Ez nem sport, ez öngyilkosság nekifutásból
– bárki, amikor először néz le egy síugrósánc tetejéről.
Az emberi test érdekes jellegzetessége, hogy ha 100 km/óra körüli sebességgel elemelkedik a talajtól, majd 100-200 méter repülés után újra földet ér, hajlamos meghalni, vagy legalábbis borzasztóan összetörni magát. Az emberi elme fura tulajdonsága továbbá, hogy imádja nézni, amikor más emberek életveszélybe sodorják magukat. Ebből a kettőből már egyenesen következik, hogy a síugrás messze a legkirályabb téli olimpiai sportág, esetleg a sílövészet érhetne a nyomába, ha légpuska kisöbű sportpuska helyett rakétavetővel játszanák, és engedélyezett lenne a többi versenyzőre is lőni pár büntetőkör ellenében. (Ha George Miller esetleg Skandináviába tenné át a következő Mad Max-filmet, ingyen viheti az ötletet.)
A síugrás mindettől függetlenül a művelői szerint fantasztikus dolog, a sebesség mámora és a repülés semmihez nem hasonlító élménye mellett olyan szintű koncentrációt igényel, ami összességében szavakkal leírhatatlan érzés.
És még nézni is jó: egy síugróverseny meghökkentően szórakoztató dolog tud lenni élőben. Erről bárki megbizonyosodhat, ha éppen az Alpokban jár a szezonban, és nagyjából a síelés harmadik napján eljut arra a pontra, hogy már a puszta pislogás is komoly izomfájdalommal jár. Ezzel párhuzamosan pedig végtelenül megnő az igénye minden olyan kulturális program iránt, ahol a legkeményebb fizikai megerőltetés a forralt boros pohár emelgetése. A versenyek koncentrikusan épülnek fel: középen van a sánc, azt körbeveszi úgy 20-25 ezer néző, őket körbeveszi ennek megfelelő mennyiségű forralt boros bódé, és ezt az egészet körbeveszi a mínusz 10-15 fokos zimankó. Elengedhetetlen kellék még a bazi nagy kivetítő, amin a nép azt nézi, amit a tévés közvetítés mutat, valamint egy színpad óriási hangfalakkal és DJ-vel, aki a hangulatért felelős, amikor éppen nem ugrik senki.
A menet nagyjából a következő: a kivetítőn látszik, hogy az ugró elindul lefelé a sáncon (a közönség elkezd ordítani), a sánc végén a levegőbe emelkedik (a közönség nagyon ordít), aztán a kivetítő után feltűnik odafenn a levegőben is (a közönség extázisban), végül szerencsésen földet ér (a közönség átéli a katarzist, és a nagy izgalomra fogyaszt egy kis forralt bort). Aztán kezdődik az egész elölről. És meglepő módon az alkohol ellenére még egyetlen síugróversenyről sem jegyezték fel, hogy az ultrák szétverték a hüttét, aztán még meg is sértődtek az ultra megnevezésen, mert a helyes terminus technicus valójában a huligán lett volna.
A sportágak eredete általában homályba vész, senki nem tudja például, ki volt az első rúdugró vagy vízilabdázó. A síugrás esetében azonban – talán éppen azért, mert eléggé adja magát a kérdés, hogy ki találta ki ezt az őrültséget – elég jól dokumentáltak a sportág gyökerei. A világ első síugrója egy norvég katona, bizonyos Olaf Rye volt, aki 1809-ben, 18 évesen a katonatársai szórakoztatására mutatott be egy, a feljegyzések szerint 9,5 méteres ugrást sítalpakon. A produkció nagy sikert aratott, és el is kezdett terjedni Skandináviában extrém sportként, annyira, hogy az 1800-as évek második felében Norvégiában már versenyeket rendeztek a legjobb ugróknak. (Rye egyébként később egészen a generálisi posztig vitte a dán hadseregben, és hősi halált halt az 1849-es fredericiai csatában, azóta Dániában nemzeti hősként tisztelik, kb. ahogy mi a kortársát, a lengyel, de tiszteletbeli magyar Bem apót.) A 20. század elején az alpesi hegyekben is elterjedt a sport, és norvég bevándorlók meghonosították Amerikában is. Az első hivatalos téli olimpián, 1924-ben már ott volt a programban, egy Jacob Thullin Thams nevű norvég ugró nyert, aki később átnyergelt a vitorlázásra, és az 1936-os berlini olimpián már abban szerzett ezüstöt (téli és nyári olimpián egyaránt érmet szerezni szuperritka bravúr, összesen öt sportolónak jött össze, mióta létezik olimpia).
