Csank János mesteredző – aki a napokban negyedszer tért vissza Vácra, ezúttal szakmai igazgatóként – a sportág komoly eredményének tartja, hogy a labdarúgók taroltak a 63. M4 Sport–Év Sportolója Gálán, és úgy véli, cseppet sem eltúlzott a magyar sportújságírók választása, amellyel minden olyan díjat, amit el lehetett nyerni, a futballistáknak ítéltek oda. Szoboszlai Dominik, Marco Rossi, a válogatott – s persze Gulácsi Péter, Szergej Rebrov és a Fradi is – Csank szerint vastagon megérdemelték az elismerést. A korábbi szövetségi kapitány alább részletes monológban fejti ki – Végh Antal 1975-ös botránykönyve címének parafrázisával –, miért egészséges a magyar futball.
Nem biztos, hogy én találtam ki, de mindig is vallottam:
ha az atlétika a sportok királynője, akkor a király a futball.
Ez Magyarországon is így van, még ha a nézőszámok talán nem is ezt mutatják, viszont az tagadhatatlan, hogy a labdarúgás iránti passzív érdeklődés óriási. Ha a hétvégén kimegy a férfiember a víkendházába, lemegy a Balatonra, akkor nem veszi a fáradságot, hogy onnan visszajöjjön megnézni a meccset a helyszínen. Viszont az illető vesz magának négy üveg sört, beül a tévé elé, és megnézi a Mezőkövesd–Kisvárda bajnokit, hogy mondjak egy példát. Vagy az aktuális Bundesliga-, esetleg Premier League-meccset. Nem akar sínylődni a nézőtéren hóban, fagyban, esetleg izzadni a kánikulában, hanem ejtőzik a Dunakanyarban, de közben azért a focinak is hódol. Nyilván ennek volt egy több évtizedes folyamata, hogy az aktív érdeklődés átment passzívba, természetesen a pocsék eredmények hatására. Az viszont történelmietlen felvetés, amikor visszamutogatunk a tíz, tizenöt, húsz évvel ezelőtti kudarcainkra. A mostani körülmények, feltételek aligha összevethetők a mi időnkben rendelkezésre álló lehetőségekkel.
Mintha a tejszínt akarnánk összehasonlítani a kocsiszínnel.
Ha a maiakat visszavinnénk olyan körülmények közé, mint amikor bajnokságot nyertem 1994-ben a Váccal vagy 2001-ben a Ferencvárossal, elhűlnének. Nincs ezzel baj, mi, öregek, nem irigykedünk a maiakra, csak a visszafelé mutogatásnak nincs értelme. Nem fair.
Amikor Egerben vagy Békéscsabán voltam edző, elvittem edzőtáborba Hajdúszoboszlóra a csapatot. Mi volt a különbség? Ugyanúgy mínusz tíz fokban alapoztunk, legfeljebb a család nem zavarta a játékosokat. Most meg, ha nincs koronavírus, Törökországban, Spanyolországban, az Adria partján töltődnek fel a tavaszi szezonra. Egyszer az Egerrel a Mátraalján edzőtáboroztunk, három kilométerre volt a pálya a szállástól, délelőtt is odafutottunk meg vissza, aztán délután még egyszer.
Csak ahhoz, hogy eljussunk a tréningre meg haza, naponta tizenkét kilométert kellett futnunk.
És az edzés csak utána kezdődött. Volt is kondink… Azóta is mondogatják az akkori játékosaim, hogy az idegenlégió ahhoz képest kedélyes üdülés volt.
De vissza a díjakhoz, amit Szoboszlaiék kaptak! Mindez nagyon jót tesz a magyar futballnak, nincs ezzel semmi baj, megérdemlik. Végre már jót is írnak róluk, rólunk. Joggal.
Visszakerültünk Európa térképére, nemcsak futball-, hanem vezetői szempontból is.
Csányi Sándor szerepvállalása azért nem múlik el hatás nélkül. Lássuk be, voltak olyan szituációk, amikor éreztük a bírói ítéleteken – például Szófiában –, hogy Csányi a FIFA és az UEFA alelnöke.
Nem biztos, hogy öt-tíz évvel ezelőtt ugyanezt a fújást kaptuk volna,
tehát sportdiplomáciában is előbbre léptünk. Mindezt abszolút pozitívumként említem, enélkül nem megy.
Nézzük ezt a csodaszerkezetet, a VAR-t! A Bayern vagy a Barcelona legutóbbi mérkőzésén tuti, hogy kezezés előzte meg a gólt, de azt már nem mutatták, amikor vizsgálták az esetet, csak a későbbi történéseket. Szóval, nem mindegy, hogy kivel szemben alkalmazzák a szabályt. A tekintély mindig is számított, és számít most is, azt pedig ki kell érdemelni.
A mi régiónkban lassacskán már mi is a hatalmak közé tartozunk.
Korábban mikor fordulhatott elő, hogy egy román válogatott játékos a Kisvárdához vagy Diósgyőrbe szerződjön?! Magyarország célállomás lett, és nem csak a csökkent értékű, harmadosztályú bosnyák légiósoknak. Logikus, mert oda szerződik a futballista, ahol van pénz, és még tetejébe szépek a stadionok is.
Most már a topligákban – egyelőre a Bundesligában – is előfordul néhány magyar játékos, és nem is epizódszerepben.
A következő lépcsőfok az lenne, ha már az edzőinket is hívnák külföldre.
De szerintem ez is idő kérdése, az eredmények javulásával párhuzamosan ez is bekövetkezik.
Szoboszlai Dominik előtt le a kalappal, amit eddig letett az asztalra, az nagyon rendben van. Az igazi vízválasztó most következik Lipcsében, de ezzel ő is tisztában van. Dominiknak a tehetsége és a szorgalma mellett az a szerencséje, hogy Esterházy Mátyásnál jó kezekben van, egy jó menedzser adott esetben aranyat ér. A fontos, hogy türelmesek legyünk Szoboszlaival, azért a német Bundesliga más szint, mint az osztrák. Az alaptechnikája megvan, a rúgótechnikája pedig kivételes, ez azért óriási többlet, mert így specialistának számít, és
minden csapatban szükség van specialistákra.
Még egyszer: hála istennek,
Magyarország újra Futbólia lett,
és amondó vagyok, cseppet sem túlzott, erőltetett ez a díjhalmaz, amit besöpörtek labdarúgóink. Egy Eb-re kijutni egyfelől nagy bravúr, másfelől komoly pénzek is állnak a házhoz, és nem csak az MLSZ-hez. A turizmus révén azért lesznek itt bevételek, már ha addig a vírus visszaszorul. És annak is lesz gazdasági haszna, ha minél több játékosunk kap külföldön profi szerződést.
Mert a futball – legalábbis a szerencsésebb országokban – ma már ugyanolyan, nemzetgazdasági szinten is profitot termelő iparág, mint az idegenforgalom vagy az autógyártás.