1968-ban és 1988-ban Magyarország nyerte az öttusázók olimpiai csapatversenyét. Előbbiből versenyzőként, utóbbiból már szövetségi kapitányként vette ki a részét dr. Török Ferenc. Töröknek 1964-ből van egyéni aranya, novemberben bekerül a sportág halhatatlanjai közé. Már sportolói pályafutása alatt ott volt a neve előtt a doktor az ügyvédi hivatására utalva.

A két arany között úgy véli, nemcsak ő az összekötő kapocs, hanem a koncepció, amit végrehajtottak. Központosított felkészülés volt mindkétszer, tudatos tervezés, ha nem így lett volna, az áhított aranyérem nem biztos, hogy megszületik. Nem véletlen szerinte, hogy a két arany között rendre elmaradt az első hely, noha akkor is nagyszerű képességű versenyzőink voltak.

„Engem erőszakosnak, diktátornak tartanak. Nem érdekelt. Mert a sportban az egyetlen fokmérő van: a siker. Én akartam a sikert.

Lehet ragozni, formálni a mondatokat, az aranyakat nem kell megmagyarázni. Az aranyakat az örökkévalóságnak nyerjük, eközben az óhatatlanul fellépő sérelmeken, mondjuk az én határozott követeléseimen könnyen túl lehet és kell lépni. Ez a világ rendje” - mondta a mexikói emlékező túrán olyan eréllyel és szenvedéllyel, mintha tegnapelőtt lett volna a verseny.

Töröknek van még egy szenvedélye, a futball. Meggyőződése, hogy edzetlenek a mai futballisták, ezért segíteni szeretne rajtuk, csak többnyire falakba ütközik.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Csillaghegyen született, 1935. augusztus harmadikán. 1952-ben került a Honvédba, az első olimpiai aranycsapat akkor született: Benedek Gábor, Szondy István, Kovácsi Aladár volt az öttusacsapat összeállítása. Akkor a svédek voltak a nagy ellenfelek, utána jöttek a szovjetek.

Törökön látszott, hogy kimagasló tehetség, már az 1960-as csapatban helyet követelt volna, de 25 évesen egy görbe éjszaka miatt megbüntették. A csepeli Németh Ferenc ekkor nyerte meg az egyénit, Balczó akkor leszorult a dobogóról, csapatban azonban aranyérmesek lettek.

1961-ben már világbajnok csapatban, 1962-ben bronzérmes, épp Mexikóvárosban, tőle kérdezték meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai, lehet-e ilyen magaslaton alkotóan versenyezni.

1964-ben olimpiai bajnok, csapatban vélhetően csak azért nem, mert Balczó és Móna egy csempészési ügy miatt eltiltását töltötte éppen, a politika eldobta azt az aranyat. Fontosabb volt ugyanis a két sztár megregulázása, mint a szovjetek legyőzése. (Az összeesküvések kedvelői szerint épp azért kellett itthon maradniuk, nehogy veszélyt jelentsenek az elvtársakra.)

Amikor Török beesett a célba, nem lehetett tudni, hogy ő vagy a másik legenda, az orosz Igor Novikov a győztes. Éppen oxigént kapott a 4000 méteres terepfutás után, amikor szóltak neki a társak, ünnepelhet, megnyerte. Amikor levette a maszkot a fejéről, csak annyit mondott.

„Ha kell, még egyszer lefutom”

- ez lett később, 2011-ben megjelenő könyvének is a címe, ami jól érzékelteti hitvallását, maximalizmusát.

Balczó és Móna visszatérése után csapatban verhetetlenek, a ciklus valamennyi aranyát megnyerték (1965, 1966, 1967).

Az olimpiai felkészülésük azonban nem a legsimább, egy levélügy borzolja a nagy hármas kapcsolatát, össze is kaptak. A félreértés abból adódott, hogy a nemzetközi szövetség fontos levelével Balczó érdemben nem foglalkozott, jóhiszeműségét azonban megkérdőjelezte a két harcostárs.

„Lovaglásban a legjobbak közé tartoztam, erre olyan lovat húztam, amivel már a pálya teljesítése is komoly kihívás volt. Címvédő voltam, rögtön az első tusánál elszálltam, 1100 pont volt a maximum, nekem 920 jött össze. A többieknek sem ment túl jól. Nemcsak a szovjetek, a svédek, az amerikaiak is megelőztek.

Ekkor összeültünk. Mindent félretettünk, ami terhelte a barátságunkat. Megbeszéltük, ezt az olimpiát csak küzdéssel lehet csak megnyerni, magától nem megy, ahogy a korábbi versenyek.

