A magyar férfi kardcsapat 7 aranyból álló, 1932-ben kezdődő, páratlan olimpiai győzelmi sorozata 1960-ban véget ért. Ötven éve olyan olimpiát rendeztek, amelyiken megvolt a remény, hogy a mieink visszatérnek a csúcsra. Nem sikerült, és akkor még nem lehetett tudni, hogy a férfi kardcsapat azóta csak egyszer nyeri meg ezt az aranyat, amit egy időben előre el lehetett könyvelni Magyarországnak.

1968-ban egy botrányos elődöntőről számolt be a korabeli krónika. Az olaszok 7-6-os vezetésnél úgy nyertek meg egy csörtét, úgy vitték be a győztes találatot, hogy Kovács Tamás még nem állt készen a vívásra. 40 percig állt a meccs, óvás után óvás következett, lelkileg nem lehetett egyszerű elviselni a hercehurcát. Meszéna Miklós a következő asszóban veszített, ezzel a csapat is 9-6-ra, így a csapat maximum a bronzéremig juthatott.

A bronzmeccsen az 1964-ben egyéniben győztes Pézsa Tibor helyére a 25 éves Kalmár János került, és az ő hátrányból elért győzelmével (Panizzát 1-3-ról 5-3-ra verte) az egész meccs menete is megfordult. Végül magabiztosan, 9-5-ös sikerrel hozták a harmadik helyet. Kalmár neve mellé még két győzelem került.

Az akkori Népsport címlapján ezeket a sorokat olvashattuk.

"Amikor most kardcsapatunk bronzérmét odatesszük a többieké mellé, valami kis keserűség is elfog bennünket a minden helyezést, minden érmet köszöntő nyilvánvaló öröm mellett.

Hogy miért ez a keserűség? Talán, mert annyira bíztunk abban, hogy most sikerül visszaszerezni elsőségünket? Talán, mert már két évvel ezelőtt a világbajnokságon ez a csapat egyszer már visszaszerezte? Talán, mert ismét zavaros körülmények között alakult ki. Ne haragudjatok fiúk, hogy most ezt mondjuk.

Tudjuk, hogy nektek is nagyon fáj. Ezért együtt is érzünk veletek. Azért pedig, hogy egy ilyen lélektani pillanat után még újítani tudtatok a harmadik helyért, őszintén becsülünk benneteket."

Kalmár Jánossal (pontosabban Dzsonival, hiszen már 50 éve így szólította mindenki) idéztük fel a múltat Mexikóban, aki New Orleansból érkezett az emléktúra helyszínére. Egyetemi tanár. Itthon nagyon keveset tudhattunk róla, mert 1970-ben egy bécsi verseny után nem tért haza, és orvosként csinált komoly karriert az USA-ban. Itthon pedig hallgattak a távozásáról.

„Csalódottak voltunk mi is. Ezért is örültem most annak,

hogy együtt lehettem a korábbi bajnokokkal, akik valami igazán komoly dolgot csináltak ebben a városban, ezen az olimpián.

Mi kikaptunk az olaszoktól az elődöntőben, nem lehettünk maradéktalanul büszkék. Nem tudom, hogy rászolgáltunk volna-e az aranyra, hogy mi voltunk-e a legjobb csapat. De sajnos a döntőben a későbbi győztes szovjetek tudását nem tesztelhettük le. A csalódottság érzése nem változik bennem ennyi idő után sem, noha pozitívan szemlélem sportolói pályafutásomat.”

Nem könnyű eldönteni, hogy a vívásban vagy a szakmájában, a hivatásában ért-e el többet. Tény, közel hatszáz amerikai és európai orvost képzett ki az általa szervezett MRI-tanfolyamokon es kurzusokon. A radiológia kiemelkedő szaktekintélye.

Ha otthon maradok, talán megnyerjük a 72-es olimpiát

– tette hozzá derűsen, ezzel vissza is kanyarodtunk a sporthoz.

Ha itthon marad, megnyerjük a müncheni olimpiát, az ő virtuozitása hiányzott - erősítette meg egy csapattársa, aki ezüsttel zárt, így testközelből élhette át, az aranyhoz szükséges pluszt Kalmártól megkaphatták volna.

Az édesapja ugyanis a Tangókirálynak becézett Kalmár Pál. Ha csak egy dologban kellene összefoglalni, ki volt ő: Seress Rezső világhírű dalát, a Szomorú vasárnapot ő vitte sikerre itthon. Ugyanígy ő énekelte elsőként a Szeressük egymást, gyerekeket.

Kalmár Pál kivívta a kommunisták ellenszenvét, bosszút álltak rajta, a dalai nem mehettek a rádióban, letiltották. Hegesztő és köszörűs lett az 50-es évek elején.

Fia a páston mutatta be ritmusérzékét, 1962-ben hírnevet szerzett az ifjúsági világbajnokság megnyerésével. Három évvel később főiskolás világbajnok. Az 1968-as Martini Kupán - ez volt a mesterek tornája -, ahová a világ legjobbjait hívták meg, első lett.

Az olimpia után egy évvel az egyéni világbajnokság második helyezettje Kubában, hajszál választotta el élete legnagyobb sikerétől. A szovjet Szidjak ellen 4:4 után nem kapott meg egy tust, hanem a nagynevű riválisnak adták.

