Fellángolt a vita a közösségi platformokon: az egyik szélsőséges álláspont szerint a stadionépítéseknek köszönhető labdarúgó-válogatottunk és a Fradi közelmúltbeli sikere, a másik vélekedés szerint ennek semmi köze a kijutásunkhoz az Eb-re. Vajon mi az igazság? – tettük fel a kérdést Dénes Ferenc sportközgazdásznak. 

Talán Laczkó Mihály mondta annak idején, a kilencvenes évek elején, hogy a szövetség elnöke nem rúg gólt  – kezdte eszmefuttatását Dénes Ferenc. – Ez faék-egyszerűségű érvelés: nemcsak a szövetség elnöke, de a stadion sem rúg gólt. Tényleg nem rúg. Az érvelések jelentős része erre vonatkozik. Valóban nincs közvetlen ok-okozati összefüggés a Puskás Aréna és Szoboszlai Dominiknak az Izland elleni Eb-pótselejtező 92. percében rúgott győztes gólja között. Ezt akár Besenyő Pista bácsi is mondhatná: Nooormális ez? Hát egy stadion hogy rúghatna gólt?

De mi nem Besenyő Pista bácsi vagyunk, ugye?

De legyen ez a kiindulópont. Ezt azért is kell elmondani, mert azt érzékeltetni, hogy a magyar labdarúgás az elmúlt két-három évben vitathatatlanul előrelépett, azt nehéz anélkül, hogy megértenénk, milyen folyamatok játszódtak le az elmúlt tíz évben – és nem több, mint tíz évben. És milyen folyamatok eredőjeképpen jön létre az, hogy a Videoton az Európa-ligában eljutott a csoportkörbe, és ott döntetlent játszott a Chelsea-vel, hogy a Fradi is ott volt az Európa-liga csoportkörében, és például egy spanyol élvonalbeli csapattal, az Espanyollal „felülről” remizett. Most pedig a Fradi ott van a Bajnokok Ligája főtábláján, és nem véletlenül van ott, mert kiütötte a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnokot, a Moldét ráadásul oda-visszavágós párharcban. A magyar válogatott pedig, akár egy tündérmesében, a 88. és a 92. perc között fordítani tudott az Izland elleni ki-ki Eb-pótselejtezőn. És a jóval magasabban jegyzett orosz, szerb, török válogatott ellen még a Nemzetek Ligája-csoport utolsó fordulójában is reális esélye van az elsőség megszerzésére. Nem lehet azt mondani, hogy mindez véletlen, ezek annyira egyértelmű eredmények, annyira nyilvánvaló előrelépés, hogy aki ezt megkérdőjelezi, azzal nincs miről beszélni. És arról sem nagyon lehet vitatkozni, hogy szórakozásként is nagyot lépett előre a hivatásos magyar látványfutball. Hogy maga a játék jobb lett vagy sem, arról persze lehet, de meccsre járó, a futballt szerető szurkolóként nekem az is élvezhetőbb.

Miért csak az utóbbi két-három évben jött ki a lépés, miközben az utolsó tíz évben szakadatlanul áramlik a pénz a magyar futballba?

Azért, mert egyfelől roppant ellentmondásosan, pazarló módon mentek a folyamatok. De nem is innen kezdem. Lássuk csak: a dolgok természetéből következik, hogyha rád öntenek egy szakajtó pénzt, ami korábban nem volt, vagy nem is csak pénzt, hanem inkább mondjuk úgy, hogy erőforrást, azzal meg kell tanulni gazdálkodni, nem megy egyik napról a másikra az ésszerű költés. A nemzetközi klubfutballban a Manchester Cityt hozhatnám fel párhuzamnak. 2008-ban vették meg az arabok, és még mindig nem tudtak BL-t nyerni, sőt, még döntőbe sem kerültek. Bajnokságokat ugyan nyertek – és az sem kevés –, de egy 38 fordulós pontvadászatban kijön a pénz ereje, sokkal jobban, mint egy olyan sorozatban, ahol két meccsen dől el a továbbjutás. Nem megy ez egyik napról a másikra.

Magyarországon volt mit bepótolni, volt honnan felemelkedni.

Pontosan. Ahhoz, hogy egy végtelenül lemaradt, minden elemében – infrastrukturálisan, gondolkodásában, kultúrájában, erőforrásaiban – avítt rendszert eljuttassanak odáig, ahol most tartunk, egészen biztos, hogy történelmileg percek alatt megvalósítani nem lehetett. Itt nem csak arról volt szó, hogy vásároljál tizennyolc játékost. Ez még egy klub, a Manchester City esetében sem működik.

És még messze nem épült fel, még bőven ki lehetne tenni a táblát, mint a félig kész honlapoknál: under construction, építés alatt.

