Könnyen elkerülhető lett volna a Szovjetunió sporttörténelmének legnagyobb tömeges tragédiája, mégis 66 ember vesztette életét 35 évvel ezelőtt a moszkvai Lenin – ma már Luzsnyiki – stadionban. Ami sokkal nehezebbnek tűnik, az viszont sikerült: hét éven át eltitkolták a tragédiát, pedig még börtönbüntetéssel végződő, nyilvános pert is tartottak az ügyben.
A számok alapján semmi ok nem volt az aggodalomra, hogy bármiféle váratlan esemény történhet a Szpartak Moszkva és a hollandiai Haarlem épp 35 évvel ezelőtti UEFA-kupa mérkőzésén, ahol végül a nézők közül hatvanhatan, többségükben 18 év alatti fiatalok haltak meg:
Egyedül az időjárás volt még moszkvai viszonylatban is kellemetlen: leesett az első hó és a mérkőzés napján, október 20-án, -10 fok volt. Tulajdonképpen ebből lett a tragédia, bár sokak szerint rosszkor jött a győztes gól is, amely miatt még a gólt lövő Szergej Svecov is elnézést kért.
Igaz, csak hét évvel a tragédia után, amikor értesült a történtekről. Bármilyen hihetetlen is,
Persze a szovjet történelemben nagyobb tragédiákat is eltitkoltak a nyilvánosság elől, előtte is utána is – három év múlva jön Csernobil –, de itt mégis furcsa, hogy a főváros közepén, az ország legnagyobb stadionjában, ahol két éve olimpiai megnyitót tartottak, egy nemzetközi futballmérkőzésen történt tömegbaleset maradt szinte észrevétlen.
Az 1956-ban megnyitott Lenin stadionban a kilencvenes években lezajlott felújítás előtt a lelátókat nem védte tető. A mérkőzés előtt leesett havat így el kellett takarítani az ülésekről, és a korábban leesett eső miatt jeget is kellett törni.
Mivel a stadion 80 százalékban üres maradt, logikus volt, hogy csak két szektort nyitnak meg a hazaiak előtt. (Holland szurkolók csak pár tucatnyian voltak.)
A választás a pálya a két kapu mögötti szektorára esett, de azokban sem sikerült teljesen eltakarítani a havat. Emiatt is egyenlőtlen volt a szektorokon belüli eloszlás. De igazán nagy baj abból lett, hogy a jegyeken nem voltak megadva szektorok, így a 16 ezerből 12 ezer ember – és itt jön képbe a hideg idő – inkább a metróhoz közelebbit választotta. Ám ez sem tűnt végzetesnek, elvégre a két szektorban egyenként 23 ezer hely volt.
A mérkőzés nem volt különösebben eseménydús, a legjobb 32 között az Arsenalt legyőző Szpartak Moszkva volt az esélyesebb a Haarlem ellen, amely utoljára az 1945/46-os holland bajnokságot nyerte meg. Igaz, újra virágkorát élte, 1981-ben a holland bajnokságban szerzett negyedik helyével jutott ki története során először az UEFA-kupára, ráadásul úgy, hogy a csapat frissen kapaszkodott vissza az első osztályba, nem mással, mint a csapatban már 16 évesen is bemutatkozó Ruud Gullittal. A holland sztár a következő szezonban azonban már elszerződött, így nem játszott a végzetes moszkvai mérkőzésen.
A papírformának megfelelően Edgar Gessz már a 16. percben megszerezte a vezetést a Szpartaknak. A ma 63 éves játékos a neve alapján akár holland is lehetne, de valójában a második világháború után Közép-Ázsiába – Tadzsikisztánba – kényszerített volgai német családból származott, tősgyökeres szovjet volt. 1989-ben aztán az NSZK-ba emigrált – és lett újra Hess –, játszott a sokadosztályú FV Biberachban is. Később a német klubnak, majd – kicsit visszatérve Közép-Ázsiába – több üzbég csapatnak is volt edzője.
A hideg és az eseménytelenség is közrejátszott abban, hogy a tömeg a mérkőzés vége előtti percekben megindult a C-szektorból kifelé, de a kettő helyett itt is inkább csak az egyik kapun. Ebben a csak nagyjából eltakarított hó is szerepet játszhatott.
„Az egyik lejáratnál hó volt, a következőnél mentem le, ekkor kezdett sűrűsödni a tömeg. Nekinyomódtunk a falnak, letört a lépcső korlátja többen lezuhantak a betonra” – emlékezett vissza egy szemtanú. „Lefelé sem mehettünk, ott emberek hevertek, egyre jobban nyomtuk össze egymást...Nem tudtam mozdulni,
az eszméletemet is majdnem elvesztettem, ekkor vettem észre, hogy egy emberen állok. Így emelkedtem ki, hogy egy kis levegőhöz jussak
Sehova nem mozdulhattam róla. Nyilvánvaló volt, hogy vége van” – írta le a reménytelen helyzetet az akkor 17 éves szemtanú.
A lépcsőn egy fordulón keresztül lehetett egy szinttel lejjebb jutni. A visszaemlékezések szerint itt egy lány a lépcső végén elesett, őt akarták gyorsan felsegíteni a mögötte lévők, de nyomták őket a fentről érkezők, ekkor többen elestek, ami láncreakciót indított el. (Az áldozatok között hat lány volt, öten tinédzserek.)
