Az 1968-as olimpia sikeres versenyzői elindultak, hogy felidézzék a múltat. A tőrcsapat szereplését vizsgáltuk meg közelebbről.
Az 1964-es olimpián női tőrben két olimpiai aranyérmet szereztek a magyarok, négy év múlva Mexikóban egy ezüst és egy bronzérmet nyertek.
Nagy és rendkívül izgalmas fordítás volt, csapatban azóta sem sikerült aranyat nyerni Magyarországnak. Rá négy évre az összetétel megváltozott, a 35 éves Juhász Katalin már kiszorult a csapatból, Ágoston is, míg bekerült a két feltörekvő tehetség: Bóbis Ildikó és Gulácsy Mária. Marosi Paula lett a tartalék.
„Nekem mindegyik ezüstérem kudarc. Szépíthetjük, de kudarc. A mexikói is fájt, bár a döntőben nagyon simán vertek bennünket a szovjetek. Nyertem ugyan az egyéniben első Novikova ellen 4-0-ra kevés volt, mert egyikünk sem volt képes folyamatosan bravúrokra.
1960-ban akkora favoritok voltunk, hogy a NOB akkori magyar tagja, Mező Ferenc akarta átadni nekünk az aranyakat, de sajnos nem jött össze. Pedig már készült a beszéddel.
Érdekes volt, hogy amikor az olimpia előtti évben megnyertük a vb-t csapatban, az olimpián csak az ezüst jutott. Amikor 1963-ban nem nyertünk, akkor rá egy évre olimpiai bajnokok lettünk. 64-ben összeakasztottuk a kisujjainkat, hogy megnyertük. Mexikóban is összeakasztottuk, de akkor úgy vigasztaltuk egymást.”
Az 1963-as vívó-vb-n páratlan eredmény született, mert csak hat óra vívás után sikerült eldönteni, hogy a hármas magyar holtversenyből Rejtő kerülhet ki győztesen Dömölky valamint Juhász Katalin előtt. A csapatversenyre már nem maradt erejük, másodikok lettek.
Nem gyakori, hogy a dobogó mindhárom fokát elfoglalják a magyarok, a nőknél addig nem is fordult elő.
Az 1955-ben, 19 évesen egyéni világbajnok, Dömölky szerint a hármasuk azért alkotott nagyon jó elegyet, mert Rejtő technikailag nagyon képzett volt, nagyon magas szinten vívott. Juhász volt a legokosabb közülük, neki pedig a sebessége volt a többieké előtt.
Juhász fejben lejátszotta az asszókat, és amikor a pástra lépett, már csak arra kellett ügyelnie, amit előre eltervezett, azt meg is valósítsa. És többnyire ezt sikerrel meg is tette. Annyira irigyelték a mentális erejét, hogy amikor letette a sisakját, ők magukra vették – persze, ha nem vette észre -, abban a reményben, hátha a gondolatai átszállnak.
„A 68-ban harmadik románok legjobbja, Orbán Olga volt. Gyakran mondogattuk egymást között, neki is, ha magyar színekben vívhatott volna, bennünket soha senki sem tud legyőzni, olyan erősek lettünk volna. Csak sok a volna. Orbán kolozsvári születésű, októberben nyolcvan éves lett, most már Budapesten él, akkoriban azonban alig beszélgethettünk vele, mert a román titkosszolgálat minden lépését követte, és részben a miénket is” - magyarázta Dömölky, akinek a férje Sákovics József, az első egyéni párbajtőr vb-arany szerzője 1953-ból.
Dömölkynek 1968-ban nem volt szerencséje egyéniben, mert azzal a mexikói Roldannal találkozott rögtön az első körben, aki élete legjobb napját fogta ki, a hazai közönség pedig űzte és hajtotta. Végül a szovjet Novikova mögött a második helyet szerezte meg.
A harmadik pedig Rejtő Ildikó lett.
„Este hétkor kezdődött a döntő, pontosan tudtam, de nem akartam a bennünket szállító buszokkal menni, hanem taxiba ültem. Biztonságosabbnak véltem. Életem egyik legrosszabb döntése volt. Paula jött el velem, és egyre feszültebbek lettünk, amikor a szokásosnál is nagyobb dugó alakult ki, a kocsink csak nem haladt, a döntő időpontja pedig vészesen közeledett.
Ha kérdeztük, mennyi idő még a csarnok, mindig megkaptuk a sablonválaszt, hogy öt perc, de persze nem annyi volt. Amikor már a bemutatás zajlott, akkor estem be a csarnokba, nem volt idő a bemelegítésre, melegítőben álltam oda a hivatalos ceremóniára, utána öltöztem át.”
