Február közepén a Vasas és a Fatum-Nyíregyháza csapata játszott a női röplabda Magyar Kupa döntőjében. Az egyik időkérésnél Hollósy László, a Nyíregyháza edzője a tévékamera előtt azt mondta:

Ezúton jelentem a Magyar Röplabda Szövetségnek, hogy Adler László négy-öt éve folyamatosan ellenem fúj. Nevetséges, hogy egyszerűen nem képes három érintést befújni egy kupadöntőben.

A döntőt a Vasas nyerte 3-2-re, két hét múlva a Nyíregyháza menesztette Hollósyt. 

Mit kell tudni Adler Lászlóról?

Az egyik legjobb magyar játékvezető, soha nem vontam kétségbe a képességeit. Ingoványos terület ez egy edzőnek, nemcsak a röplabdában, hanem más sportágakban sem illik bántani a játékvezetőt. Köztudott, hogy nem szimpatizálunk egymással, valószínűleg az én habitusom nem elfogadható számára. Hangsúlyozom, ezzel nem azt állítom, hogy Adler elcsalta a meccsünket. Az adott szituációban megkérdőjeleztem egy ítéletét, de nem ellene szólt, amit mondtam.

Hanem?

Sok csalódottság, keserűség gyülemlett fel bennem az elmúlt másfél évben. Ez tört ki belőlem abban a szituációban, az a döntés volt az utolsó szikra.

Mi volt az oka ennek a keserűségnek?

Miután 2018-ban visszajöttem Magyarországra, a Nyíregyházánál kezdtem el edzősködni. Egy nagyon jó stábbal dolgozhattam, minden adott volt, hogy sikeresek legyünk. Már a röplabdában is úgy dolgoznak az edzők, mint Angliában a futballmenedzserek: annyira sokrétű lett a munka, hogy képtelenség minden területhez érteni, ezért a különböző szakemberekből kell összeállítani egy egységet. Különböző okokból idővel elkopott ez a stáb Nyíregyházán.

Amikor ősszel az erőnléti edzőmet elvesztettem, már nagyon egyedül éreztem magam. Az új stábtagokat nem én választottam ki, a klubvezetés ültette mellém őket. A kvalitásaikról nem akarok beszélni, nem lenne sportszerű.

Maximalista embernek tartom magam, és elsősorban magammal szemben vagyok maximalista. Egyszerűen felőrölt, hogy már nem tudtam olyan szinten végezni a munkám, mint szerettem volna.

Mennyire volt átgondolt ez a beszólás? A közvetítésben látszott, hogy még fel is néz, hogy ott van-e a mikrofon.

Nem volt az, impulzusból jött. Nem akartam senkit megbántani, bár Adler László valószínűleg nem vette jó néven. Inkább a játékvezetői bizottságra voltam morcos, mert tudhatták, hogy nem kedveljük egymást, jobban átgondolhatták volna, kit küldenek a kupadöntőre. Szokatlan, hogy valaki a televízió nyilvánosságát használja ilyesmire, hozzáteszem, a kézilabdában is csináltak már hasonlót. Pont tegnap néztem egy nyilatkozatot José Mourinhótól, ő is érdekesen bánik a sajtóval. 

Van összefüggés az Adler Lászlónak szánt megjegyzése és a menesztése között?

Nem gondolom, szerencsétlen egybeesés csupán. A hivatalos indoklás arról szólt, hogy az elvesztett Magyar Kupa-döntő és a CEV Kupa-kiesés után nem látták biztosítottnak a csapat eredményességét. Szívük joga ezt mondani, bár év elején még az volt az elvárás, hogy jussunk be a kupadöntőbe és szerezzünk érmet a bajnokságban. (A Fatum-Nyíregyháza jelenleg második a bajnokságban, de két meccsel kevesebbet játszott, mint az első Kaposvár.) Ettől függetlenül jól érzéssel fogok visszagondolni a Nyíregyházánál töltött időszakra, hiszen két év alatt kétszer nyertünk Magyar Kupát és bajnoki ezüstérmet, a meccseinkre rendszeresen kétezer szurkoló járt ki, ami óriási dolog. 

Volt következménye az Adler Lászlónak címzett mondatainak a Magyar Röplabda Szövetségnél?

Nem tudok róla, eddig még nem értesítettek.

Mit reagáltak a játékosai?

Semmit, csinálták tovább a dolgukat.

Megszokták, hogy vannak ehhez hasonló húzásai?

Nem úgy kell elképzelni, hogy minden meccsen balhézom, az egész szezonban mindössze két sárga lapom volt. 

