi sport is. A másik fejével gondolkodni nem elég, a rezdüléseket is észlelni kell, mert egy rossz mozdulat, és nincs tovább. Mivel a hoki után a dzsúdóban a legnagyobb az oxigénadósság, oxigénhiányos állapotban könnyű rossz döntést hozni.

A szakdolgozatát is a sportról írta. Mire kereste a választ?

Életutakat vizsgáltam. Schmitt Pálét, Béres Alexandráét, őt onnan ismertem, hogy édesapja volt a keretorvos. És a döntési pontokat kerestem. Hogy válaszút előtt milyen döntéseket hoztak. De volt egy fiatal teniszező is a mintámban, akire a család feltette a pénzét. Nagy stresszt váltott ki ez a gyerekből. Talán ezért is nem sikerült elérniük a vágyaikat, és nem lett éljátékos.

Mert a fontos ütéseknél bevillant neki, most a család jólétéért is jól kell helyezni a labdát.

Hogy a Magyar Olimpiai Bizottságnak életút-programja lett, talán volt egy kis szerepem. Mert a tanulás nem összeegyeztethetetlen az élsporttal, azt jól le tudjuk mérni, de az egy fontos feladat, hogy amennyire csak lehet a két területet közelíteni kell egymáshoz. Erre volt pár javaslatom és meglátásom, hogy amikor vége lesz a sportnak, ne a semmibe kerüljenek a sorstársaim.

Amikor 2012-ben Ungvári Miklós is olimpiai aranyéremért küzdött, azt mondta a sikertelen döntő után, a vereség mellett nagyon sajnálja, hogy nem sikerült az ön örökébe lépnie. Mert ő pontosan tudja, mekkora a különbség az arany és az ezüst között. Hajtós Bertalan vagy Csák József után jönni a sorban is felemelő, mégsem ugyanaz. Mire gondolhatott? Mennyire különleges olimpiai bajnoknak lenni?

Az atlétika, az úszás, vagyis a mérhető sportágak mások. Van egy ellenfél, aki gyorsabb nálad azon a napon. A dzsúdó nem ilyen. Hajtós jobb volt a 92-es döntőben, mint a japán. Mégsem nyerhetett. A tatamin egy döntőben alig van különbség. Ha jobb vagy, akkor sem mindig győzhetsz. Miki tökéletesen tisztában volt ezzel. És a megítéléssel is.

Aki nyer, arra van egy külön szó. Ő a bajnok. Az ezüstérmes a második.

A bajnokra mindenki emlékszik, az örömére, a táncára, hogy kapott egy zászlót. Az ezüstérmesnek ez nem jár, még akkor sem, ha tudjuk, aznap nem volt különbség. Azt mi tudjuk, hogy Hajtós ugyanúgy megérdemelte volna az olimpiai aranyat, mint én. Sőt, azt is tudjuk, ő volt a legjobb magyar dzsúdós.

Tényleg?

Nem erőltetett szerénységből mondom. Rajtam csak nevettek, amikor először ott voltam az edzőteremben. Egy nyakigláb, kevésbé koordinált mozgású srác voltam. Ha kívülről láttam volna magam, lehet, hogy én is elmosolyodok. Berci maga volt a megtestesült robbanékonyság, hihetetlen ereje és érzéke volt a sportághoz, egy pillanat alatt tudta, mi a helyes megoldás, úgy meg tudta fogni az ellenfelét, ahogy más nem. És a munka is megvolt benne, nem lazsált, nem lógott az edzésekről. Nem volt elég, hogy vb-t vagy olimpiát nyerjen. A második helyhez volt elég. Ahogy Mikinek az ereje is. Mikivel rengeteg versenyen utaztunk együtt, Athénban például csak ketten voltunk, eltűnt a korábbi tisztán játszó zenekar. Ő láthatta, engem hogyan fogadtak, akaratomon kívül milyen tisztelet jár a bajnoknak. Ezt az örömet szertette volna átélni. Akik ebben élünk, tudtuk, ő már a 2008-as olimpián is nagyot dobhatott volna. Akkor volt a legjobb szerintem. Eltelt négy év, és még mindig ott maradt az élmezőnyben. És még mindig ott van. Szívből remélem, a vb jól összejön neki.

Ungvári nemrégiben lemondott az elnökségi tagságról. Mi volt ennek a hátterében?

Nem venném a bátorságot, hogy a mondatait magyarázzam. Miki egy csupa szív versenyző, Tóth László egy jó elnök, félreértések sokszor vannak, ha szemtől-szemben nem beszélik ki egymás között. Miután ez megtörtént, örülök, hogy utána megveregették egymás vállát.

Tóth Krisztián a riói olimpián a nyomás nagysága miatt panaszkodott. A hazai vb-n sem lesz másként. Mit javasol nekik?

Ha egy sportolónak a muszáj és a majré uralja a gondolatait, akkor nincs könnyű dolga. Az egzisztenciális kérdéseket is háttérbe kell szorítani, még ha tudjuk, egy olimpia pénzben sem fogható semmilyen más versenyhez sem.

A virtusnak kell teret engedni.

A munka megvolt és meglesz benne. A vagányságot, a meg akarom mutatni érzést kell érezze. Nem könnyű feladat, de Krisztiánnak sok minden ott van a kezében és a fejében. Már volt olimpián, tudja, mire számíthat.

Törvényszerű az, hogy Pakson jó dzsúdósok születnek? A legjobb kalapácsvetők pedig Vas megyében? Vagy Hangyási László műhelyére lehet mindent visszavezetni? Mi van a paksi vízben vagy levegőben?

Laci bácsi kiváló közösséget teremtett. Nagyon jó szellemiség volt a műhelyében, és a titkot ott kell keresni. Kevés versenyzővel is lehet nagy sikereket elérni. Az egész magyar sportnak a műhelyekről kellene szólnia, csak egyre kevesebb jó pedagógus van, aki összegyűjti és formálja a gyerekeket, és még el is tudja vezetni őket a legmagasabb csúcsra. A dzsúdó mindkét magyar világbajnoka paksi. Talán ez sem véletlen. Hiszem, hogy ez megváltozik szeptember elejére és csatlakozik valaki hozzám és Braun Ákoshoz. Ha Paksról jön az a valaki, külön öröm. És akkor tényleg lehet valami a paksi levegőben.