Az első sílécemet ötévesen kaptam, karácsonyra. Narancssárga, fröccsöntött műanyag volt, és a négyéves öcsémmel (az övé citromsárga volt) boldogan meneteltünk körbe-körbe a lakásban. Azt hiszem, mindketten éreztük, hogy valami felfoghatatlanul izgalmas dolog kapujában állunk, épp csak azt nem tudtuk, valójában mennyire gyötrelmes lesz az oda vezető út.
Pár nappal később kiderült, hogy a sí nem beltéri sport: a szüleinkkel elautóztunk a budai hegyek valamelyik eldugott, talán tíz méter szintkülönbségű domboldalára. Teljesen egyedül voltunk, és apánk, ez az isten, többször lecsúszott és visszamászott. Ámulva csodáltuk.
Miután láttuk, mi is a síelés, rajtunk volt a sor: felvettük a csizmáinkat, és felcsatoltuk a síket. Vagyis próbáltuk felcsatolni. A nyeklő-nyakló gumicsizmák és a fix, kábeles síkötés nem igazán voltak kompatibilisek, aztán apánk, aki túrabakancsban, farmerben és a viharkabátjában síelt, valahogy mégis összepasszírozta őket. Aztán elkezdődött életünk első síelése, ami még közel 45 évvel később is kísért.
A csizmák a lábunkat, az él nélküli sílécek az irányt nem tartották. Összevissza estünk, átáztunk, szétfagytunk, nyávogtunk. Apánk csalódott volt, amiért nem vagyunk elég strammok, anyánk, aki egyáltalán nem síelt, védett minket. Hazamentünk, és éreztem, hogy elbuktam egy fontos teszten.
Ha rajtam múlik, soha többé nem síelek, de apánk szerencsére nem adta fel. Síeltünk a Mátrában és Szlovákiában is, később, már iskolásként síiskolába is beírattak, így pár év elteltével már pozitív síélményeim is lettek. Addigra kiderült, hogy apánk valójában nem igazán tud síelni. Mi viszont belehúztunk, ő pedig, amikor látta, hogy sokkal lassabb nálunk, hogy nem igazán tud kanyarodni, pláne mindenhol lejönni utánunk, abbahagyta a síelést, és telente is inkább csak túrázott. Ha a túrázás is olimpiai sportág lenne, azt a cikket is biztosan én írnám – lenne miről.
A síelés egyre jobban ment. Az persze nem fenyegetett, hogy valaha is komolyabban versenyezzek: a szüleimnek, ha akarták, se lett volna pénzük a felszerelésre és a táborokra, nem voltam elég ügyes sem, és nem is élveztem annyira, amikor az edzéseken a stanglik (kapuk) között kellett lefelé veretni, minél gyorsabban. A késő Kádár-korszak osztálykülönbségei és a kiskamaszkori problémáim miatt elszenvedett sérelmeimről pár éve már írtam, most egy konkrét esetet szeretnék felidézni az alpesisí-versenyekhez vezető út rögvalóságáról.
Életem első versenye volt, a szlovákiai Bystrán, talán ‘79-ben, a síiskola táborában. Nekem még fűzős bőrbakancsom volt, és a világon mindennél jobban vágytam egy csatos, műanyag sícipőre, ami rendesen fogja a lábam, és aminek a kivehető bélése reggelre megszárad, és ezért nem fagyok szét benne. Ami menő. Mindenkinek műanyag sícipője volt, kivéve minket az öcsémmel, legalábbis így emlékszem. A szüleink persze szétdolgozták magukat, hogy az öcsémmel elmehessünk Szlovákiába síelni, de ott engem nem ez érdekelt, hanem hogy miért nem lehet nekem is csatos műanyag síbakancsom, mint a többieknek, akik esténként arról meséltek, hogy Kaprunban, a gleccseren minden mennyivel jobb, mint itt.
Aztán egyszer csak jött a verseny, ami valójában csak egy házi erőfelmérés volt valamelyik edzés végén, bármiféle valódi tét nélkül. Tudtam, hogy el fogok esni, mert sem a felszerelésem, sem a sítudásom nem volt elég ahhoz, hogy 10-15 kapu között kanyarogva gyorsan végigsíeljek, és amúgy is minden ilyesmit elizgultam (ez sajnos azóta se sokat változott).
Az utolsók között indultam, a téli délután félhomályában. Ahogy gyorsultam, az előttem csúszók által kivájt mély nyom miatt egyre nehezebb volt megmaradni a jó íven. Pillanatok kérdése volt, hogy hatalmasat zúgjak, és megint mindenki rajtam röhögjön. Vagy úgy érezzem. De nem akartam lassítani, mert hát mégiscsak versenyen voltam, és a síelés, főleg gyerekként, alapvetően arról szól, hogy az ember végre egyedül száguld, könnyes a szeme a hideg széltől, és bár messze lent majd meg kell állni valahogy, addig végre az ő kezében van a döntés a nagy dolgokról.
