Árok Ferenc három ország futballhőse. A 88 esztendős öregúr Magyarkanizsán született, a Tisza partján, alig öt kilométerre a magyar határtól, annak a déli oldalán. Hivatalosan 1932. január huszadikán.

Hivatalosan, de a valóságban két héttel korábban, csakhogy a szüleim előredátumozták a születési időpontomat, nehogy elvigyenek katonának – mondta lapunknak a legendás újságíró és labdarúgó-szakember. – Papíron Újvidéken lakom, de most már két éve Palicson élek, Szabadka mellett, egy luxusszínvonalú idősek otthonában. No nem én fizetem, hanem Zsemberi János, a Topolya futballklub tulajdonosa, aki így hálálja meg, hogy annak idején összehoztam Orbán Viktor miniszterelnökkel. A magyar kormány támogatása nélkül most nem tartana ott Topolya – sem a klub, sem pedig a futballakadémia –, ahol tart.

Árok ugyan magyarkanizsai születésű, de szinte minden Újvidékhez köti. Meg Melbourne-höz, de erről majd később... 

Az újvidéki Egység, szerbül Jedinstvo csapatában futballoztam – mesélt a régmúltról Árok. – Később átkerültem a Vojvodinához, ahol edző, majd klubelnök is lettem. Olyan játékosaim voltak, mint Vujadin Boskov, a Real Madrid későbbi legendás edzője. Az 1952-es helsinki olimpia magyar–jugoszláv-döntője idején már húszéves voltam, elvileg emlékeznem kellene a részletekre, de most már megcsal a memóriám. Csak azt tudom, hogy Boskov is játszott azon a meccsen Puskásék ellen, 2–0-ra a magyarok győztek.

Az igazi nagy durranás Árok életében azonban nem a Magyar Szó sportrovatának vezetése, még csak nem is a Vojvodina elnöki tisztsége volt, hanem ausztráliai sikersorozata. A sydney-i St. George csapatához került ki edzőnek, de aztán sikerei hatására a szövetség alkalmazta, és 1983 és 1989 között a válogatott szakvezetője volt.

Szép időszak volt, kétszer döntetlent játszottunk az angolokkal, a szöuli olimpián 1–0-ra megvertük a jugoszlávokat, erre vagyok a legbüszkébb, no meg arra, hogy az Ausztrália fennállásának 200. évfordulója tiszteletére rendezett tornán 4–1-re legyőztük a regnáló világbajnokot, Argentínát. Azt mondják, ez volt az ausztrál futball aranykora, ami csak majdnem igaz, mert nem sikerült kijutnunk az 1986-os mexikói vb-re. Az Alex Ferguson vezérelte skótokkal szemben elbuktunk.

Árok ma már meglehetősen visszavonultan él, nem látta Marco Rossi válogatottjának 1–0-s belgrádi győzelmét sem, de a vasárnapi, budapesti összecsapást feltétlenül meg akarja tekinteni televízión. Felteszem neki az obligát kérdést (Kinek fog drukkolni?), de azonnal el is szégyellem magam, olyan vehemenciával kezd válaszolni.

Kinek, kinek, hát a magyaroknak! Apám, anyám magyar, ahol születtem, Magyarkanizsán, szinte csak magyarok élnek, a Magyar Szó sportrovatvezetője voltam, és nyilván hallotta, hogyan szóltam bele a telefonba, amikor felhívott: magyarul. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék jóban a szerbekkel, tudja, ahol én születtem, a Vajdaság északi peremén, ahol sok a magyar, sohasem jelentett gondot az együttélés a szerbekkel, persze lejjebb, Újvidéken már bonyolultabb volt a helyzet. De manapság, hála istennek, már remek a két náció, a két ország kapcsolata. De attól még jó lenne, ha vasárnap jól elvernénk a szerbeket...

Csordás Árpád sportújságíró, aki Árok keze alatt is dolgozott a Magyar Szónál, újvidéki otthonából adott rövid prognózist a vasárnapi meccsre, egyszersmind festett lesújtó képet napjaink szerb válogatottjáról:

Ez már zsinórban az ötödik Eb, amire nem jutnak ki. A futball itt nagyon rossz kezekben van, a játékosok pedig beképzelt majmok, ami így együtt sem jelenti, hogy Izlandot nem győzték volna le. Skócia azonban, amely tizenegyesekkel kiütötte Szerbiát, szerintem erősebb Izlandnál. A szerb–magyaron pedig lehet bármi. Egy árnyalattal inkább a magyar győzelem a valószínűbb, mint szerb.

Borítókép: Árok Ferenc – Index. Fotós: Barakonyi Szabolcs