Igen, még épülőben van. Ezért van az, hogy egyesek azt mondhatják, hogy szerencsével jutott ki a válogatott az Eb-re. De előtte évtizedekig nem volt szerencsénk. Persze annak is oka volt, nem a Jóisten vert meg bennünket. Ha két meccsen tizenkét gólt kapunk 1997-ben a jugóktól, az nem balszerencse. Persze volt olyan is, hogy 2011 szeptemberében az utolsó percben rúgott nekünk gólt Ibrahimovic, és ezzel kapott ki Erwin Koeman válogatottja 2–1-re a svédektől. Oda akarok kilyukadni, hogy természetesen Szoboszlai Dominik lövésénél a 92. percben, Izland ellen a kapufáról kifelé is pattanhatott volna a labda, és az, hogy befelé pattant, lehet szerencse. De az, hogy odáig eljusson a magyar válogatott és Szoboszlai, hogy egy ilyen szituáció kialakuljon, és Dominik 20 méterről bátran rálője, ehhez valóban sok mindennek kellett összeadódnia. A képzési- és versenyrendszernek, a csupa szív, taktikailag képzett olasz szövetségi kapitánynak és egy olyan külső szurkolói hangulatnak, hogy Szoboszlai tényleg elhiggye, ő ezt be tudja rúgni. És ezeket az elemeket, amiket most felsoroltam, nem lehet a boltban megvásárolni. Ez nem úgy van, hogy bemegyek az Auchanba, és kérek egy kiló önbizalmat.

Azt sehol sem árulják.

És ne felejtsük el, hogy Szoboszlai mindezt egy üres stadionban vitte véghez. Hát még, ha ott tombolt volna hatvanhétezer néző!

Ha mindezt jól értelmezem, akkor ön most magasztalta az utolsó tíz év magyarországi futballfejlesztését?

Azért a magasztalás szót nem vállalnám. Az tény, hogy rengeteg pénzt költött erre a magyar kormány. Lehetett volna hatékonyabban, ésszerűbben? Halkan mondom, szerintem nem.

Magyarországon ráadásul ennek a költésnek nincs meg a kultúrája, nem alakult ki a hatékony ellenőrzés rendszere sem. Ha a saját pénzedet költöd magadra, akkor figyelsz arra, hogy az a költés hatékony legyen. Ha mások pénzét költöd magadra, akkor nagyvonalú vagy.

Ön 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormányban sportügyekért felelős helyettes államtitkár volt. Miért csak 2010 után indult be gőzerővel a stadionépítés meg az állami pénzeknek a futballba áramoltatása? Mindez miért nem merült fel az ön idejében?

Kiderült, hogy a hagyományos közigazgatási rendszerben más ágazatokhoz viszonyítva mindig rosszul fog kijönni a sport. Csak annyi pénz fog jutni, amennyivel sehonnan sehová nem tud eljutni a sport.

És ekkor Orbán Viktor egy nagyon fontos társadalmi válaszút elé került. A miniszterelnök beleállt abba, hogy a sokféle kulturális fejlesztés között a sportot, a futballt teszi az első helyre. És vállalja az ezzel óhatatlanul együtt járó konfliktusokat. 2013-ban megjelent egy interjú Orbán Viktorral a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia honlapján, amelyben azt mondja, hogy tulajdonképpen a Fidesz-frakció ellenére viszi véghez ezt a programot. A közvetlen pártpolitikusai óva intik ettől a dologtól, mert nem biztos, hogy népszerű, de ő ezt mégis végigvitte. Hogy ezt ki miként értékeli, az egy másik cikk témája lehetne. És ha most valaki azt mondja, hogy a Fradi BL-csoportköre és a válogatott kijutása az Európa-bajnokságra Orbán Viktor személyes sikere, akkor azt kell mondanom: igaza van! Mert a miniszterelnök felvállalta azokat a politikai és társadalmi konfliktusokat, amelyek felvállalásához bátorság kellett, azt nem lehet elvitatni, hogy a mostani futballsikerekben ennek a merész miniszterelnöki döntésnek szerepe van. És amelyek felvállalásáért nap mint nap kap is rendesen a fejére...

Ez most jó vagy rossz? Nem az, hogy kap a fejére, hanem, hogy felvállalta.

Sportközgazdászként az én világom nem eredmény-, hanem profitközpontú. Értelemszerűen számomra a fenntarthatóság és a piaci viszonyok hiánya problémát okoz. Ugyanakkor megértem a szurkolók örömét, és nem is lenne jó minden magyar gól mellé tudós szakértőt állítani, hogy elmagyarázza az önfeledten ünneplőknek, hogy ez mibe is került. Ez sem az én világom.

Amikor valaki azt mondja, nem helyes, hogy a futballfejlesztés kizárólag állami kompetencia nálunk, akkor én visszakérdezek: és az helyes, hogy az oktatás is szinte kizárólagosan állami kompetencia? Vagy az egészségügy?

Meg tudunk vonni egy mérleget?

Igen. Ami a magyar labdarúgásban az elmúlt három évben történt, az vitathatatlanul komoly eredmény. Akárki akármit mond. Ebben óriási szerepe van – nem kizárólagos, de óriási – annak a sportpolitikának, amit Orbán Viktor neve fémjelez.  Erről lehet, de nem érdemes vitatkozni. Az viszont lehetne társadalmi vita tárgya, hogy milyen ennek az államilag felépített rendszernek a megítélése. De vissza az elejére: aki elvitatja azt, hogy a magyar labdarúgás eljutott valahonnan valahová, azzal nincs miről beszélgetni. Zárszóként: nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon a sport és ezen belül ennek a futball fejlesztésének nem volt más útja, csak az állami. Már persze ha eredményekben gondolkodunk...

(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Puskás Akadémia Sport- és Konferenciaközpont átadó ünnepségén Felcsúton 2018. október 13-án. Fotó: kormany.hu / MTI)