Az elnevezést Vitray Tamás találta ki, minden idők legjobb sportolói így lettek halhatatlanok, még 1991. február 1-jén. 26 évvel később a klub új tagjának felvételén jártunk.
Kezdjük egy kis múltidézéssel. 1991-ben a közönségszavazatok alapján jött létre az első sportolói elitklub, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó Balczó Andrásra, valamint a szintén háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó Papp Lászlóra 165 ezer jelölés érkezett.
Érzékeltetésül: akkor ez újságokból kivágott, kitöltött és visszaküldött szavazólapokat jelentett, nem csak egy bökést a neten.
Az volt a szlogen 1991-ben, hogy minden nyolcvanadik magyar vette a fáradságot, egyúttal tartotta fontosnak a hazai sport ügyét annyira, hogy ikszeljen és jelöljön.
A halhatatlan sportolók így szerveződtek közösségbe, és most, 26 évvel később ez az elitklub még mindig megvan.
A klub elnöke, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Kárpáti György a beiktatási bevezetőjében a rá jellemző iróniával beszélt, és felvezette: hála a jóistennek, olyan sokan vannak a teremben, hogy elképzelése sincs, hány olimpiai vagy világbajnoki arany gazdáját kell köszönteni, ezért ezt mellőzi. És ha a világban annyi negatív dolog történik is, ő most kizárólag pozitív maradna, mert olyan sok jó sorsot lát, hogy nem is tudna panaszkodni.
„Az egyik legfiatalabb tagunk, a 96 éves Keleti Ági van itt a szemem előtt, sebes járásával. Milyen jó, hogy a legutóbbi ülésünkön is a tudtomra adta: neki nincs szüksége hallókészülékre, mert mindent tökéletesen meghall. Vagyis semmi sem maradhat titokban. Ha sajnos elmegy valaki közülünk, demokratikusan, szavazattöbséggel választunk a helyére.
A csodálatosan szép Katikával leszünk most újra húszan.”
Schmidt Gábor, a kajakszövetség elnöke azzal méltatta az érintettet, hogy amikor sérült volt, azért fájt a szíve, mert nem tudta végrehajtani azt az edzésmennyiséget, amit a többiek, az egészségesek. Önmagát nem tartotta kimagasló tehetségnek, nem adtak neki ingyen semmit, de volt egy hivatása, amit szakadatlanul űzött.
„Ő a nagykövetünk, a fiatalok segítőkész támogatója, akitől mindenki kaphat ösztönzést, mert a kislánya kezét fogva is ott áll a vízparton. Ezek az értékek teszik őt halhatatlanná” – összegezte frappánsan Schmidt Kovács karakterét.
1976. február 29-én született, Budapesten
Klubjai: Spartacus, BSE, BKV Előre, Újpest, MTK, Honvéd
Háromszoros olimpiai bajnok, párosban 2004-ben és négy múlva, négyesben 2012-ben nyert. Öt ezüstjéből hármat négyesben szerzett, kettőt párosban.
31-szeres világbajnok, minden távon és minden egységben nyerni tudott. 1998-ban nyerte az elsőt Szegeden, utoljára 2011-ben lett világbajnok. Utolsó érmét 2013-ban Duisburgban Janics Natasával szerezte.
29-szeres Európa-bajnok, az elsőt 1999-ben, az utolsó 2013-ban szerezte, itt is igaz, minden távon és minden egységben volt a legjobb.
És itt talán érdemes visszautalni a nevelőedző, Schmidtné Pavlovics Angyal szavaira – nincs rokonságban a jelenlegi elnökkel –, aki azt mondta, akárhány aranyat is nyert, benne mindig az maradt meg, hogy nagyon fiatalon letette a hajóját a vízre, és az siklott. Hosszú karja, jó vízfogása volt a 10 éves Kovácsnak, aki hamar túltett nővérén – és sok más riválisán is –, és talán ennél fontosabb: olyan ambíciója és motivációja volt, ami senki másnak.
Mindig tedd azt, amiben hiszel, és higgy abban, amit teszel
– ezt is kiemelte Schmidt, ez a mondás végigkísérte Kovács életét.
A kajakkirálynő kifejezést egyébként nem szerette, mert túlzónak tartotta.
Kovácsról talán mindenkinek van egy kép a fejében, amikor szőke volt, amikor vörös volt, vagy barna, amikor a homlokára tolt szemüveggel mosolygott. Van egy kép, amikor első volt.
31-szer még senki sem volt világbajnok a magyar sportban – sem a kajakozás történetében –, már csak ezért, ennek jogán is bekerülhetett a halhatatlanok közé. 29-szer volt Európa-bajnok, ez sem gyakori, és hát van neki három olimpiai aranyérme is, kettő párosban, egy négyesben.
„Itt állok meghatottan most sok bajnok előtt, a példaképeim előtt.
Talán még sohasem voltam ennyire elérzékenyült, mert ahogy abbahagytam a sportolást, már nem vagyok annyira kemény.
