A kidobós nevű játék dodgeball néven sportággá vált, Észak-Amerikában és az Egyesült Királyságban a legnépszerűbb, de már Magyarországon is van már a sportág iránt elkötelezett csapat. Meg is néztük egy pesti tornateremben, hogyan vadásszák le egymást a Budapest Pirates játékosai.
Jobbra fut, hozzávágjuk, balra fut, hozzávágjuk, középre fut, ott is hozzávágjuk, hátra fut, akkor is hozzávágjuk
– magyarázza társainak az egyik srác az elsőre elég kegyetlennek tűnő feladatot a dodgeball edzésén. De hát erre készülni egy meccs közben is. Gyerekkorában valószínűleg mindenki kidobósozott, de a sporttá fejlesztett változatban még töményebb az adrenalinlöket, vadász és áldozat is lehet a játékos úgy, hogy öt ide-oda szálló, pattogó labdára kell egyszerre figyelni, vagy éppen célozni.
Pillanatonként változik, hogy éppen hideg kegyetlenséggel kell-e kilőni a másikat, vagy rettegve kell menekülni.
A kiütősnek vagy kidobósnak ezernyi változata és neve van, az egész világon ismert. Nem véletlenül szeretik játszani a gyerekek, különösebb képességekre nincs szükség, és pont a vad vs. vadász jelleg miatt pörgős és izgalmas, és gyorsan le is megy egy menet.
A kidobósnak nagy múltja van játékként, de sportágként igazából csak az utóbbi néhány évtizedben kezdett működni. A szabályok megalkotásában és a versenyek indításában az angolszász országok jártak az élen, ott egyetemi sportként kezdett megerősödni, Észak-Amerikában például már 300 ezer igazolt játékos van.
Itthon nagyjából két évvel ezelőtt kezdték játszani a kidobós ezen formáját, bár iskolai kidobós tornákat már korábban is rendeztek. A sportágat szervező Bohács Ferenc azt mondta, egy kicsit bajban van vele, hogy is kéne nevezni ezt a játékot, mert a kiütős és kidobós hallatán annyi mindenre lehet asszociálni, így legszívesebben a dodgeball néven hivatkozik rá, a világban is így ismerik leginkább. Ezt a kidobóst több mint ötven országban játsszák már, Európa-bajnokságot és világbajnokságot is rendeztek már belőle, a legutóbbi Eb-n pedig már a magyarok is ott voltak. Itthon 100-120-an dodgeballoznak kisebb-nagyobb rendszerességgel, de már ezernél is többen kipróbálhatták.
Bohács sportcsaládban nőtt fel, mindig is szeretett sportolni, azt mondta, minden újat kipróbált, és miután egy sérülés miatt nem tudott már tovább futballozni, a dodgeballt kezdte el nézegetni. Ahogy sokaknak, neki is megvolt a magyarul Kidobós: Sok flúg disznót győz címen futó film, de ő egy kicsit mélyebbre ásott. Itthon is szétnézett, hátha van, aki játssza a dodgeballt, de nem talált senkit, így ő kezdett másokat kapacitálni, hogy próbálják ki. Rokonaival - akik között NB I.-es sportoló is volt - és ismerőseivel ment le először kidobósozni, majd aztán, ahol csak tudott, toborzott új játékosokat, szórólapon, Facebookon vagy éppen az utcán, futót megállítva szerzett tagokat. Ma már 25-30-an járnak viszonylag rendszeresen az edzésekre, többen pedig már nemzetközi meccseken is részt vehettek.
Tompán puffognak a labdák, amikor benézünk az edzésre, de egyelőre még csak a falon, a bemelegítésnél, pedig a játékosok már ekkor is rendesen megküldik egymás felé a dodgeballt.
A speciális labda nagyjából kézilabda méretű, de egy puha külső szövetréteget is kap. Így is megérzi a ember, ha megdobják, de legalább nem csíp.
„Ha kilősz valakit, az jó érzés. Meg kell szokni, azt is ha eltalálnak, kék-zöld foltok nincsenek rajtunk, de tud fájni egy lövés" – mondta Ricsi, aki egy egyetemi toborzón ismerkedett meg a játékkal. Nagy sérülések azért nincsenek, de egy-két ujjficam előfordulhat a rossz labdaérintések miatt.
A meccs előtt ingafutásokkal, a védekezés gyakorlásával (aki labdát fog a kezében, az azzal háríthatja az ellenfél lövését), de gyors irányváltásokkal, lehasalásokkal, trambulinasztalokat idéző felugrásokkal is meg lehet menekülni. Innentől már nem kérdés, hogy ez már túlnőtt egy iskolás szórakozáson. „Most megyek is ki egy kis oxigénért" – mondja az egyik lány a lőgyakorlat után, ahol ő volt a céltábla.