A korlát kidőlése utáni lezuhanás nem feltétlenül lett volna végzetes, a legtöbben abba haltak bele, hogy mások is rájuk zuhantak – ők viszont épp így élték túl a fenti nyomást. Sokan egyszerűen mások holttestén keresztül menekültek meg, ami máig kísérti őket.
Mivel nyilvános információ nem volt a tragédiáról, sokáig tartotta magát a legenda, hogy az egész nem történt volna meg, ha 20 másodperccel a vége előtt a Szpartak nem lő még egy gólt.
A csapat a visszavágót is megnyerte, bár a Haarlemek volt esélye visszakapaszkodni, ugyanis a 25. percben még 1-0-ra vezetett. Végül azonban 3-1-re a moszkvai csapat hozta a meccset.
A nyolcaddöntőben azonban a Valencia állította meg őket. A tragédia ismeretében beszédes az első mérkőzésük helyszíne is: a moszkvai helyett kétezer kilométerrel délebbre, a tbiliszi Lenin stadionban csaptak össze, ahol a moszkvai csapat 0-0-át játszott. Spanyolországban azonban 2:0-ra kikaptak.
A feltételezés szerint a leáramló tömegben a gólöröm hallatán többen vissza akartak fordulni, ez vezetett a zűrzavarhoz. Ez annyira tartotta magát, hogy 1989-ben egy interjúban maga a góllövő Szergej Svecov mondta ki:
Jobb lett volna, ha nem rúgom be.
Utólag azonban valószínűbb, hogy a gól inkább életeket mentett. Legfelül valóban többen visszafordultak, de így inkább csökkentették a lépcsőn beszorultakra nehezedő nyomást, amely már a gól előtt végzetessé vált.
A csapatok mindebből semmit sem láttak, a tömeg nem a lelátókon szorult be. A csapatok hamar levonultak a pályáról, így a későbbi hírek éppolyan váratlanul érték őket, mint mindenki mást.
„Furcsa volt akkor is, hogy a mérkőzés után az öltözőből hamar kitessékeltek minket. Ilyenkor azért általában leülünk, pihenünk, végiggondoljuk, megbeszéljük a pályán történteket, de itt közölték velünk, azonnal távoznunk kell. Utólag már világos volt, miért. Ahogy vittek minket a busszal a szállodába, már láttuk a kiérkező mentőket. De annyira csalódottak voltunk az eredmény miatt, hogy erre akkor annyira nem figyeltünk” – emlékezett vissza egy orosz dokumentumfilmben a hollandok kapusa, Edward Metgod.
Másnap csak egy utalást tettek arra, hogy sérültek voltak a nézők között, de a legtöbb lap egyszerűen csak az eredményt hozta le.
És ezen nem változtatott az sem, hogy a titkolózás ellenére, meglepő módon nyilvános perben vonták felelősségre a szervezőket. Igaz, mindössze egy napig tartott a tárgyalás és a sajtó sem írt róla, 1989-ig.
Később feltűnő volt, hogy a Lenin stadionban éveken át nem tartottak október végén bajnoki meccseket, állítólag attól tartva, hogy spontán megemlékezés lenne belőle az eltitkolt tragédia tiszteletére, és nehéz lenne megmagyarázni, miért is hullanak ezrével virágok a pályára.
A nyomozati anyagban több tanúvallomás szerint az egyik kijáraton csak az ott lévő néhány tucat holland szurkolót engedték ki – közülük senki sem sérült meg –, ezért tornyosult fel a tömeg az egyik bejáratnál. Ez azonban nem hangzott el a perben, ahogyan a más beszámolók szerint hanyagul eltakarított hó okozta probléma sem.
Ezzel együtt a stadion igazgatóját és biztonsági főnökét három év börtönre ítélték 1983 novemberében, kilenc hónappal az egynapos per után.
Igaz, felelősségük az indoklás alapján nem volt egyértelmű, a két szektor megnyitását és a rendfenntartás szintjét a bíróság megfelelőnek találta.
A két elítélt szerencséjére viszont a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulója nyomán egyikük amnesztiát, másikuk börtönbüntetésének felét kapta, amiből előzetesben a javát már letöltötte. A feltételezések szerint az előzetesre inkább a védelmükben volt szükség, nehogy lincselés áldozatai legyenek.
A mérkőzés a 18 éven át tartó Brezsnyev-éra utolsó heteiben történt, mindenki tudta, hogy a már tragikomikusan leépült főtitkár napjai meg vannak számlálva. Leonyid Brezsnyev novemberben halt meg, így az ország ezután már inkább a nagypolitikai változásokkal volt elfoglalva, jött Andropov, Csernyenko, majd a két rövid lejáratú főtitkár után 1985-ben az ország élére került a Szovjetunió utolsó vezetője, Mihail Gorbacsov.
Épp az ő nevével fémjelzett peresztrojka tette lehetővé, hogy 1989-ben mégis megismerhetővé váltak a hét évvel korábbi tragédia részletei.
2007-ben már nem volt kérdés, hogy a végzetes mérkőzésről meg kell emlékeznie a posztszovjet Oroszországnak. Az akkor már Luzsnyiki néven ismert, felújított stadionban mérkőzést játszottak a két csapat veteránjai, akik annak idején is a pályán voltak. (A megemlékező mérkőzés után három évvel az 1889-ben alapított Haarlem csődbe került és meg is szűnt.)
A Luzsnyiki stadionban ma már egy emlékmű áll, amely nem csak az 1982-es tragédia áldozatai, de a világ minden stadionjában életüket vesztettek előtt tiszteleg.