Emlékezetes volt az az eset is, amikor még szövetségi kapitányként az egyik világbajnoki selejtező alatt egyszerűen nem állt szóba a csapatával, a taktikai utasításokat a másodedző adta át játékosoknak.  Többször nevezték azóta a magyar röplabda fenegyerekének, rosszfiújának. 

Nem vagyok a magyar röplabda fenegyereke, de megmondóembere sem szeretnék lenni. Őszinte ember vagyok, azt gondolom, hogy nem szabad a szurkolókat hülyének nézni, vannak dolgok, amikről beszélni kell. A taotámogatásoknak köszönhetően az elmúlt években sok pénz áramlott a röplabdába. (A röplabda 2017-ben került be a támogatott sportágak közé.) A felszín nagyon szép, a topcsapatok egészen pofásan néznek ki, az infrastruktúra rengeteget fejlődött, vannak saját létesítményeink, nem kell bekuncsorognunk magunkat egy tornacsarnokba. A minőségi döntéseket viszont hiányolom, mert ha őszinték akarunk lenni, az utánpótlásunk kifejezetten rossz állapotban van. Kiöregedett egy aranygeneráció, és nem látom, kik jönnének utánuk. Kicsit csalóka, hogy kint vagyunk az Európa-bajnokságon, mert 24 csapatos a mezőny, már nem olyan nehéz kijutni. Reformra szorul az edzőképzés is. A csapat mindig az edző tükörképe, ha rossz produktumok jönnek ki az utánpótlásból, az a mi felelősségünk is

Min kéne változtatni?

Mi valamiért mindig fordítva építkezünk, először a kirakatot csinosítjuk ki. A szövetség is elsősorban a felnőtt bajnoksággal és a felnőtt válogatottal foglalkozik. A török röplabdázás most kifejezetten erősnek számít Európa- és világszinten is. Ott is az történt, hogy a kormány elkezdte támogatni a sportot, de egy hat-nyolc éves projekt végén lett sikeres a válogatottjuk. Ugyanez igaz a finnekre: öt-hat éve felépítettek egy internátusi rendszert, aminek az lett a következménye, hogy világbajnokságon szerepeltek, az Eb-n a legjobb nyolc közé jutottak. Sokkal tudatosabb utánpótlásképzésre lenne szükség itthon is.

Hogyan nézne ki az internátusi rendszer?

Mint egy sportiskola. Minden korosztályban kétévente összegyűjtenénk a húsz legjobb játékost, és együtt edzetnénk őket. Ez garantálná, hogy 19-20 éves korukra három-négy, nemzetközi szinten jegyzett játékos kerüljön ki közülük. Úgy gondolom, hogy tudatos munkával a középmezőny eleje elérhető lenne.

Ha már említette az edzőképzést: az önéletrajza szerint több nemzetközi képzést is elvégzett. Ez hogyan jött?

Sok magyar edzőn látom, hogy fejlődni akar, de nem tudja, merre induljon el. A szövetség ebben is segíthetné őket. Amikor öt-hat éve elkezdtem nemzetközi edzőképzésekre járni, ez még nem volt jellemző itthon. Sőt, próbáltak visszahúzni, lebeszélni, hogy öreg, először itthon bizonyíts. Akkoriban is voltak remek magyar edzők, elég ha csak Kotsis Attilánét említem. Mégis azt éreztem az edzői pályám elején, hogy posvány van itthon. Nem éreztem azt, hogy előre lehet lépni, én pedig mindig többre vágytam, nem akartam megélhetési röplabdássá válni. Miért ne lehetne egy magyar edző külföldön is sikeres?! Ehhez viszont olyan tudásra van szükség, ami Magyarországon nem elérhető. Ezért aztán saját szakállamra elvégeztem a Nemzetközi Röplabda Szövetség (FIVB) továbbképzéseit, közben az Egyesült Államokban belekezdtem egy többszintes képzésbe.

Mit tanult ezeken a képzéseken? Mi volt újdonság?

Amikor még a Testnevelési Egyetemen tanultam, nem nagyon értettem a gyakorlatok rendszerét, hogy milyen szakmai megfontolás van mögöttük, hogyan illeszkedik a felkészülési programhoz. Kicsit old school röplabdát próbáltunk itthon játszani, miközben külföldön már az volt a trend, hogy edzők nemcsak egy-egy elemet gyakoroltattak a játékosokkal, hanem elemkapcsolatokat, sok kiscsoportos foglalkozással, ami gyorsabb fejlődést tesz lehetővé. Ezek az információk a mai napig nem áramlanak be Magyarországra, legalábbis nem központilag szervezett módon. Nincsenek szakmai utak, folyóiratok. Évente egy alkalommal tart edzőtovábbképzést a magyar szövetség, egy hatórás előadás keretében. Ennyi idő alatt mennyi információt lehet átadni? Az IFVB képzése több hétig tartott. Volt, hogy saját költségre kiutaztam egy külföldi csapathoz, több napig figyelhettem például az olasz Novara edzéseit. Ha egy edző nem képzi magát folyamatosan, már idehaza lemarad, mert egyre több külföldi dolgozik a magyar bajnokságban.

