A Jugoszláv Királyságban született, Ausztráliában volt szövetségi kapitány, ugyanott ütötték lovaggá, felesége, Gordana szerb volt, de haláláig magyarnak vallotta magát. A kedden, életének 89. évében elhunyt Árok Ferencet három ország gyászolja, de sehol sem gyújtanak annyi gyertyát Frank Arokért, mint abban a távoli országban, amelyet ráhelyezett a világfutball térképére.
Ausztrália–Argentína 4–1.
Nem krikettben, nem a tenisz-Davis-kupában, hanem labdarúgásban.
Manapság elképzelhetetlen, és 1988-ban is az volt, mégis megtörtént. Annak a kétszázadik évfordulóját ünnepelték a Bicentennial Gold Cup nevű tornával, hogy 1788-ban Arthur Phillip kapitány megalapította az első ausztráliai települést Port Jacksonban, mármint az első olyan települést, amit a gyarmatosítók építettek.
Akárhogy is, a tornára többek között a két dél-amerikai óriást, Argentínát és Brazíliát is meghívták. A Gold Cup első mérkőzésén ugyan 1–0-ra kikapott az ausztrál válogatott Brazíliától, de ha megnézzük Carlos Alberto Silva kapitány válogatottjának összeállítását (Taffarel – Jorginho, Aloiso, Ricardo Gomes, Nelsinho – Ademir [Milton], Geovani, Valdo – Careca, Müller, Romário), nem kell csodálkoznunk. A gólt egyébként Romário szerezte.
Árok Ferenc, az „auszik” menedzsere nem esett kétségbe. Összekapta fiait, akik a második mérkőzésen 3–0-ra megverték Szaúd-Arábiát, majd július 14-én Sydney-ben az utolsó csoportmeccsen Carlos Salvador Bilardo világbajnoki címvédő Argentínája következett. Ugyan Diego Maradona nélkül, de azért nem éppen a kölyökcsapatával: Islas – Lorenzo, Lucca, Ruggeri, Garre; Hernán Díaz, Diego Simeone, Batista (Monzón), Cabrera (Dertycia) – José Luis Rodríguez, „El Toro” Aquino.
És az eredmény: 4–1 Ausztrália javára Wade, Yanko (2) és Bozinovski góljaival Oscar Ruggerié ellenében. Bizony, bizony, a realos Ruggeri mellett Diego Simeone, az Atlético Madrid jelenlegi sztáredzője is ott volt a vesztes csapatban!
Ezzel bekerült a döntőbe a házigazda, ahol ugyan fejet kellett hajtani a brazilok előtt (0–2, Romário duplázott), de
az argentinok elleni 4–1 azóta is az ausztrál futball történetének legkiemelkedőbb eredménye.
Ami ugyanúgy Árok Ferenc nevéhez fűződik, mint néhány héttel később az olimpián, szeptember 18-án a dél-koreai Kvangdzsuban a Jugoszlávia elleni 1–0-s siker Frank Farinának, a későbbi szövetségi kapitánynak a 48. percben szerzett góljával.
Nem véletlenül volt Mad Dog, vagyis Veszett Kutya a beceneve, elképesztően szigorú volt, neki nem lehetett ellentmondani, és látszott rajta, hogy napi huszonnégy órában a futball a mindene – mondta egykori mesteréről Farina, aki Ároknál mutatkozott be a válogatottban. – Emlékszem, az argentinok elleni meccs szünetében olyan lelkesítő beszédet tartott, hogy egyszerűen nem volt más választásunk, mint győzni. Annak ellenére, hogy csak minden harmadik szavát értettük, mert nem tudott rendesen angolul, de még így is átjött az üzenete. A legnagyobb edző volt, akivel valaha dolgoztam.
A jugoszlávok elleni olimpiai csoportmeccset Árok élete mérkőzésének tekintette, meg akarta mutatni a jugóknak, hogy mire képes. Saját költségén kiment Svájcba megnézni a jugoszlávok edzőtáborozását. Erről így nyilatkozott a FourFourTwo magazinban:
Találkoztam pár jugoszláv újságíróval, akik kikerekedő szemekkel néztek rám, mit keresek én ott. Persze, nem bújhattak ki a bőrükből, megkérdezték, mennyi lesz a meccs. Mondtam nekik, hogy megruházunk titeket. Ekkor már ki is röhögtek. Kikkel? Hogyan? Egy–nullára nyerni fogunk, mondtam. Egész biztosan hibbantnak néztek. Árok, mi az aranyért megyünk, nálunk ott lesz Pikszi Sztojkovics, neked meg még csak egy ismert játékosod sincs. Ez volt a válasz. Az én válaszom pedig az egy–nulla volt, de már Dél-Koreában, az olimpián.
