Zsúfolt nézőtér és kocsmák, előkerült gyerekkori iskolatársak, Kubáról mesélő német szurkolók a régmúlt hősi idők hangulatát árasztó BMTE–MOL Fehérvár FC NB I-es mérkőzésen.
Amikor 1910. április másodikán Schmidt Sebestyén vendéglőjében megalakult a Budafoki Ifjúsági Kör, a BIK-et még nem igazán lehetett sportegyesületnek nevezni, de a két évvel később gründolt Világosság Football Csapat már mindenképpen a Budafoki MTE jogelődjének tekinthető. Egy évre rá a helyi svábok megalakították a Budafoki Atlétikai és Football Clubot is – Budafok egészen 1950-ig önálló település volt, csak hetven éve csatolták Nagy-Budapesthez –, majd 1919. március elsején a két klub egyesült, és felvette a Budafoki Munkás Testedző Egyesület nevet. Azóta lepergett egy évszázad, és bár az 1945-1946-os furcsa idényt leszámítva sohasem volt NB I-es a csapat, jóformán mindenki megfordult a Promontor utcában, aki csak számít a magyar futballban. Az első igazi BMTE-sztár, Dudás János 1927 és 1933 között játszott itt, Dudás hajszállal maradt le az 1938-as, magyar ezüstérmet hozó világbajnokságról. Az 1945-ben az NB I-es tagságot kivívó csapat védelmében – a halfsort erősítő Dudás mögött – játszott a két Csanádi, akik közül Árpád később a Fradiban folytatta, világhírű edző lett belőle, hosszú ideig a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke volt, továbbá a NOB-nak is tagja. Öccse, Ferenc is edzőként vitte sokra, 1970 és 1973 között a Ferencvárost irányította. A tősgyökeres budafoki Zakariás József, a „Zaki” 1936 és 1941 között, serdülő és ifjúsági játékos korában volt a BMTE labdarúgója, innen került a Kábelgyár, majd a Gamma, végül 1951-ben az MTK csapatába és a válogatottba, ahol 35 alkalommal játszott, utoljára az 1954-es világbajnokság döntőjében. Fiatalon, 47 évesen hunyt el az 1952-es helsinki olimpia bajnoka, elsőként az Aranycsapat játékosai közül. Csordás Lajos 1932-ben született Budafokon, és 1950-ig a BMTE labdarúgója volt, akkor igazolt át a Vasasba, tagja volt Zakariással együtt az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet nyert együttesnek. Mindössze 35 éves volt, amikor elragadta a halál. Kevesen tudják, hogy Verebes József, a Mágus 1967 és 1970 között a BMTE-ben futballozott. „Évfolyamtársa”, egyben örök riválisa, Mezey György is futballozott a BMTE-ben, s ha már a szövetségi kapitányoknál tartunk, Pintér Attila se maradjon ki a sorból. S még MLSZ-elnök is futballozott a budafoki dombon, Kisteleki István személyében! Sebes Gusztávról, az Aranycsapat szakvezetőjéről pedig végképp ne feledkezzünk meg, a tősgyökeres budafoki sváb, aki Scharenpeck Gusztáv néven látta meg a napvilágot, 1945-ben a Kommunista Párt megbízásából szervezte újjá a BMTE-t, s juttatta fel 1945-ben az NB I-be. Ahová kevés híján 1976-ban is felkerült a Noskó Ernőt, Horváth Lászlót, Kapitány Sándort, Vizi Sándort (a jelenlegi ügyvezető klubelnököt), Tóth Kálmánt, Esterházy Mártont felvonultató bombacsapat, amelynek Mészöly Kálmán volt az edzője. Aztán később is megfordultak itt neves labdarúgók, a 28-szoros válogatott Dragóner Attila ma is büszkén meséli, hogy amikor Portugáliában a Guimaraes profija volt, a szobája falán ott függött a BMTE piros-fekete zászlója.
A múltkor megmértem a kocsim kilométeróráján, pontosan négyszáz méterre lakom a BMTE Promontor utcai stadionjától. Stadion?! Sohasem hívtuk stadionnak, mindig csak a „Budafok-pályára” mentünk fel gyerekként, ha itthon játszott a csapat, hétvégeken pontosan tudtam tájékozódni a kertünkből a mérkőzés állásáról, olyan tisztán hallottam a nézőtéri zsivajt.
De most már stadion az a pálya, fedett lelátóval, és a fenti tribünnel szemközt már épül a lenti is, a bejárat felőli oldalon, ha elkészül – és szeptember 24-re, a Fradi-meccsre el is készül –, akkor már 2400-2500 nézőt fogad be a stadion.