Nem estem el, sőt, én lettem a leggyorsabb (ami soha többé nem fordult elő). Az edző kicsit letolt, amiért nem az élén vezettem a sít, és a felső lábra is terheltem, és hogy ez nem jó és veszélyes, de láttam a szemében, hogy megleptem. Két srác is gratulált, és megnézték a sílécemet, ami amúgy bolgár volt (Pamporovo), és az alján a linóleumszerű borítás elengedte a fát, úgyhogy esténként úgy kellett visszaragasztani, hogy aztán reggel rögtön megint leváljon.
Én meg ültem a hóban, és tudtam, hogy nem akarok többé kapuk között síelni, mert sokkal jobb ott kanyarodni, ahol én akarok, a kapukat viszont direkt oda teszik, ahol nehéz. Aztán persze még elég sokszor kellett kapuk között síelnem.
***
Az alpesi sí 1936 óta szerepel az olimpiai programban, az utolsó klasszikus versenyszám, a szuper-óriásműlesiklás 1988-ban került be. A leglassabb a műlesiklás (szlalom), itt egészen szűkek a folyamatos kanyarok, a versenyzők itt-ott szinte áttáncolnak a kapuk között, és elsősorban a technika számít. A másik véglet a lesiklás, ahol az erőn van a hangsúly, hosszabb egyenesek, ugratók és elnyújtott kanyarok váltják egymást, és akár 150 km/órás sebességgel lehet repeszteni.
Az autópályán, ha 130-nál kitesszük a kezünket az autóból, érzékeljük, milyen erők hatnak. A síelők ezt két lécen és a teljes testfelületükön élik át.
A középső két szám az óriás- és a szuper-óriásműlesiklás (super-G).
A számok két futamból állnak, és az összesített idő számít: a második futamnál a stopper az elsőben elért időről indul. Van két kombinált versenyszám is, az összetett és a szuper-összetett, ezekben a versenyzők a klasszikus számoktól elkülönített gyors (lesiklás vagy super-G) és szlalomfutamokon indulnak, és ugyanúgy az összesített időeredmény alapján hirdetnek eredményt.
Phjongcshangban debütál a párhuzamos vegyes műlesiklás csapatszám, ahol országonként egy férfi és egy nő alkot egy csapatot, és mindketten kétszer indulnak a másik ország azonos nemű versenyzője ellen a közvetlenül egymás melletti, teljesen azonos vonalvezetésű pályákon. Az idő nem számít, minden futamgyőzelem egy pontot ér, a győztes csapat továbbjut, a vesztes kiesik.
A felszerelésről annyit érdemes tudni, hogy minél rövidebb egy sí, annál könnyebb vele kanyarodni, viszont annál kevésbé stabil az egyenesfutása. Ezért műlesikláshoz, ahol szűkek a kanyarok, lassabb a tempó, és a versenyzők szinte végig az élükön vezetik a léceket, rövid és kis rádiuszú, piskótaformájú sít használnak (a rádiusz azt jelenti, hogy az oldalívnek mekkora a sugara). A lesiklólécek hosszabbak és kevésbé íves az oldaluk, viszont sebességnél sokkal jobb az iránytartásuk.
A versenyzők a lábukra formált bélésű, ultrakemény síbakancsokat használnak, mivel így a legközvetlenebb az erő átadása a láb és a síléc között. A közvetítéseken néha látszik, hogy a bakancs csatjait a futam végén szinte azonnal kiengedik, hogy jusson némi vér a lábfejükbe.
Az amatőr sízők közül sokan nem használnak síbotot, mert azt mondják, hogy csak akkor van rá szükség, amikor az embernek vízszintes vagy enyhén emelkedő terepen löknie kéne magát, különben csak kolonc, amit húznak maguk után. Valójában pont a síversenyzőknél látszik a legjobban, hogy a bot nemcsak a start utáni gyorsításkor jön jól, de az egyensúly megőrzésének és a szűkebb kanyarok pontos időzítésének is fontos eszköze.
Ott van még a vaxolás is, ami egy külön tudomány, vagy inkább mágia. A hőmérséklet és a hó állaga alapján kiválasztott, már rég nem viaszalapú anyagot felviszik a sí talpára, amitől a sí sokkal gyorsabb lesz. Vagy éppen lassabb, ha nem találják el a megfelelő minőséget és mennyiséget.
A legeredményesebb hazai síelő az erdélyi születésű Miklós Edit, aki 2011 óta versenyez magyar színekben. Szocsiban 7. lett lesiklásban, 2015-ben pedig bronzérmes volt a St. Moritz-i világkupaversenyen, ami a magyar alpesi sísport legjobb eredménye. Egy éve súlyos térdsérülést szenvedett, ebben a szezonban tért vissza az élmezőnybe, de januárban egy versenyen ismét elszakadt a térdszalagja, így ki kell hagynia a téli olimpiát.
Nélküle is öt magyar alpesi síelő indulhat, ami annak fényében, hogy nincsenek hegyeink, szép teljesítmény.