Rye a feljegyzések szerint elég improvizatív stílusban ugrott, és madárszerűen csapkodott is a karjaival a levegőben, hogy messzebbre jusson. A 20. század elejére aztán a sok kísérletezésből nagyjából kialakult az általános síugrási stílus: az ember párhuzamosan tartja a léceket, derékban előredől, a karjait előrenyújtja, és úgy suhan a levegőben. Ezt hívják Kongsberger-technikának (Kongsberg egy norvég város, a skandináv síugrás Mekkája), amit aztán az 1950-es években váltott le a Windisch- vagy Dascher-stílus, amit a németek, illetve a svájciak találták ki, és az ugró egyenes, de meredeken előredőlő testével, illetve a kezek törzs mellett tartásával javított sokat az aerodinamikán, és azzal az ugrások hosszán. Végül az 1980-as években jött az úgynevezett V-stílus, ami véget vetett a párhuzamosan tartott lécek egyeduralmának, a V alakban széttartott lécek jó 10%-ot dobtak rá az ugrások hosszára. A V-stílus ellen a pontozóbírók sokáig valóságos háborút folytattak, de egy idő után már nem tudták annyira lepontozni az ilyen ugrásokat, hogy az ellensúlyozza a hatalmas ugrásokat, így a kilencvenes évek eleje óta ez az uralkodó, és optimálisnak tekintett technika.
Ó, igen. Bár első pillantásra a síugrás elég egzaktul mérhető sportnak tűnik, valójában meghökkentően túlbonyolított, és nem feltétlenül az nyer benne, aki a legmesszebbre ugrik. A távolság mellett az ugrásokat öt pontozóbíró értékeli esztétikai alapon, számít a stílus, testtartás és a landolás kivitelezése, nagyjából úgy, mint a tornászoknál. A bírók maximum 20-20 pontot adhatnak, de a legalacsonyabb és a legmagasabb pontszám kiesik, így innen 60 pontot kaphat a versenyző. Az ugrás hossza ehhez úgy adódik hozzá, hogy minden sáncnál ki van jelölve az úgynevezett K-pont, ha ezt átugorja a versenyző, az 60 pontot ér, és minden méter, amivel túlszárnyalta, még 1,2-2 pontot a sánc méretétől függően. És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, kompenzációs plusz vagy mínusz pontok járnak még az ugrás alatt mért szélerősség és -irány függvényében is.
Az mindenesetre jól látszik, hogy a pontszámnak majdnem a feléért a pontozóbírók felelnek, ami miatt időnként van is morgolódás, főleg, ha egy nagyobb versenyt éppen nem az nyer, aki a legnagyobbat ugrott, hanem aki a legszebben. Valljuk be, ez tényleg kicsit olyan, mintha Usain Bolttól elvennék az olimpiai aranyat, mert igaz, hogy öt métert vert a mezőnyre, de milyen idétlenül kalimpált már futás közben a lábaival. A pontozók egyébként meglehetősen finnyásak, a Tökéletes Ugrás (mind az öt bírótól 20-as pontszám) a sportág történetében eddig összesen tíz alkalommal jött össze, ebből négyért egymagában a kilencvenes évek japán sztárja, Funaki Kazujosi felel. A legutóbbi ilyen produkció 2015-ös, a szlovén Jurij Tepeš adta elő, aki most is ott lesz az olimpián, ha nem is számít a nagy esélyesek közé.
Az elsőre nehezen érthető szabályozások közé tartozik még, hogy a síléc hossza legfeljebb a versenyző testmagasságának 145%-a lehet, kivéve, ha az ugró testtömegindexe 21 alatt van, mert akkor büntetésből meg kell rövidíteni a lécet, ami sebességcsökkenéssel jár. A ruhának, amiben ugranak, 4 és 6 milliméter közti vastagságúnak kell lennie, és a síző testénél legfeljebb 2 centivel lehet szélesebb. Ez érthető is: nyilván azért, hogy ne használják Batman köpenyéhez hasonlóan repülés közben. De mi van a testtömegindexszel? Aránylag egyszerű fizika: az ugrás során a szél „alákap” a versenyzőnek, aki a léceket és a saját testét egyfajta vitorlaként használja. Mikor hatékony egy vitorla? Ha nagy a felülete és kicsi a tömege. Ahogy ezt felismerték, a síugrók elkezdtek fogyni, és a 90-es évekre a mezőny tele lett 180 centis, alig 60 kilós, a kóros soványság határán egyensúlyozó figurákkal. A testtömegindexes szabály bevezetése óta aránylag normalizálódott a helyzet, de a nagyobb versenyekre extrém fogyókúrával és 5%-os testzsírszázalékkal (laikusoknak: ez már egészségtelenül alacsony szint) szokás még ma is ráfordulni a versenyzőknek. Egy kiló fogyás sánctól függően 2-3 méter plusz jelent az ugrásoknál; nem véletlen, hogy a tornász lányokhoz hasonlóan bevetik az anorexiafegyvert az érmekért a versenyzők.