Most még csak jó kétezret, de hát a MOL Fehérvár ellen talán egy négyezres lelátó is kevés lenne.
– Laci, kijössz a meccsre?
Laci, azaz Pozsár Laci, a nyolcvanas évek Budafokjának nagyszerű csatára terelgeti a házunk előtt, a Sörház utcában az egyik unokáját.
– Legalább tizenöt éve nem voltam Budafok-meccsen, de most fölmegyek.
– Bajos lesz, mert minden jegy elővételben elkelt.
– Csak nem nekem. Gondolod, hogy Vizi Sanyitól nem kapok?
Dehogy gondolom, a hetvenes évek nagyszerű balszélsője, majd balhátvédje évek óta a BMTE ügyvezető elnöke, „másodállásban” a klub két lábon járó szimbóluma.
Pozsár Laci nem az egyetlen budafoki ismerősöm, aki több évtizedes távolmaradás után újból elkezdett meccsre járni, mióta NB I-es lett „a csapat”. Itt van például Králik Norbi, általános iskola osztálytársam, aki a hetvenes évek közepén Esterházy Mártonnal, Jakab Jánossal, azaz Jaksival – a jelenlegi tiszteletbeli elnökkel –, Noskó Ernővel, Kapitány Sándorral, Horváth „Apival” együtt focizott minden idők – egészen mostanáig – legerősebb Budafokjában. Norbi öccsébe botlom, amikor vasárnap délután jó egy órával a kezdés előtt elsétálok a Promontor utcába. „Hát a bátyád?”, érdeklődöm. „Nem tudom, hívd fel!” Fel is hívom, Norbi még Balatonon nyaral, de azt mondja, 24-én a Fradi meccsre feltétlenül kijön. „Már talán meg sem találom a pályát, olyan régen voltam kint...”, szabadkozik.
Autóval parkolni a pálya egy kilométeres sugarú körzetében képtelenség, persze én gyalogolok, a hangulat meseszerű. Csak dörzsölöm a szemem, emitt modellkülsejű, szurkolónak öltözött ifjú hölgyek sietnek a bejárat felé – vajon mit kereshetnek egy futballmeccsen? –, amott negyven éve nem látott gyerekkori ismerősökbe ütközöm. Megelevenedik a múlt, vérbeli retróatmoszféra, életre kel a kerület szlogenje: „Kisváros a nagyvárosban”.
Mindenki piros-fekete mezben, az ajándékbolt óriási forgalmat bonyolít le, még a szurkolók arcmaszkján is BMTE-címer. Eltöprengek, ha valakinek, mondjuk, 1976-ban – amikor kis híján felkerültünk az NB I-be – azt mondom, hogy „merchandising”, nyilván úgy néz rám, mint borjú az új kapura, és sokan a piros-fekete maszkos szurkolók közül ma sem tudják, mit jelent ez a szó, de bőszen vásárolják imádott klubjuk csecsebecséit.
Még két sarokkal lejjebb, a Kispiacon, a Bérkocsi sörözőnél kint az utcán áll a tömeg, 390 forintért mérik a jéghideg Soproni korsóját a 35 fokos kánikulában, mindenki a közelgő meccs esélyeit latolgatja. „Figyeld meg, most beleszaladnak a késbe”, jósolja egy meglehetősen szakadt atyafi, de beszélgetőpartnere, egy lényegesen jobban öltözött hölgy (!) lehurrogja. Feljebb, a stadion kocsmájában is telt ház van, három férfi németül rendeli a sört.
– Honnan jöttetek? – érdeklődöm angolul, mire kiderül, Günther Nürnbergből, Robert Coburgból, Dirk, a Teamchef – így mutatkozik be – pedig Braunschweigből. Jópofa srácok, Günther, a legidősebb eldicsekszik vele, hogy szombaton még a siófoki strandon süttették magukat a napon, sőt, még vasárnap délelőtt is, de mivel hatalmas focidrukkerek, kinézték a programból a Budafok–MOL Fehérvár meccset, kocsiba ültek, és feljöttek a Promontor utcába. Aztán Günther szófosást kap, Robertről elmondja, hogy tulajdonképpen Roberto, mert amikor Kubában nyaralnak, mindenki így szólítja, neki meg már jó pár éve van egy kubai felesége, s tőle egy hároméves kislánya is. Témánál vagyunk, amikor megemlítem, hogy hét éven keresztül minden januárt Cojimarban töltöttem az ökölvívó-válogatottal, plusz régen volt egy perui feleségem, elkezd ölelgetni. Azonnal átváltunk spanyolra, és kiderül, hogy Günther beszélgetett olyan helybéliekkel, akik személyesen ismerték Santiagót, Hemingway öreg halászát. Legalábbis ezt állítja, és miért ne hinném el neki, semmibe sem kerül?! Alkalmi ismerősöm még panaszkodik egy sort, hogy milyen piszkosul nehéz az élet a karibi szigeten, mindenki siránkozik, kivéve a gyermeke anyját, mert Yamille – így hívják a señorát – havonta kapja Nürnbergből az apanázst.