Érdekes, hogy van saját honlapja is. 

Biztos lehetne szebb vagy jobb, de így legalább a külföldi csapatok meg tudják nézni az eredményeimet, belenézhetnek a videóimba. Hogy egy edző eladhassa magát, az is kell, hogy látható legyen, nem elég, ha jól dolgozik egy csapatnál. A magyar edzők hatalmas hátrányból indulnak egy olasz vagy egy német szakemberrel szemben. Ha azt látják a neve mellett, hogy HUN, erősen elgondolkodnak, hogy jó edző-e. Ennek ellenére nem akarom feladni az álmomat, hogy egyszer egy komolyabb nyugat-európai csapatnál dolgozhassak. 

Ha ennyire nem ismerik külföldön a magyar edzőket, hogyan sikerült mégis Finnországban, utána pedig Cipruson munkát kapnia?

Körbeküldtem csapatoknak az önéletrajzomat, és az Oriveden Ponnistustól kaptam a legkonkrétabb ajánlatot. Alaposan meglepődtem, amikor először jártam kint, mert egy kisvárosba csöppentem, túlságosan ingerszegény környezetnek tűnt. Ha ez az álmod, valahol el kell kezdeni – mondta erre a párom. Azt mondták a csapatnál, azért szeretnének engem, mert a finn edzők túl nyugodtak és nekik egy vehemensebb karakter kell, hátha az extra impulzussal javulnak az eredményeik. Döntőt akartak játszani, ez a következő évben össze is jött. Amikor 2018-ban hazajöttem, azt láttam, nem biztos, hogy külföldre kell mennie egy magyar edzőnek, mert a fizetéseket és az infrastruktúrát tekintve akkorát fejlődött a röplabda.

A fizetéseket nézve ez mit jelent?

Az ember ilyenekről nem beszél. Össze sem lehetett hasonlítani akkoriban a finn és a magyar fizetéseket, kint a magyar edzői fizetések 6-7-szeresét lehetett megkeresni.

Említette a vehemenciát. 2018-ban egy elveszített meccs után egy tévéinterjúban elég kemény hangnemben osztotta ki a játékosait, amiért túl sokáig ünnepelték az előző fordulóban aratott győzelmüket, és ezért nem teljesítettek megfelelően. Azt mondta: „Azt hittük, megvertük a Békéscsabát, akkor gyakorlatilag mi vagyunk a röplabdázás anyakirálynői.” Honnan jön ez a szókimondás? Nemcsak a röplabdában, de az egész magyar sportban furcsán hat.

Talán az én igazságérzetem nagyobb a kelleténél. A szurkolókat viszont nem lehet átverni. Nem kell mindig nyerni, de igenis lássák a szurkolók, hogy a csapat meghal a pályán. Jó példa erre a magyar jégkorong-válogatott, ahol brandet építettek erre. Mindenki tudja, hogy sosem lesz A divíziós világbajnok a magyar csapat, ettől függetlenül rendre meg tudja tölteni a Papp László Sportarénát, mert olyan extra töltetet adnak a játékosok a szurkolóknak. A játékosaimnak is mindig azt mondom, ne csak azért dolgozzanak, mert éppen jó fizetést lehet kapni, hanem hogy többet érjenek el.

Mennyire vevők erre a szókimondásra a játékosai?

A Nyíregyházánál egy ideig vevők voltak; tudták, hogy kicsit őrült vagyok, néha odaszólok, ha valami nem tetszik, de látták, hogy fejlődnek. Ebben a szezonban éreztem azt először, hogy nem vagyunk azonos hullámhosszon. Megunják a játékosok, ha állandóan nekem kell fegyelmeznem, mindig én vagyok a rossz zsaru. Szükségszerűen konfliktust szül, amikor holtpontra kerül a játékos, és az edzőnek valahogy át kell tolnia azon.

Vállalt szerep, hogy beleáll a konfliktusokba, vagy csak így alakul?

