Takaros boksztermet adtak át pénteken Salgótarján szívében. A megható ünnepségen találkozhattunk a sportág komplett múltjával – mert jelene nem nagyon van, sem idehaza, sem a nagyvilágban –, Bunyós Pityutól Váradi Jánoson és Alvics Gyulán át Botos Andrásig és Tiborig, Erdei „Madárig„ a hetvenes évektől a kétezresekig valamennyi generáció hősei felvonultak.
– Gyerekek, itt most az olimpiai érmesekkel forgatunk – mondja Váradi János, aki 1980-ban, Moszkvában légsúlyban szerzett bronzérmet.
– Miért, szerinted nekünk nincs olimpiai érmünk? 1984-ben Havannában kaptuk, a Barátság Versenyen – replikázik Füzesy Zoltán. – Szerinted az nem hivatalos? Akkor miért folyósítják minden hónapban az olimpiai járadékot?!
Erre nehéz mit válaszolni, a szemüveges, kisdiák külsejű Váradi is elhallgat, különben is, mit tehetne egy jó húsz kilóval nehezebb, két fejjel magasabb bunyóssal szemben? Persze haragról szó sincs, össze is ölelkezik a két legendás bokszoló, körbenézek, kapásból öt „kubait„ számolok össze, Váradi és Füzesy mellett a házigazda Botos Tibit, aztán Hranek Sanyit és Alvics Gyuszit, ök valamennyien ott voltak 36 éve Havannában, az olimpiapótló viadalon, Váradi, Füzesy és Hranek harmadik lett, Alvics nehézsúlyban pedig második, de úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, bődületes csalással kapott ki a döntőben 3:2-re a kubai Baeztől. A tizenkét aranyéremből tizenegy a karibiaké lett, ez már statisztikailag is képtelenség, hát még sportszakmai szempontból...
Amúgy most Salgótarjánban vagyunk, nem Havannában, a Salgó Box Club vadonatúj edzőtermének ünnepélyes megnyitóján. Időközben megérkezett a díszvendég, Erdei Zsolt is, a valaha volt legeredményesebb magyar profi bunyós – emellett természetesen amatőr világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes, és Magyar Ökölvívó Szakszövetség korábbi elnöke, majd társelnöke. Lemondásáig.
Továbbra is a sportágat népszerűsítem, ez az a tevékenység, amiben a legjobban meg tudom állni a helyem – mondja Madár az Indexnek. – Járok iskolákba, legutóbb Kiskunhalason voltam, aztán Kisújszálláson, ott egy helyi iskolában tartottam rögtönzött bemutatót. Lejárok edzésekre, voltam Balogh Lacinál Leányfalun, ott is tartottam edzést, de többnyire a Madárfészek Akadémián veszek részt aktívan a tréningeken, iskolázok a gyerekekkel, segítek megírni az edzésterveket. Minden percem az ökölvívás körül forog. Ennek a salgótarjáni bokszteremnek nagyon örülök, büszke is vagyok rá, mert egy kicsit az én kezem is benne van. Annak idején Fekete Zsolt polgármester úrral is sokat beszélgettünk arról, hogy kellene itt egy olyan bázist létrehozni, ahol nem dohosak és penészesek a falak, ahol a gyerekek egészséges körülmények között tudnak bokszolni. És akkor elindult egy folyamat, amihez járult a létesítményfejlesztési támogatás még az én elnöki mandátumom alatt. Már a helyszín kiválasztásánál is itt voltam, és mindenki beletette a magáét. Ennek az eredménye ez a mai megnyitó. Salgótarján mindig is az ökölvívás fellegvára volt, itt sok a roma gyerek, mindig kerültek ki innen olyan tehetséges bunyósok, mint a két Botos, Hranek Sanyi, Farkas „Cseka„. Szívvel, lélekkel csinálják, azt látom, Botos Tibi keze alatt folyik a munka. Az a helyzet, hogy ezeknek a – sokszor mélyszegénységben élő – srácoknak nem sok kitörési lehetőségük van a bokszon kívül.
A helyi bokszklub elnöke Wida József, aki a fővárosi Madárfészek Akadémián is ugyanezt a pozíciót tölti be.
A szövetségtől tizenegy millió forintot kaptunk, ehhez én magam hozzátettem kétmilliót, így jött össze a bokszterem felújításához a pénz – mondta Wida. – Romokban hevert a helyiség, ami korábban egy vendéglátó egység volt, de teljesen lepusztult, ne tudják meg, hogy nézett ki. Na, ezt a romhalmazt alakítottuk át egy tip-top bokszteremmé.
Köszöntőjében Bajkai István, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke is kiemeli az ökölvívás felvirágoztatásáért „éjt nappallá téve munkálkodó„ Wida szerepét, tréfásan rámutatva, hogy a boksz igazi keresztény sportág: itt aztán tényleg sokkal jobb adni, mint kapni...
A beszédek befejeztével a nagy bajnokok bemutatót tartanak a ringben a növendékekkel, itt van az óriás Bunyós Pityu, alias Szikora István, aki 1984-ben egy tamperei tornán csak 3:2-re kapott ki az akkor 18 éves Mike Tysontól. Felfedezem Lakatos Palikát is, az egykori papírsúlyú Eb-érmest – ma már legfeljebb félnehézben indulhatna –, és akiről legendás történetek keringenek, de mivel ezeknek hitelessége megkérdőjelezhető, inkább maradjunk a tényeknél.
A tény pedig az, hogy immár nincs akadálya annak, hogy Salgótarján toábbra is a sportág meghatározó fellegvára maradjon.
Már csak az kell, hogy a srácok kihasználják a vadonatúj edzőterem adta lehetőségeket.
Borítókép: Index / Trenka Attila