A mindenkori olimpiák leghosszabb távján, az 50 kilométeres gyaloglásban a legjobb magyar eredményt Kiss Antal érte el. A gyöngyösi születésű, 1968-ban tatabányai színeket képviselő sportoló a mexikói olimpián a második lett. Nem sokan bíztak abban, hogy ez az eredmény összejöhet, mert a 20 kilométeres távon a csalódást keltő 14. helyen ért célba. Pár nappal később aztán kiváló taktikával jött be az ezüstéremre.

A címvédő olasz Pamich feladta, a nagy esélyes szovjet Agapov sem bírta a hőséget és a 2300 méteres magaslatot. Az NDK-s győztes, Christoph Höhne mögött 4,5 órás megfeszített küzdelemmel jött be a második helyre. A legjobb idő 4 óra 20 perc volt.

Elsőként persze azt kérdeztem tőle, mi vitte rá, hogy ezt a kissé természetellenes mozgást válassza?

„A kényszer. Már 9 éve voltam közép- és hosszútávfutó, de a nagy eredmény nem jött. Aztán a Gyöngyös rajthoz állt egy versenyen, de nem volt gyaloglója, beugrottam. Az edzőm, Kömley Károly kérlelt, a mai napig hálás vagyok neki. A második versenyemen, az országos bajnokságon megjött a nagy eredmény, pár hetes felkészüléssel a harmadik lettem. Onnantól nem engedtem a sportágat, és a sportág sem engem” – kezdte Kiss, aki amikor visszatért legnagyobb sikere helyszínére, könnybe lábadt szemekkel emlékezett. Különösen, amikor meglátta az Olimpiai Stadion maratoni kapuját. Oda tértek vissza, miután onnan is indultak. Akkor még nem körpálya volt, hanem az egyik irányba 25 kilométer, és értelemszerűen a másikba is.

A második alapkérdést is feltettem neki: mennyire unalmas az 50 kilométeres, kívülről meglehetősen monotonnak tűnő gyaloglás.

„Egyáltalán nem az. Épp fordítva. Rengeteg mindenre figyelni kell. Felfelé és lefelé haladunk, arra oda kell figyelni. Az óhatatlanul előkerülő krízisek megfelelő kezelésére és legyőzésére még inkább. Ha ezen a versenyen az elején megnyomom a tempót, amit bírtam volna, akkor garantáltan nem beszélgetnénk most. Mert lettem volna sokadik, sétáltak még. Nagy erő kell ám ahhoz, hogy visszafogd magadat. Volt egy segítőm, Szabó Miklós, annyit kértem tőle, adja a tudtomra mindig, hogy az előttem lévők milyen állapotban vannak, és azt is, hogy az utánam jövők milyen állapotban vannak. Maradéktalanul megtette, amire kértem.”

20 kilométer után még a 12. helyen állt, 10 kilométerrel később már a negyediken. 35 kilométer után már a harmadik. 40 kilométer körül az angol Nihill már zihált és tántorgott, amikor lehagyta, pontosan tudta, vele már nem kell küzdenie. Az amerikai Larry Young azonban erőre kapott, és 45 kilométer tájékán megközelítette.

„Sok minden bevillant a fejemben, de a megadás nem. Ha már annyit gürcöltem a második helyért, ragaszkodtam hozzá, eszembe sem jutott, hogy kiengedjem a kezemből. Aztán Young ereje is fogyott, ami nem volt csoda, mert folyamatos volt a pályán a szintkülönbség, és a hőség is megpróbált bennünket. Most, amikor láttam a maratoni kaput, minden emlék a felszínre tört. Olyan éles lett a régi kép, mintha tegnap történt volna. Tudtam, hogy második vagyok, tudtam, ahogy beérünk a stadionba, akkor lejtőn kell menni, és nagyon vigyázni kell, amikor a rekortánra rálépek, nehogy elessek. Tudtam, hogy a lábaim már nagyon nehezen és mereven mozognak, ezért inkább azt választottam, nem az egyes, hanem a kettes pályán haladok. Ugyan többet kell mennem, de nem fenyeget a veszély, hogy a szegélyre lépek, és megbotlok. Nem maradt már sok erő bennem, de ennél fontosabb, hogy a fejem mindvégig tiszta volt. Ennek köszönhettem, hogy beestem a célba.”

Mindent kiadott magából, ahogy meglátta a segítője, orvosért kiáltott, alig volt eszméleténél. Pár perccel később kiderült, hogy megszámlálhatatlanul sok vérhólyag keletkezett a lábán. Hét kilót fogyott, 73 kilóval indult neki a távnak, de csak 66 kilóval ért célba. Soha egyetlen másik verseny sem vette ennyire igénybe a szervezetét. 

„Nem tudom, hogy egy percet is tudtam-e aludni, miután ágyba kerültem. A gondolataim továbbra is kószáltak, de ritka nagy fáradság volt bennem, mert én még egyszer sem hajtottam ki magam így előtte. Még arra is gondoltam, ha 20 kilométeren nem versenyzek, az arany is meg lehetett volna. Nekem nem volt meglepetés, de tudom, hogy a korabeli sajtó így számolt be az ezüstről. Tudtam, hogy képes vagyok erre, ha összeszorítom a fogaimat” - magyarázta a most 82 éves egykori atléta. A felesége itthon töltötte ébren az éjszakát, kereste a tévé és a rádió, hogy beszéljen a férjéről, és annak kitartásáról, akaratáról.

A lába hetekig gyógyult, amíg a súlyát visszanyerte, két hónapot kellett várnia. Ő nem érezte egyik bajt sem verseny közben, mert az adrenalin vitte előre.

„Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha kiállok és mint a riválisaim egy része feladom. De a fejem nem is hagyta, ráparancsolt a testemre, hogy ne szórakozzon. Ott a feladat, ott a cél, haladni kell, nem lófrálni.”

Kiss Európa-bajnokságon nem nyert érmet, világkupákon viszont voltak kimagasló helyezései. A müncheni olimpiára még kijutott, utána abbahagyta.

Kiss második helyének napján Zsivotzky Gyula megnyerte a kalapácsvetést, Lovász Lázár pedig a harmadik lett. Előbbi már a győzelmi mámorban beszélt hozzá, nehogy kiessen egy pillanatra is a ritmusból.

Az eredményhirdetését nem tudták aznap megtartani, egy napot várni kellett rá, de nem bánta, mert az amerikai Bob Beamon távolugrását így testközelből láthatta. Ő azonban előbb állhatott fel a dobogóra. Magyar gyalogló azóta nem volt éremközelben. Kiss ezt a mexikói utat már nem akarta vállalni, mert nehézkesebben mozog, de úgy volt vele, hogy kapott annyit Mexikótól, hogy még egyszer összeszorítja a fogait.