Ilyen a személyiségem. Általános magyar probléma, hogy zseniális nemzetnek tartjuk magunkat, közben nem tudjuk elviselni, ha más jobban tud valamit. Meg vagyunk elégedve a középszerűséggel, ne akarjon senki kitűnni. Ezzel nem tudok azonosulni, ebből adódik a sok konfliktus. Más országok azért sikeresebbek, mert ha valamit elterveznek, akkor azt végigviszik. Mi nem tervezünk, csak hagyjuk, hogy sodorjon minket a politika vagy a gazdaság.

A menesztéséről szóló Facebook-bejegyzés alatt egy szurkoló José Mourinhóhoz hasonlította a stílusa miatt.  Mennyire áll ez a párhuzam?

Jóban vagyok Kotsis Attilánéval, aki három olimpián irányította a magyar válogatottat. Ő szokta mondani, hogy jó edző vagyok, csak ne lennék ennyire heves vérmérsékletű. Igaza van, de lehet, hogy elszürkülnék, ha visszavennék ebből. Lássuk be, hogy az élsport az egy gladiátorshow, ahol nyerned kell, ezért fizet a szponzor és a klubvezető. Az edzőnek ezért egy bizonyos határig mindent meg kell tennie a győzelemért, akár úgy is, hogy vállalja játékosai helyett a konfliktusokat. Olvasom a Jürgen Kloppról szóló könyvet. A Liverpool edzője is vehemens karakter, az ő sikerének is az a lényege, hogy meg tudja fogja a közönséget. Csak úgy lehetsz sikeres, ha a közönség melletted áll.

Egyszóval az a filozófiája, hogy ez a vehemencia kell a sikerhez?

Én csak így tudom csinálni. Az engem követő szövetségi kapitány, Jan de Brand pont a nyugodtságával tudott hatni a válogatottra. Hogy milyen igazságtalan az élet, a második kapitánysága alatt viszont a vehemencia hiányát kérték rajta számon.

Honnan tudja, mikor hogyan kell kommunikálni a játékosokkal?

Nem mindig az az üdvözítő, ha az edző erélyességgel rázza fel a játékosait, néha a dicséret működik. Játszani kell ezekkel az eszközökkel; ameddig pozitívan hat a csapatra, addig rendben van, de ha már nem, akkor edzőváltásra van szükség. Bár nem tartom magamat idős edzőnek, mostanában kezdtem el érezni, hogy változtatnom kéne a kommunikációmon, úgy, hogy közben mégse veszítsem el, aki én vagyok. A generációk változnak, az edzőknek is változniuk kell. Én még abban a poroszos felfogásban szocializálódtam, hogy edző az isten, a játékosnak nem lehet véleménye, így nincs is konfliktus. Nehéz felülírni ezt a mintát. Az is érdekes, mennyire másképp működik egy szerb vagy egy kanadai játékos: a kanadaiaknak néha sok volt az én vehemenciám, a szerbeknek meg kevés.

Hogyan lett röplabdaedző? Miért csak nőkkel dolgozott eddig? 

Az általános iskolai osztályfőnököm testnevelő tanár volt, ő szerettette meg velem a játékot Hamar beláttam, hogy ezzel a magassággal nem lesz belőlem röplabda-játékos. Középiskola után sporttal akartam foglalkozni, ezért jelentkeztem a Testnevelési Egyetemre. A szakedzői képzésen Németh Lajos volt az egyik tanárom, aki a BSE-nél dolgozott akkoriban, ő hívott, hogy lenne-e kedvem edzősködni. Kezdetben juniorokkal foglalkoztam, a következő évben már másodedző voltam. A lányokkal többet kell foglalkozni, de szorgalmasabbak. Ha jól tudod őket motiválni, a falon is átmennek, és ez megfogott. A BSE-vel úgy lettem bajnok- és kupagyőztes, hogy az utolsó hónapokban nem kaptunk fizetést, a lányok saját önbecsülésük miatt mégis csinálták végig a szezont. Ugyanezzel tudtam motiválni a válogatottat, amikor 16 órát buszoztunk az egyik vb-selejtező helyszínére, mert nem volt a szövetségnek pénze repjegyre, a játékosok az ülések között aludtak. Lehet, ez az őrültebb stílus a férfiaknál még jobban működne, mert a lányokat könnyebb megbántani.

Nehezebb ezzel a vehemensebb stílussal munkát kapnia itthon? 

Amikor Nyíregyházára hívtak, tudták, hogy impulzívabb személyiség vagyok. Tisztában vagyok, hogy a hozzám hasonló karakterek megosztják az embereket. Biztos, hogy van olyan csapat, ahol azt mondják, nekik ez sok.

(Hollósy László  az interjú megjelenése előtt elfogadta a Kazincbarcika férfi csapatának ajánlatát, így a szezon végéig a magyar bajnokságban harmadik helyén álló csapatot fogja edzeni.)