Bárczy – ősi svéd család sarja, a família eredeti neve Stand volt – már fiatal jurátusként verseket, balladákat írt, rendszeresen publikált a reformkor szépirodalmi lapjaiban. Németül, angolul és franciául beszélt, fordított, sőt Puskin Anyegin című darabjának műfordítása miatt megtanult oroszul. Az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban nem vett részt, mert egy erős megfázás miatt szívproblémái támadtak, és a Nógrád megyei Vanyarcon, majd Balassagyarmaton küzdött az egészségéért.

1850-ben tért vissza Pestre, és – hogy megélhetését biztosítsa – a Pesti Napló munkatársa, újságíró, később a külpolitikai rovat vezetője lett. Már egyre ritkábban vadászott és hódolt kedvenc időtöltésének, a pisztolyos céllövészetnek. Viszont a Széchenyi alapította Nemzeti Kaszinó és a Pesti Lovaregylet titkára és egyik legkedveltebb tagja lett, és a barátok biztatására vágott bele 36 évesen a lapkiadásba.

A több mint másfél száz évvel ezelőtt nyomtatott sportújságot ne olyannak képzelje el az olvasó, mint, mondjuk, napjaink Nemzeti Sportját. Nem a futball tette ki több mint a felét, sőt egyáltalán nem volt benne labdarúgás, de kézi- és kosárlabda sem – értelemszerűen, hiszen még fel sem találták –, és a „sportok királynője”, az atlétika is hiányzott. Volt viszont lóverseny és vadászat, de ez a kettő dögivel, meg agarászat, olyannyira, hogy más sportnak nem is maradt hely, a XIX. század derekán a sportot ezek az úri foglalatosságok jelentették. 

Nem véletlen, hogy Bérczy Károly, ez a beteges fiatalember 1957. január 1-jén, egy csütörtöki napon Lapok a Lovászat és a Vadászat köréből címmel jelentette meg az első magyar sportújságot, amelyet egyszerre tulajdonos-kiadóként és főszerkesztőként jegyzett az alábbi latin mottóval: Fortes creantur fortibus, azaz Erős fiakat nemzenek az erős atyák. Bérczy az első számhoz Báró Eötvös Józsefet, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterét kérte fel vezércikkírónak. 

Eötvös – jellemző módon, lévén, hogy a magyar nyelvben a mai napig nincs megfelelő szinonima az angol „sport” szóra – írásában azt fejtegette, hogy „ha nyelvünkben hiányzik is a szó, mellyel mindazt, mit az angol sport alatt ért, egyszerre kifejezhetnénk, legalább maga a dolog e hazában soha nem volt ismeretlen”.

Mai szemmel olvasva Eötvös bevezetőjét nem vagyunk elájulva a dolgozat színvonalától, kissé közhelyes, mi több, erősen döcögős az írás, nem beszélve az enyhén szexista felhangtól, amin persze nem lehet csodálkozni, hiszen 1857-ben nem várhattuk még el egy olyan felvilágosult férfiútól sem, mint amilyen báró Eötvös volt, hogy a hölgyeket is invitálja a sportpályákra.

A sekélyes bevezető után kiderül, hogy a Vadászlapok több mint szórakoztató olvasmány, egyenesen frenetikus!

Itt van például kedvcsinálónak az első cikk Agarászat címmel, amely „mutatvány gróf Andrássy Manó nem sokára megjelenendő Vadász albumából”. (Már eleink sem mentek a szomszédba egy kis kreativitásért, ha egy rókáról – stílszerűen – két bőrt lehetett lenyúzni.)

Kiderül, hogy hazánkban az agarászat nemzeti sport.

„Alig találunk várkastélyra, alig találunk falusi lakra vagy elszigetelt pusztai tanyára, mellynek pazarul épült aklaiban vagy szerény szalmafedeles tornácza alatt néhány agár ne nyújtóznék.” 

A továbbiakban e nemes sportnak a magasztalása következik szemléletes példákon át, végezetül pedig a részvét sem hiányzik a szerencsétlen áldozat iránt: „Hisz, szegény nyúlnak legkisebb hibája vagy késedelme életébe kerül!”

„A ménes-év tulajdonképp a kanczák hágatásakor – tehát martiusban – veszi kezdetét.”

A mértéktelen szexizmus itt is tetten érhető, a XIX. század derekán még fel sem merül, hogy a kancák a csődörökkel azonos bánásmódban részesüljenek.

„A ménes hágó csődörei az év kezdetétől nagyobbitott zab-adagot kapjanak” – szól az utasítás. 

A továbbiakban a Vadászlapok egyfajta hirdetési újság funkcióját is betölti, afféle XIX. századi Jófogás vagy Vatera. Nézzük csak a Hágó csődörök című fejezetet!

„Kis-Kartalon, Aszód mezővárosához félórányira, következő angol telivér még fog hágni: Hymen, apja Camel, neveltetett Angolhonban, 15 1/2 markos, fekete. Ivadékai eddig mint kiváló vadászlovak ismeretesek. Hágatási díj 6 arany, és két pengő forint a cselédség számára. Kanczák és cselédek illő ellátásban részesülnek. A hágatni szándékozók sziveskedjenek február 10-ig írásban jelenteni szándékukat báró Podmaniczky Frigyesnek, Aszódon.”