A kínos közjáték, úgy látszott, nem viselte meg Rejtőt, mert a svéd Palm ellen ugyan hátrányba került, de 1-3-ról megfordította a csörtét, és 4-3-ra meg is nyerte. Akkor a nők négy, a férfiak öt találatig vívtak. Furcsa helyzet volt, neki a döntő jelentette a bemelegítést. A második asszóját is megnyerte, utána azonban veszített kétszer, és a hajrában már csak a bronzra maradt esélye.
„Persze, hogy fájt, mert azért mentem oda, hogy megnyerjem. Én lehettem volna az első, aki az egyéni aranyát megvédi. Azt hiszem, képes is lettem volna rá, ha nincs az a taxi.
A vívás idegsport. Egy döntőre pedig nem a legideálisabb felkészülés, hogy a kezemet tördelem, beérek-e a csarnokba, pedig arra összpontosítok, mivel tudok esetleg meglepetést okozni a riválisoknak.
Szerencsére Nagy Tímea és Szilágyi Áron megmutatta azt, ami akkor nekem nem sikerült, hogy kell a csúcson maradni” - értékelt a 81 éves Rejtő.
A csapatba akkor érkezett az akkor 23 éves Bóbis Ildikó, aki az olimpiai bajnok birkózó, Gyula lánya. Dömölky mosolyogva idézte fel most neki, hogy őriz egy képet róla, el is küldte neki, amin csillogó szemekkel autogramot kér tőle.
„A családban nem volt szokatlan, hogy élsportolót látunk, de nekem a vívás, egy jó vívó jelentette a mindenséget. Imádtam őket nézni, később ennek a csapatnak lettem a tagja. Nem nyertünk Mexikóban, de úgy hittem, majd jön a következő olimpia, és ráérek. Fiatal vagyok, lesz még lehetőségem. Ha 1972-ben van videóbíró, meggyőződésem, hogy nem második, hanem az első helyen végzek. De akkor nagyon nem akarták, hogy az olasz Lonzit legyőzzem. Igazságtalan volt a bíráskodás, azt az aranyat ellopták tőlem. Mexikóról inkább kellemes élményeim vannak, mert mégiscsak az első olimpia volt, és a példaképeim mellett lehettem egy csapatban” - magyarázta Bóbis.
Megemlítette, a már említett 1963-as vb-döntő előtt a rádió előtt rágta a körmeit, vajon melyik magyar fogja megnyerni. Öt év múlva már velük egy csapatban. Dömölky és Bóbis elválaszthatatlan barátnők a mai napig, de Rejtővel is kiváló a kapcsolatuk. Akkor még egészen más volt a versenyek hangulata, mert Németh Angéla döntőjén ott lehettek az első sorokban.
Amikor a gerelyhajítás aranyát a nem a legfőbb favorit, vagyis Németh nyerte meg, mindketten a pálya felé rohantak örömükben, hogy együtt ünnepeljenek velük. Sír József mesteredző, becenevén, Kaja ordított rájuk, Dömölkyt két kézzel meg is rázta, mit művelnek, mit képzelnek, még a végén miattuk veszik el az aranyat.
„Angéla sokszor eszembe jut, nem lehetett itt velünk, pedig ő nyert Mexikóban. Ő jutott egyedül hatvan méter felé, a második sorozat után az élen állt. Egy héttel 2014-es augusztus eleji halála előtt még beszéltem vele, és kérdeztem, mije fáj. Mondta, semmije, de napról napra érzi, hogy kevesebb az ereje. Mi egy család voltunk, nemcsak vívók, más sportolók is szerettük egymást. Nekem az volt az utolsó olimpiám, utána hallottam, hogy minden kezdett megváltozni. Ma már alig tudnak egymásnak drukkolni, pedig az összetartozásnak fontos eleme, hogy tudjunk egymás sikereinek örülni.”
Dömölky edzősködött, nem voltak híres tanítványai, de igen sokat ér neki, hogy az első csoportjából a mai napig sokan meglátogatják őt. Nem lettek élsportolók, de azt hiszi, kaptak valamit a vívástól, ezért nem volt hiábavaló, hogy a KSI-ben foglalkozott a versenyzőkkel.
(Borítókép: A női tőrcsapat olimpiai bajnokai: Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marosi Paula és Rejtő Ildikó (b-j) az elnyert kupával az eredményhirdetés után a XVIII. nyári olimpián Tokióban, 1964. október 17-én. Fotó: MTI/OL-PP/Pap Jenő)