„Azt a meccset megnyertem. Akkor is tudta mindenki, ennyi idő távlatából is határozottan állítom, de már nincs értelme visszaidézni, milyen fondorlat volt a háttérben. Ha akkor nyertem volna, talán másként alakul a sorsom. De nekem az ezüstérem került a nyakamba,

nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy a nagy bálványok, a példaképeim után jöhessen a nevem.”

A sikeresség ide vagy oda, Kalmárban nem bíztak, nem kerülhetett át a napos oldalra. Figyelték, a válogatottba és annak környékére beépült besúgók jelentettek róla, a leveleit felbontották, a házkutatások, a motozások gyakoriak voltak nála. Ő is csempészett, mint mindenki más abban az időben, ezért akaratlanul is adott témát nekik. 

Az állambiztonság azonban csak 1970-ben tartott attól, hogy megpattan. Akkor bevonták az útlevelét, annyira nem bíztak benne. A világbajnokság előtt visszakapta. Az ankarai verseny után hazatért, de pár hónappal később Bécsből már nem.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) akkori magyar tagja, Csanádi Árpád azt mondta neki:

Értette a célzást, úgy kódolta az üzenetet, jobban jár, ha elmegy. A mai napig élénken él benne ez a beszélgetés. Pontosan felmérte, ha disszidál, a sportpályafutását 28 évesen fel kell áldoznia.

Azt kérdeztem tőle, milyen volt az első kinti éjszakája.

„Féltem. Nem sokat aludtam. Járt az agyam sok mindenen. Azon nem, hogy ne állnám meg a helyem kint. Nyelveket beszéltem, volt orvosi diplomám. Summa cum laude. Otthon már tanársegéd voltam.

Attól tartottam, hogy a szüleimnek lesz még rosszabb. A lakásomat azonnal visszavették, engem börtönbüntetésre elítéltek, az ingósaimra, a számomra kedves kupákra, díjakra is keresztet vethettem.

Tudtam, ők viszont nem ússzák meg a kihallgatásokat. A család helyzete nyugtalanított.”

És persze az is, hogy egy fekete Volga ott állt a ház előtt, ahol meghúzta magát. Nem tudta igazán élvezni a szabadságot. Folyamatosan a kommunisták látókörében maradt, és nem tudta, hogy még kint is baja eshet-e.

Ausztriában sem volt maradása, három hét után Svédországba ment. Minden nap megtanult száz szót, hogy a diplomáját érdemben is használni tudja, és gyorsabban illeszkedjen be. Svéd orvosi vizsgáit kitüntetéssel fejezte be.

„Magam is meglepődtem, milyen gyorsan megtanultam a nyelvet. Fél év után már folyékonyan tudtam beszélni. Jó helyre kerültem, megbecsültek, de nemsokára érkezett a következő kihívás. 1975-ben kaptam az Egyesült Államokból ajánlatot, amit elfogadtam.

Ha balul sül el az amerikai kaland, tudatták velem, 1977-ig visszamehetek az állásomba.

Mindkét országban vívtam, mindkét országnak bajnoka lettem, de ez persze, ismerve a helyi tradíciókat nem volt egy különösebben nagy dolog. A munka mellett még jólesett a vívás.”

New Orleansba került, oda hívta az 1956-os olimpia kardvívó bajnoka, Hámori Jenő. Orvosi hivatásában a városban teljesedett ki, ott is szorgalmasan tanult, hogy a diplomáját elfogadják, honosítsák. 

Partnere és társtulajdonosa lett a klinikának, ami később egy alapítványon keresztül ma már egy több kórházból álló egészéségügyi konglomerátum 1200 orvossal es 16000 alkalmazottal. 2008 óta orvosegyetemként együttműködik az ausztrál queenslandi egyetemmel.

Jómódú ember lett, egyik gyereke az Államokban, a másik Európában él. A korábban szintén vívó feleségével jó körülmények között éltek, de a Katrina hurrikán elpusztította a házuk javarészét 2005-ben.

Ő maga Dallasba menekült el, és ott várta ki a kutyájával a vihar végét. Azóta újraépítette az otthonát, féltve őrzött tárgyait sajnálta igazán, mert az oklevelei, fotói fecniként úszkáltak a koszos víz színén.

„Az én sorsom így volt megírva. Az 1984-es olimpián még jártam, versenybíróként alkalmaztak.

Furcsa irónia, de én kicsit hálás vagyok, hogy valaha zaklattak, és elüldöztek. Különben nem kerültem volna át a napos oldalra, valószínűleg soha nem derülhetett volna ki, alkalmas vagyok-e előadások tartására, orvosok tanítására.

Groteszk és paradox, de velem jót tettek azzal, hogy nem hagytak békén, hogy megkeserítették a mindennapjaimat.”

A visszaemlékezés első részében szó volt az olimpia előtti sortűzről, és a magyar szálról, hogy egyáltalán megkaphatták. A tőrcsapat tagja, Dömölky Lídia kudarcként élte meg a második helyet, a szintén ezüstérmes Kiss Antal pedig hét kilót fogyott a versenye alatt. A negyedik részben azt néztük meg, mi lett a futballistákkal, hogyan hatott Varga Zoltán disszidálása? Az ötödik részből pedig kiderült, hogy az öttusázók az utolsó pillanatban kibékültek, és megnyerték az aranyat. A hatodik részben Hesz Mihály és Tatai Tibor életét mutattuk be. A hetedik részben Wichmann Tamás emlékezett ezüstjére, neki az olimpiákon nem volt szerencséje.

Borítókép: Ághassi Attila / Index. Kalmár mögött a vívócsarnok, ahol megnyerte a bronzot.