Hatalmas erővel dobnak, a vállat rendesen igénybe veszi a játék, ahogy a kézilabdában, itt is lehetnek 100 km/h-s lövések. Amikor a dobásokat gyakorolják, Bohács megy középre. „Úgy kell beállni a dobáshoz, mint Tom Brady" – mondja, és mutatja, ahogy az amerikaifutball-irányítónak, egy kicsit nekik is ki kell fordulni törzsből. Mivel nincs igazán szakirodalma a sportágnak, az edzésmódszereket és feladatokat még maguknak kell kitalálniuk.
A dodgeball nem túl bonyolult, olyan mint mondjuk egy Supermario játék: a játékosok a repülő tárgyak elől lebuknak, vagy éppen rugóként felpattanva átugorják, időnként meg le is lövik az ellent, csak éppen őket senki sem irányítja gombokat nyomogatva.
Az éles játék úgy indul, mint egy vízilabdameccs, csak ráúszás helyett ráfutás van a középvonalra kitett öt labdára. Mindkét csapatnak jut egy-egy térfél, azon belül kell túlélni és vadászni is. Nem startol el minden játékos, hiszen több labdát is megszerezhet ugyanaz. A dodgeballt korábban három labdával játszottak, az USA-ban a hatlabdás, Európában az ötlabdás változat terjedt el.
A szabályok szerint annak a csapatnak kell öt másodpercen belül támadást indítani, amelyiknél több labda van. Elsőre meglehetősen kaotikusnak tűnik, hogy mikor ki kire céloz, és miért nem dobja el mindenki a labdát. Bohács azt mondja, az Európa-bajnokságon szembesültek ők is azzal, hogy mennyire összetett a játék, komoly stratégiával, precízen kiszámolják, hogy kit milyen sorrendben szednek le. „Nem ad hoc jellegű a játék, megvan, hogy kit támadnak egyszerre, és ki az, aki csak ijeszt."
A legjobb dobók a téglalap alapú játéktér sarkaiba húzódnak. Ez előnyös pozíció, könnyebb belátni a pályát, nem is jöhet minden irányból támadás. Hiába ez a fór, azért legtöbbször rájuk vadásznak. Ha nincs mesterlövész, akkor a többiek is védtelenebbek lehetnek.
De mindezen segíthet egy jól védekező játékos. Az elkapók úgy hatástalaníthatják a dobást, ha a levegőben elcsípik a labdát, legtöbbször úgy, hogy a mellkasukhoz ölelik. Ilyenkor kiesik a dobó, és a másik oldalon visszajöhet egy korábban kilőtt játékos. Bohács elmondja, a dodgeball gyakran merít más sportágakban edződő sportolókból, a Budapest Piratesben is vannak kézilabdázók, ők nyilván jól céloznak és óriásit lőnek, futballkapusok, ők az elkapásban jók, de amerikaifutballista és kick-bokszos is jár a csapatba.
Akit eltalálnak, az felteszi a kezét, és kiáll. „Azt nem mindenki tudja elfogadni, ha kidobják, az angolszász országokban vagy a németeknél ebből nincs probléma, ott mindenki fegyelmezett, de ezt a kiesést a kelet-európaiknak valahogy nem olyan könnyű megélni" – mondta Bohács, és hamar megtapasztaltuk, hogy igaz van. Az egyik dobás után a kilőtt játékos még hosszan magyaráz, hogy nem kapták el, csak pattogás után ért a labda a cipőjéhez.
Egy szett addig tart, míg mind a hat játékost le nem szedik az egyik oldalról. Az egyik játszma végére elég egyenlőtlenné válik a küzdelem, négyen maradnak négy labdával egyetlen ellenfélre. Beszámolnak, aztán jön az össztűz. „Ilyenkor nem tehetsz mást, mint imádkozol" – jegyzi meg Bohács.
„Egy kisebb pánik átfut rajtunk, de azt azért tudjuk, hogy megölni nem tudnak. Nagyon rossz érzés, amikor sokan célba vesznek" – próbálta érzékeltetni Kristóf, mennyire kiszolgáltatott helyzet ez. De azt is elmondja, milyen a másik szerepkör.
„Amikor nálad van a labda, akkor kell a gyilkos ösztön is, ha nem edzésen, hanem éles meccsen lennék, ezt a földön fekvő hölgyet sem kíméltem volna"
Az öngyilkos dobás sem hangzik jól, pedig az sem vészes, csak kockázatos. Azt az akciót hívják így, amikor valaki átugrik az ellenfél térfelére. Csak akkor maradhat életben, ha eközben ki is dob valakit.
A dodgeball akár küzdősport is lehetne, de itt nincs fizikai kontakt. „Más a dinamikája más labdajátékokhoz képest, itt nem egy csatárnak kell odavarázsolni a labdát, csapat és egyéni játék egyben, ezért is izgalmas" – mondta Ricsi.
A dodgeball tényleg elég izgalmas, és már az olimpia felé is kacsingat, abban bíznak, hogy a 2028-es Los Angeles-i olimpián bekerülhet a rendezők által jelölhető sportágak közé. Ha ez sikerülne, akkor a kiütés kifejezés is új értelmet nyerhet a sportban, még ha egy szövettel burkolt labdával találkozni jóval kellemesebb, mint egy bokszkesztyűbe belenézni.