A síugrást úgy a legkönnyebb megérteni és megszeretni, ha az ember megnézi a végtelenül aranyos Eddie, a sas című filmet, vagy emlékszik még az 1988-as calgaryi téli olimpiára, ahol a címszereplő folytatólagosan hülyét csinált magából, és mégis imádta a világ. Ez ugyanaz az olimpia volt egyébként, amin a szintén legendává vált és filmet ihlető jamaicai bobosok is szerepeltek – nem véletlen hát, hogy a nemzetközi szövetségek utána szorosabbra fogták a szabályokat, hogy ne árasszák el vicces amatőrök az olimpiát, komolytalanná téve az egész versenyt. Így aztán Eddie, a sas története is csak a filmben ér véget happy enddel; a valóságban miután Calgary után Eddie elhatározta, hogy tényleg megtanul síugrani, és bohóc helyett igazi kihívóként tér vissza, három alkalommal is nekifutott a kvalifikációnak, de egyszer sem sikerült kijutnia az olimpiára.
Eddie Edwardsnál azonban sokkal érdekesebb a filmben csak pár percre feltűnő és egy arrogáns pöcsfejként ábrázolt finn legenda, Matti Nykänen. Ő a síugrás Peléje, Muhammad Alija és Michael Jordanje egy személyben, négyszeres olimpiai bajnok, és az egyetlen ugró, akinek sikerült mind az öt fontos síugró-világversenyt megnyernie: a téli olimpia mellett a világbajnokságon, a sírepülő-világbajnokságon, az egész éves versenyeket összesítő világkupán, és a hagyományos újévi német–osztrák Négysáncversenyen is nyert.
A visszavonulása után aztán kiderült, hogy a filmbeli ábrázolás valószínűleg a művészi realizmus jegyében fogant. Először feleségül vette egy kolbászgyártásból milliárdossá vált finn üzletember lányát (egyben örökösét), ezzel párhuzamosan rövid úton gyakorló alkoholista lett, aztán többrendbeli testi sértés és gyilkossági kísérlet miatt, három részletben összesen három és fél évet ült börtönben (a sértett a felesége volt). Később helyi érdekű popsztár lett Finnországban, és ezen a ponton muszáj megnézni egy élő koncertfelvételét a kilencvenes évekből, mert ez még a Kozsón és a Szomorú szamurájon szocializálódott magyar érzékszerveknek is sokkoló. Valószínűleg csak véletlen egybeesés, de Nykänennek is volt szamurájos popslágere, nagyjából ugyanabból az időszakból, de ebbe már tényleg csak azoknak érdemes belehallgatni, akiknek a videó nem volt elég.
Végül egy újabb éles kanyarral pár éve online főzős műsort indított Mattihan se sopan keitti címen, ami finnül annyit tesz, Matti levest főz, és – spoiler alert! – Matti levest főz benne. Itt például a pinaattisoppa nevű tradicionális finn fogást készíti el, ami spenótból van, és elég visszataszítóan néz ki:
Egy pillanatra képzeljük el ugyanezt a karriert a nyolcvanas évek valamelyik magyar olimpiai hősével, mondjuk Darnyi Tamással vagy Egerszegi Krisztinával.
Ma már kissé konszolidáltabbak a síugrás sztárjai, és ezzel a lendülettel térjünk is rá arra, hogy mit várhatunk a phjongcshangi versenyektől. Először is a döbbenetet, amikor kiderül, hogy Dél-Korea a világ legorbánviktorabb országa: még a síugróversenyeket is egy focistadionban tartják. Nem vicc, az Alpensia stadionban nyáron fociznak, télen elviszik a kapukat, a gyepet belepi a hó, és a szomszédos hegyre épített síugró sáncról ide ugrálnak a versenyzők. És ehhez csak a lelátók egyik kapu mögötti részét kellett feláldozni, de sebaj, 11 ezer ülőhely így is maradt. Igazán nem akarunk ötleteket adni Felcsút hosszú távú településfejlesztési stratégiájához, de ez úgy, ahogy van, zseniális.
De vissza a versenyre: az olimpián négy számban osztanak érmeket: a 70 és 90 méteres sáncon, a csapatversenyben, és a női versenyen. Utóbbi csak 2014 óta része a programnak, annak ellenére, hogy női síugrók már az 1800-as években is voltak. A női ugrók mellőzése az olimpiáról egyébként egészen elképesztő sztori, az 1920-as években azzal utasították el őket, hogy a síugrás különleges fizikai igénybevétel a női szervezet számára, ami meddővé teheti őket. Ez persze hülyeség, és 90 éve talán még elment, de hogy még 2005-ben is erre hivatkozzon a nemzetközi síszövetség elnöke, elég meredek. Mindenesetre a női versenyek jóval kevésbé népszerűek, mint a férfiaké, akkor is, ha a sáncon, vagy odafenn a levegőben igazából tökmindegy, milyen kromoszómái vannak az ugrónak.
A férfiak versenyein viszont igazi sztárparádé várható, különösen érdemes lesz odafigyelni:
De ha nem drukkolunk senkinek, akkor is érdemes nézni, ahogy a szent őrültek százas tempóval lerongyolnak a sáncon, repülnek 100-150 métert, és mégse halnak bele.
(Borítókép: Alexander Hassenstein / Getty Images Hungary)