Árok Ferencet 1990-ben lovaggá ütötték (Member of the Order of Australia), az edző így emlékezett vissza erre a pillanatra:
Miután vége volt a ceremóniának, Bob Hawke miniszterelnök megállított, és azt mondta, most már vigyázzak magamra, mert sokkal többet ír rólam a média, mint őróla, a miniszterelnökről, és ez nincs így jól. Erre mindig is büszke maradtam, ennél nagyobb dicséretet aligha kaphattam volna.
Amikor 1983-ban az angol válogatott három mérkőzésből álló túrára utazott Ausztráliába, a helyi szövetség Árok Ferencet bízta meg a szakvezetői feladatokkal. „Próbáld meg 0–6 alatt tartani az eredményt” – hangzott a szövetségi kérés. Árok meghökkentette feletteseit a válaszával:
A három meccsből legalább kettőn döntetlent érünk el!
A főnökök azt hitték, megbolondult a „coach”, de aztán egy 2–0-s vereség mellett egy 0–0 és egy 1–1 állt a jegyzőkönyvben...
Árok ott is ragadt a kapitányi poszton, annyira meg voltak elégedve vele, egészen 1990-ig, amikor lovaggá ütötték. 89 meccsen dirigálta a válogatottat, 41 győzelem, 22 döntetlen és 26 vereség volt a mérlege a legtovább a pozíciót betöltő ausztrál szövetségi kapitánynak. És a 89 meccsből 48 hivatalos volt!
Az argentinok legyőzése után Árok azt mondta fiainak, most nyugodtan belenézhetnek az éjszakába, mert megérdemlik. Paul Wade, a győzelem egyik hőse így szólt:
Mester, hívja fel a feleségemet, mert én nem merem, és mondja meg neki, hogy holnapig nem fog látni!
Nem is látta...
Árok Feri nekem csak Feri marad, hiszen a nyolcvanas években, amikor az MTI sportrovatának fiatal munkatársaként a székem támlája összeért a legendás Boskovics Jenő székének támlájával, nap mint nap hallottam, amint rutinos kollégám hívja telefonon az újvidéki Magyar Szó szerkesztőségét, és leadja aktuális maszekját a gépírónőnek, természetesen a távirati iroda költségén... És azokban az években, bár akkor már nem Árok volt az újvidéki magyar napilap sportrovatának vezetője, Boskovics kolléga nemegyszer Sydney-ben is felhívta Ferit, ami azért nem lehetett olcsó mulatság...
Feri egyébként élete jelentős részét Újvidéken élte le, hiszen az ötvenes, hatvanas, hetvenes években ott volt a Magyar Szó szerkesztősége, amikor még nem csak a város lakosságának hét százaléka volt magyar, hanem legalább a negyede. És Feri megszokott látvány volt a Duna partján, ahogy Alex nevű kutyáját sétáltatta.
Ferguson után adtam ezt a nevet a kutyámnak, tudniillik nagyon haragudtam a skótra, sohasem bocsátottam meg neki, hogy a skótok az ő vezetésével ütöttek ki bennünket, ausztrálokat az 1986-os világbajnokság pótselejtezőjén. Jock Stein, az addigi menedzser váratlanul meghalt, pedig őrá kidolgoztam egy győztes taktikát, amit Ferguson, az utódja felborított. Vele nem bírtam...
– emlékezett Árok egy 2007-es írásában, amit egy ausztrál lapnak küldött.
Élőben néhány éve Kecskeméten alkalmam volt találkozni Ferivel, amikor a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjjal tüntette ki a feledhetetlen zsurnalisztát és futballedzőt. Ritkán érzek meghatottságot, amikor kollégával találkozom, akkor sikerült...
Amióta meghalt Feri – utolsó hónapjait Szabadka közelében egy idősek otthonában töltötte Zsemberi János, a Topolya SC futballklub tulajdonosa költségén –, özönlenek a részvétnyilvánítások Ausztráliából. Frank Farinától Mark Schwarzerig, a legendás kapusig mindenki magasztalja az elhunytat, akit az ausztrál futball története legnagyobb alakjának mondanak. Paradox módon nem Magyarországon, még csak nem is Szerbiában tartották a legnagyobb becsben, hanem második hazájában, a déli kontinensen, ahol csaknem húsz évet töltött el, és ahol be is került a futballhírességek panteonjába, a Hall of Fame-be.
Csak idő kérdése, hogy szobrot is állítsanak a legendának.
(Borítókép: Árok Ferenc egy 1988-as mérkőzésen. Fotó: Getty Images Hungary)