Alig több mint egy hónap telt el azóta, hogy megválasztották a Bajnokok Ligája-szezon legjobb középpályásának. Mit jelentett önnek ez az elismerés?

Rengeteget, de a legtöbbet az jelentette, hogy tavaly Budapesten a Groupama Arénában nyertük meg a Lyonnal a Bajnokok Ligáját a Barcelona ellen, és hiába volt bokasérülésem, az egyik gólt én lőttem!

Megan Rapinoe és úgy általában a világbajnok amerikai válogatott játékosai az élharcosai annak, hogy a női futballisták a férfiakkal egyenlő anyagi megbecsülésben részesüljenek, de például a női Aranylabda tulajdonosa, a norvég Ada Hegerberg nem volt hajlandó képviselni hazáját a legutóbbi világbajnokságon a nem egyenlő bérezés miatt tiltakozva. Ön ehhez mit szól?

Őszinte legyek? Nem nagyon bízom benne, hogy egy nap azonos fizetést kapnánk a férfiakkal. Megértem a lányokat, hogy elégedetlenek, hiszen mi, nők is ugyanannyit edzünk, dolgozunk, mint a férfiak, sokkal kevesebb pénzért, de Rapinoe-ékkal és Ada Hegerberggel ellentétben én nem háborognék emiatt, mert világéletemben csak a focival törődtem, arra koncentráltam. Tudom, hogy ez nagyon érzékeny téma, de nem nagyon bízom abban, hogy valaha is ugyanúgy meg leszünk fizetve, mint a férfiak.

De itt nemcsak a pénzről van szó, hanem a megbecsültségről is. 

Persze. 

Ön úgy érzi, hogy megbecsülik?

Nézze, tíz évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szintre ér a női foci mind szakmai, mind anyagi tekintetben, hogy ennyire pozitív lesz a megítélése, hiszen amikor elkezdődött a válogatottbeli pályafutásom, még csak olyanok voltunk mi, női focisták, mint egy érdekes kuriózum. De aztán a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy évről évre egyre többen nézik és most már szeretik is a sportágunk női változatát. Erre nagyon büszke vagyok, és remélem, még több nézőt fogunk megnyerni a pályafutásom alatt. 

Gondolta volna tíz éve, vagy akár gyerekkorában, amikor ismerkedett a labdarúgással, hogy egyszer majd ebből fog élni, és nem is rosszul?

Soha az életben nem gondoltam volna, de az az igazság, a családban sem beszéltünk erről, édesapámmal sem, aki pedig magyar válogatott labdarúgó volt. Az igazat megvallva én annyira a bolondja voltam és vagyok még ma is a focinak, hogy meg sem fordulnak a fejemben az anyagi szempontok. Valahogy úgy vagyok vele, hogy jól kell játszani, és a többi majd jön magától. Még ma sem tudom feldolgozni, hogy százszoros német válogatott vagyok, hogy Európa legjobb klubcsapatában játszom, és én lettem az évad legjobb középpályása a Bajnokok Ligájában. Mindezek mellett teljesen mellékes, hogy mennyit keresek. Mérhetetlenül hálás vagyok mindazoknak, akiknek ezt köszönhetem, mindenekelőtt az édesapámnak, a családomnak.

Ne szerénykedjen, elsősorban önmagának, a tehetségének és a szorgalmának köszönheti ezt a karriert. 

Ez igaz, de ehhez kell egy család, amely mindig az ember mögött áll, és a barátok, akik segítettek. 

Az edzői közül kinek köszönheti a legtöbbet?

Hát volt már néhány edzőm, de leginkább annak lehetek hálás, aki gyerekkoromban felfedezte, hogy tehetséges vagyok, és behívott a német korosztályos válogatottba. Ő Peter Ralf volt. A válogatottban egyébként most egy nő a szövetségi kapitány, Martina Voss-Tecklenburg. 

Tényleg, már túl van a századik válogatottságán. Milyen élmény volt?

Szeptember 22-én játszottunk Podgoricában Montenegróval Európa-bajnoki selejtezőt, 3–0-ra győztünk, ez volt a századik válogatottságom. De kicsit szomorú voltam...

Miért?

Mert nem kezdtem. Három nappal korábban, Essenben az íreket is 3–0-ra vertük, azon a meccsen rúgtam is egy gólt, és már biztos lett, hogy kijutunk a 2022-es Európa-bajnokságra. Így aztán Montenegró ellen nem kezdetett a szövetségi kapitányunk, csak az ötvenharmadik percben cserélt be, azt mondta, azért, hogy meglegyen a századik válogatottságom. Azért voltam szomorú, mert annyira imádok futballozni, hogy mindig bánatos vagyok, amikor nem játszhatom. Furcsa volt, mert nem szoktam csere lenni. Az edzőnk sok kulcsjátékost pihentetett, de engem nem kellett volna, mert én soha nem vagyok fáradt. Illetve lehet, hogy fáradt vagyok, de annyira imádok focizni, hogy nem érzem.