Megbeszéltük, nem számít, mi történt az olimpia előtt, most nyernünk kell, mert az alkalom nem tér vissza. Nem volt könnyű beszélgetés, de megkerülhetetlen volt. A svédek ugyan átvették a vezetést negyedik tusa, az úszás után, de mindenki tudta – ők is -, ez rólunk és a szovjetekről fog szólni. A második tusában, a vívásban nyertük meg ezt az olimpiát, abban a csarnokban, ami itt van mögöttem. Itt volt a fordulópont. A vívásban a legjobb voltam.”

Törökék ugyanis jobban vívtak, mint a nagy rivális szovjetek, de ez még nem volt elég. A mieink utolsó meccse a bolgárok ellen jött, a szovjetek akkor már pihentek. De nem annyira, hogy ne kínáljanak egy kevés dollárt a bolgároknak, minden győztes asszó után.

Akkor az volt az összecsapás menete, hogy mindenki vív mindenki ellen, így kilenc csörte van összesen.

„Megkíméltük a pénztárcájukat. 9-0-ra megvertük a bolgárokat. Majdnem 300 pontot kaptunk. És akkor megfordult minden. 377 ponttal a szovjetek elé kerültünk. A futás előtt is a szovjetek előtt voltunk, és nem is engedtük ki a vezetést a kezünkből. A végén pedig egymásba ölelkezve, együtt sírtunk.”

• 1. Magyarország 14325, 2. Szovjetunió 14248, 3. Franciaország 13289

A korabeli újságok megörökítették azt is, hogy Török a feleségét is sírva hívta fel az olimpia helyszínéről, Viola pedig azt mondta neki, hogy a második gyereknek is szerzett egy aranyat a tokiói után.

Amikor ezt a régi cikket említettem neki, könny szökött a szemébe.

Az egyéni első hely Balczónak nem jött össze, a svéd Björn Ferm három másodperccel, 11 ponttal megelőzte. 4964 ponttal a 4953 előtt. Talán a valaha volt legkisebb különbség, ami a régi öttusában összejöhetett.

Balczó sportszerűen, az elsők között gratulált riválisának, és már akkor szóba került München, hogy ott kell megszereznie a gyűjteményéből hiányzó aranyat. (Fermet egyébként a vívásra Rerrich Béla készítette fel.)

Utána megjelent a korabeli sajtóban, hogy egy verőhibán múlt ez az arany, amikor a rúd nem esett le a helyéről, a jegyzőkönyvben mégis azt rögzítették.

Most Töröknek azt vetettem fel, miért nem adta le az asszóját és az azzal járó 30 pontot, amikor egymás ellen vívtak, hiszen akkor is meg lehetett volna Balczó első helye, és akkor is két aranynak örülhettek volna.

„Nem kérte Bandi. Jobb vívó voltam, én nyertem. Igen, sokszor megesett, hogy annak adtuk át a pontot, aki a legjobban áll az egyéniben, de a már említett nagy beszélgetésünknek ez is része volt. Nyerjen a jobb vívásban, lépjünk túl a csapatbajnokik gyakorlatán. Sokféle megoldása lehetett volna ennek az aranynak,

Bandi saját tudásához mérten egy kicsivel gyengébben futott. Ha gyorsabb, akkor már itt nyer.

Belőlem a verseny mindig többet hozott ki, nála előfordult, hogy 30 százalékkal is kevesebbet” - magyarázta.

A nagy trió utoljára Mexikóvárosban versenyzett, egy év múlva, a budapesti világbajnokságon már csak Balczó maradt. Sem Móna, sem Török nem kapta meg a szép búcsút, hogy hazai, tomboló publikum előtt versenyezhessen. A fiatalok erősek voltak, és nekik adták meg az esélyt.

„Borzasztóan tud fájni, hogy egy ilyen siker után életünk nagy álma nem teljesülhetett. Amiben az volt a legszörnyűbb, hogy meg sem kaptam az esélyt arra, hogy kivívjam a helyemet a csapatban. Megfellebbezhetetlen volt az ítélet, nekem már nincs helyem a csapatban. Éreztem én is, hogy olykor megkoptam, de nem mérhettem össze magam a fiatalokkal, ez fájt. Jó, tudom, engem balhésnak tartottak, mert mindig következetesen szóvá tettem, ha nem tetszett valami, ha sérelem ért. Akkor egy spliti utazásnál emeltem fel a szavam, mert nem kaptunk hálókocsit. Ez lett a vesztem, akkor kitöröltek.”