A Vadász-naptár sem piskóta. A január hónapról példának okáért – figyelem, most tartunk az esztendőnek ennél az időszakánál! – tudni kell, hogy 

„A vaddisznó e hónapban kezd megbugni s igy – hacsak nem kiirtása a czél – a vadászatnak reá lassanként meg kell szünnie. Szarvast semmi szin alatt sem szabad lőni; őzet még lehet. Ha a tél nem nagyon szigoru, a nyulak illyenkor a legkövérebbek s ezért a vadászat reájok illyenkor a legháládatosabb.”

Szóval a nyitány nem volt rossz, a folytatás pedig még jobb lett. Íme az 1878. augusztus 7-i szám, amit Bérczy már nem érhetett meg, hiszen szívbaja a kiegyezés évében elvitte a lapalapítót. Ekkor már Vadász- és Verseny-lap a címe, egyszersmind (sic!) az országos lótenyésztés lapja. 

„Blaskovics Ernő úr a szelekkel versenyző kanczája Angliában is győztes lett – kezdődik a tudósítás, majd így folytatódik: – Az idő szép volt,  s a környék főnemessége – mint mindig, ugy most is roppant számmal jelent meg. Ott voltak: a Walesi herczeg és herczeg nők, a Cambridgei herczeg, Spencer gróf és grófné (Lady Diana felmenői – a szerk.), Magyarországból és Austriából: Blaskovics Ernő ur, ifj. gróf Festetics Tasziló, gróf Batthyány Elemér, Harkányi József, Mr. Cavaliero stb., stb.”

Európa összes valamirevaló szakírója jelen volt a futamon, természetesen a veretlen magyar csodakanca kedvéért, „akinek” Pageant és Lady Golightly volt a két legádázabb ellenfele. A két és fél mérföld – mintegy négy kilométer – távú futam így zajlott a Vadász- és Verseny-lap beszámolója szerint:

„Pageant vezetett lassú irammal, utánna Kincsem, hátul Lady Golightly. Fél mértföld után  Pageant gyorsitá az iramot, s időnkint fokozá azt. Igy mentek az utolsó 3/4 mfldig, hol Pageant legsebesebb iramát kezdte, mit Lady Golightly nem birván tartani, lemaradt; ellenben Madden kezdett előre menni Kincsemmel a külső oldalon, mi végett kissé erősen felhivá a kanczát, mely rögtön engedett a figyelmeztetésnek, s Pageant minden erőlködése daczára könnyen elhagyván azt, pár lóhosszal közönséges canterben nyert. Idő: Benson időmérője szerint 5 p. 14 mdp. Nyeremény érték: 480 font, miből 300 font az arany serlegre esik.” 

A továbbiakban egy kis hangulatfestő rész következik:

„A közönség nagy tetszés nyilvánítással, csodálattal és cheer-ekkel fogadá a győztes kanczát és nemes tulajdonosát, ki oly messze földről hozá el tenyésztését egy nemes küzdelemre. Az öreg Hespnek (Hesp Róbert, azaz Robert Hesp, Kincsem angol trénere, akit a filmben Gyabronka József alakított – a szerk.) is egy örömnapja volt ez, midőn 30 egynehány év után hogy Angliából Magyarországra jött – most ily örömnapon láthatá ismét szülőföldjét, hol általános cheerrel fogadák őt Anglia tekintélyes trainerjei.”

Természetesen a tulajdonos és maga a csodakanca is fürdőzött a népszerűségben:

„A sportmanek és noblemanek szintén siettek üdvözölni és kezet szorítni Blaskovics úrral; sőt a walesi herczeg és herczegné is magukhoz kéreték, elismerésüket fejezvén ki és további szerencsét kívánván a derék tenyésztőnek. Maga a győzhetlen kancza persze a legnagyobb figyelem tárgya és igen kedvelt lett; sürü tömeg kiséré a 37 küzdelemből győztesen hazatérőt. Ha nemes tulajdonosa akarná – mondja a »Sportman« czímű lap – 10 000 fontnyi roppant összeget rövid idő alatt kaphatna érette, mert nem lehet kétség felőle, hogy a legkitűnőbb kanczák egyike, mely valaha versenytéren futott, s hogy csodálatosan könnyen röpül és bámulatos kitartással bír.”

Nem vitás, hogy az újság és Kincsem egymást tették naggyá, soha olyan népszerű nem volt a lap, mint a csodakanca versenyei idején.

A fénykor után következett az elkerülhetetlen hanyatlás, amely a kommün idején meg is roppantotta az újságot.

A „dicsőséges” 133 nap alatt a lap nem is tudott megjelenni, és bár szeptember 12-én Lovik Károly, az új tulajdonos és főszerkesztő még újraindította a Vadász- és Verseny-lapot, már csak további két számot ért meg az újság, és 1919. szeptember 17-én végleg búcsút vett olvasóitól. 

Élt 62 évet …

(Borítókép: Lóverseny 1917-ben. Fotó: Magyar Bálint / Fortepan)