Mindene a foci?

Én már akkor egy kicsit depressziós leszek, ha egy edzést ki kell hagynom, már akkor is bánatos vagyok. Egyébként a vasárnapot leszámítva a hét valamennyi napján van edzésünk Lyonban.

Milyen ott most a koronavírus-helyzet?

Most szigorítottak a hatóságok, tombol a második hullám, de még nem zárták le az országot úgy, mint az első idején. Az utcára is csak úgy tudunk kimenni, hogy a klubtól kaptunk egy igazolást, azzal mehetünk edzésre. Szerencsére tehát edzésre még tudunk járni, nem az van, mint tavasszal, hogy otthon, egyedül kellett végeznem a gyakorlatokat. Az meglehetősen lesújtó volt, többen depressziósak is lettek. 

A bajnokság megy?

Igen, azt nem rekesztették be. Eddig mindenkit legyőztünk, nemsokára játszunk a második helyezettel, a PSG-vel. Két ponttal vezetünk előttük, mert ők egyszer leikszeltek. Mindig az a legfontosabb meccsünk. Anyagilag jól állnak, nagyon jó, fiatal csapatuk van, tele válogatottakkal. De mi jobbak vagyunk, mindent meg is nyerünk. Az eddigi öt BL-trófeámból az utóbbi négyet a Lyonnal nyertem, egyet még a Frankfurttal.

Milyen céljai vannak a közeljövőben?

Egyelőre az, hogy egészséges maradjak. Amúgy meg a válogatottal és a Lyonnal is mindig az a célom, hogy legalább a döntőig eljussunk, és ha már ott vagyunk, akkor nyerjük is meg az adott sorozatot. Az Eb-döntőben már ott vagyunk, ez 2022-ben lesz, bár még van két tét nélküli selejtezőnk Görögországgal és a visszavágó az írekkel a hónap végén.  

Mi hiányzik még a karrierjéből?

Olimpiát már nyertünk 2016-ban, Európa-bajnokságot 2013-ban, két évig én voltam a válogatott csapatkapitánya. Világbajnok még csak az U20-as válogatottal voltam 2010-ben hazai pályán, a felnőttekkel nem sikerült. De most nem ez a közvetlen célom, most fejlődni szeretnék, mert mindig van hova fejlődni. Egyszerűen csak minden meccset meg akarok nyerni. A világbajnokság 2023-ban lesz.

Az amerikaiak még mindig túl erősek?

Tény, hogy a válogatottal még sosem sikerült legyőznünk őket, a legjobb eredményünk döntetlen volt. Egyszer már jó lenne megverni őket. Vannak, akik kiöregednek a sztárjaik közül, de a fiataljaik is nagyon jók. Mentálisan borzasztó erősek, úgy lépnek a pályára, hogy még el sem kezdődött a meccs, már van egy gól előnyük. Az én szememben nem a legszebb focit játsszák, de borzasztó erősek fizikálisan, és hát az a mentális fölény, az az önbizalom, az nyomasztó. Nagyon direkt futballt játszanak, azonnal lerohanják az embert, nem tologatják a labdát. Ezt nem bírják az ellenfelek, nehéz ellenük focizni. Csak nézed, hogy mennek át rajtad, és máris ott vannak a kapud előtt. 

Miben tud még fejlődni?

Atletikus képzettségben, gyorsaságban. Illetve még semmiben sem vagyok a maximumon, azon dolgozom mindennap, hogy ott legyek. 

Nem hiányzik a család?

De igen, szerencsére most jártak nálam a szüleim, mielőtt még lezárták az országot. 

A nagyit mikor tudja meglátogatni? Mert azt tudom, hogy a karácsonyokat nála tölti.

A nagymamám rettenetesen hiányzik, hetvenhét éves, Bökönyben lakik, Nagykálló mellett. Nem is merek arra gondolni, hogy esetleg az idén nem láthatom. Már érzem a számban a töltött káposztája ízét!

(Borítókép: A francia Olympique Lyon magyar származású csatára, Marozsán Dzsenifer ünnepel a szurkolókkal miután csapatával 4–1-re győztek a spanyol FC Barcelona ellen a női labdarúgó Bajnokok Ligája budapesti döntőjében a Groupama Arénában 2019. május 18-án. A francia csapat hatodszor védte meg címét Budapesten. Fotó: MTI/Illyés Tibor)