Most egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, ha azt mondják a fiatalok, én vagyok a példaképük.”
Pedig az olimpiai karrierje nem indult könnyen, 1996-ban, 20 évesen tartalék, négy év múlva van két ezüstje, Szabó Szilviával párosban, és négyesben is. Ez egy olyan ezüst volt, ami Kőbán Rita nyilatkozatával kevésbé lett örömteli. „Nem mindenki akarta az aranyat úgy, ahogy ő.” Ebben a hajóban már ott ült a 24 éves, ereje teljében lévő Kovács is.
Amikor halhatatlansága napján azt kérdeztem tőle, van olyan ezüstje, amit átváltoztatna arannyá, nem gondolkodott.
„Azért nincs, mert az én pályám így kerek. Van bennem hiányérzet persze, szerettem volna egyéni olimpiai bajnok lenni. Így alakult, arról a címről lemaradtam, ettől még éjjel nincsenek rossz álmaim, és nem ver ki a verejték, hogy azon a pekingi pályán sikerülhetett volna jobban a versenyem. Így is lett három olimpiai aranyam. Amikor egy kisgyerek álmodik, erről álmodik.
Tátott szájjal néztem a bajnokokat, aztán egyszer csak magam is csatlakoztam hozzájuk. Nagyon szerencsés vagyok, mert amiről álmodtam, megtestesült.
Kimondani is hátborzongató, 31-szeres világbajnok. 1998-ban volt az első, 2013-ban az utolsó, vagyis 15 év telt el. A rá jellemző mosollyal azt mondja, az elsőre és az utolsóra is ugyanolyan szenvedéllyel emlékszik. Sőt, figyelmembe ajánlotta a 2002-es aranyat, amikor először nyert egyéniben. Annak is külön bája van, mert az aktuális olimpiai bajnokot verte.
„Az elsőt négyesben nyertem, Szegeden, kétszázon mentünk, nem is olimpiai szám, de elég gyorsak voltunk, én pedig elértem azt, amiért mindenki harcol. Felfogni nem is tudtam azonnal, mi történt. Minden porcikám nem érezte, hogy világbajnok lettem. Pedig ott volt, előttem, és amiért olyan sokat dolgoztam, azt akkor elértem. Bennem mindig később tudatosult, hogy nyertem. Később éreztem át, mit értem el pontosan. Biztosan van egy rendje a nagy sikerek feldolgozásának a különböző sportolóknál. Nálam ez nem jött össze gyorsan.”
Az utolsó érme Janics Natasával – ő Kínában van most, de jelezte a szövetségnek, jövőre indul a válogatókon – jött össze, Duisburgban. Talán szimbolikus is ez a tény, mert vele lett olimpiai aranyérmes először és másodszor is.
Akkor, az utolsó érem idején Janics már édesanya volt, ő még nem.
„Aztán nemsokára én is átélhettem ugyanazt. A siker bizsergése más, utánozhatatlan, de ugyanennyire más, amikor valaki édesanya lesz. Sokan kérdezik tőlem: mindenáron vissza kellett-e térnem a szülés után? Ha nem tettem volna, sohasem tudtam volna meg, hogy az erőm, a testem ereje már nem elég arra, hogy a világ legjobbjaival, akik természetesen magyarok, már nem tudom felvenni a harcot. Mindent megtettem, hittem benne, hogy majd Lucával együtt is sikerülhet. De a fejem már nem ott járt. Akkor már inkább az volt bennem, hogy az edzőtábor hétvégéjén jön a kislányom, a férjem. És amikor kiszállok a hajóból, már velük is kell törődnöm nem csak a résztávokkal.”
Amikor azt kérdeztem, hogy Fábiánné Rozsnyói Katalin vagy Csipes Ferenc jelentett-e többet az életében, nem tudott és nem is akart különbséget tenni, mert nem is lehetett.
Elhiszi, hogy egy cikkhez egy jól hangzik, hogy valamelyik edzőt a másik elé emeli, de mindkét edzőtől rengeteg tanult, és amikor huszonéves volt, akkor Kati nénire, a fegyelmére volt nagyobb szüksége, később pedig, ahogy idősödött, Csipes módszerére. 2009-ben például vele lett egyéniben világbajnok.
„Örülök, hogy azok közé tartozom, akik mindkét nagy edző módszereit kipróbálhatták. Ahhoz, hogy lett 31 aranyam, mind a ketten kellettek. Nem lehet különbséget tenni közöttük, én pedig nem is mernék erre vállalkozni. Én csak azt tettem, amihez tehetségem volt. Kajakoztam. Ők segítettek nekem ebben. Hol így, hol úgy. Egy pillanatra sem éreztem, hogy nekem kényszer lenne a kajakozás, a kemény munka. Elég sok minden kijött ebből.”
Borítókép: Kovács Katalin. Fotó: Huszti István / Index.