Törököt akkor hajszál híján elveszítette a sportág, mert Németországból kapott egy edzői ajánlatot, aminek hajlott az elfogadására. Az engedélyt azonban nem kapta meg gyorsan, mire, hónapokkal később megadták, akkor pedig már nem akart annyira menni, mert az ügyvédi praxisa kezdett beindulni.

Itthon maradt, 1976-ban pedig odaadták neki a válogatott vezetését.

Nagyon örült, hogy Fábián-Martinek-Mizsér trió Budapesten nyerhetett 1989-ben egy felejthetetlen hangulatú világbajnokságon, épp azért, mert neki ez nem adatott meg.

„Makacsul hittem a központosításban kapitányként is, nemcsak versenyzőként. Ha a terveim szerint készülnek, akkor eredményesek lesznek, egészen biztos voltam benne. A klubokkal persze nem volt mindig könnyű megértetni, hogy az érdekükben állok felettük, de többnyire elfogadták.

Amikor elnök lettem, azért menesztettem valakit a válogatott éléről, mert azt a programot hajtotta végre, amit én. Akkor az már hiba volt, már tovább kellett volna lépnie, mert a sportág folyamatos változásban van, a másolás nem elég.

Az egész sportnak az alapja a fájdalomküszöb kitolása. Most is így van. Az átlagembereknél is így van, csak az élsportban az adagok mások. Egy versenyző nem szeret szenvedni, egy edzőnek viszont tudnia kell, minél jobban terhel valakit, annál jobb lesz. Pszichológust alkalmaztam már én is, mert amikor a nagy terhelés van, akkor fokozottan érzi magát elveszve, sérülékenynek magát egy versenyző, és jót tesz, ha beszél valakivel.”

Úgy véli, 1992 előtt hibázott, a csapat ezért nem szerepelt jobban, mert nem vette észre, hogy Fábián Lászlónak nagyobb lelki támogatást kellett volna adnia, míg Martinek János beteg lett, úgy versenyzett. Mizsér Attila egyéni ezüstjével ő is elbúcsúzott, a csapatarany nem jött össze. Utána pedig a csapatverseny le is került az olimpiai műsorból.

Ekkor nem mellékesen országgyűlési képviselő is volt, a sportról elég sokat beszélt Orbán Viktorral, hiszen az akkori SZDSZ és Fidesz nem állt távol egymástól.

Az 1996-os olimpiára kijutó korosztály (Dárdai, Lisztes, Zavadszky, Dombi) fizikai felkészítését ő végezte el. Az a csapat gyakorta fordította meg a meccseket, elég csak azt említeni, hogy Svájcban 2-0-ra a hazai csapat vezetett, de a mieink jöttek el a három ponttal, mert három gólt rúgtak az utolsó negyedórában. A csapat vezetője, Dunai Antal fogékony volt az újításokra.

A kispesti akadémia tulajdonosa, George Hemingway megadta neki a lehetőséget, hogy felmérje a játékosokat, és riasztó állapotokat tapasztalt.

„Magától nem gyógyul meg a futballbeteg. Ha hagyjuk a fekélyt, meg fognak szaporodni a Málta elleni kínos vereségek az utánpótlásban, ahonnan majd a felnőtt válogatottat kell feltölteni. A MOB mellém állt, meglátjuk, mire jutunk” - összegzett.

Úgy látja, öttusában sem sokkal jobb a helyzet, a legutóbbi vb-n nem volt a tízben magyar, miközben soha ennyi támogatást nem kapott az államtól. A sportág jelenlegi nehézségét össze sem lehet vetni azzal, amilyen az övék volt a tereplovaglással, terepfutással.

A visszaemlékezés első részében szó volt az olimpia előtti sortűzről, és a magyar szálról, hogy egyáltalán megkaphatták. A tőrcsapat tagja, Dömölky Lídia kudarcként élte meg a második helyet, a szintén ezüstérmes Kiss Antal pedig hét kilót fogyott a versenye alatt. A negyedik részben azt néztük meg, mi lett a futballistákkal, hogyan hatott Varga Zoltán disszidálása?

Nyitókép: Mexikóváros 1968. október 17. Balczó András (b) dr. Török Ferenc (k) és dr. Móna István az olimpiai bajnok magyar öttusacsapat tagjai a győzelem után az 1968. évi mexikói olimpiai játékokon.
(MTI/PI/OL)