Közben fél hatra jár az idő, ideje felmenni a VIP-be, az első vendég, akibe belebotlom, Raduly Józsi bácsi, a legidősebb élő magyar válogatott játékos, májusban töltötte be a kilencvenhármat. „Legutóbb már nem kaptam meg az orvosi engedélyt, nincs jogosítványom, Strasszer Laci hozott ki, itt ül mellettem”, mondja öreg barátom, és valóban, ott ül a Józsi bácsihoz képest süvölvénynek számító, alig 76 éves egykori MTK-védő, a legendás, 1971-es játékospuccs – amikor a kilencek fellázadtak Palicskó Tibor edző ellen – egyik főkolomposa.
Körülöttem csupa helybéli notabilitás, az egy négyzetméterre eső országgyűlési képviselők száma borítékolhatóan itt és most a legnagyobb az egész országban. Mögöttem Németh Zsolt, a Parlament külügyi bizottságának elnöke társalog egy elmélyülten szotyizó civillel, két sorral hátrébb Budai Gyula, a külső piacok koordinálásáért felelős kormánybiztos ül, kicsit odébb Karsay Ferenc, Budafok-Tétény fideszes polgármestere és Molnár Gyula korábbi MSZP-elnök, a kerület országgyűlési képviselője kvaterkázik békésen, személyükben szimbolizálva a politikai elit pártokon átívelő jó viszonyát. S elbeszélgetünk Vári Attila kétszeres olimpiai bajnok pólóssal, a Magyar Vízilabda-szövetség elnökével is – a FIDESZ egykori pécsi polgármester-jelöltjével –, kerületi lakossal, akit a fia is elkísért a meccsre.
Tőlem kissé jobbra a közelmúlt fehérvári klasszisai, a nemrégiben visszavonult Huszti Szabolcs és Juhász Roland figyelik az időközben elkezdődött meccset, amikor megkérdezem, Nikolics Nemanja, az örökös gólkirály miért csak a kispadon kapott helyet, Roli megrántja a vállát, további érdeklődésemre, hogy a „kis Kokó” miért nincs még a keretben sem, megkapom a felvilágosítást, nincs rendben a dereka.
Nego első góljára elcsendesül a kétezer néző, hogy aztán elemi erővel törjön fel a torkokból a „Hajrá, Budafok!” Skribek Alen – ő magyar gyerek, Puskás Akadémia-nevelés – egyenlítő bombagóljánál. Közben „Niko” játékra jelentkezik, visszafordul, a karzatról odaintek neki, mire felderül az arca: „Hát maga itt? Négy éve találkoztunk legutóbb, még Chicagóban!”
Büszkén körbenézek, learatom az elismerő pillantásokat, amiért ilyen közvetlen a viszonyom Nikoliccsal, de nincs idő a sütkérezésre a reflektorfényben, mert Nego azonnal rúg egy fifikás gól, majd Niko is befejeli a magáét, végül Petrjak sarokkal állítja be az 1-4-es végeredményt.
Lent, a sajtószobában Csizmadia Csaba, a Budafok 35 éves, marosszentgyörgyi illetőségű edzője azt magyarázza, hogy túlzó a gólkülönbség, amivel kollégája, Márton Gábor is egyetért. Én csupán azért szurkolok, hogy a kéthetes válogatott-szünet alatt Csizinek sikerüljön rendbe rakni Skribek Alenék lelkét, mert ugyan a három fordulóban megszerzett négy pont derekas teljesítmény, a székely mester is arról beszél, előzetesen aláírta volna ezt a mérleget, de egy ilyen kijózanító vereség könnyen megroppanthatja egy újonc gerincét.
Csinálok még egy szelfit Niko barátommal, majd kiballagok a kapun a kocsma elé.
Güntheréknek már hűlt helye, csak néhány helybéli ismerős hörpenti ki az utolsó cseppeket a korsójából.
(Borítókép: Isza Ferenc / Index)