Január 16-án tíz serpa egyszerre lépett a világ második legmagasabb hegye, a 8611 méteres K2 csúcsára. Ott – miután közösen elénekelték a nepáli himnuszt – készítettek néhány szelfit, majd elindultak visszafelé. Korábban senki sem mászta meg a K2-t télen. Nekik sikerült. Ráadásul szahibok nélkül. Állítsunk emléket a földkerekség legnehezebb munkáját végző – mondjuk úgy eufemisztikusan: alulfizetett – szakembereinek.
A január 16-i bravúrt az Index is megörökítette, és akkor arról írtunk, mekkora teljesítmény megmászni Földünk legnehezebben meghódíthatónak számító hegycsúcsát – télen. De van egy másik aspektusa is az alpinizmus e jeles eseményének. Minden Himalája-expedíció kulcsfigurája: a serpa.
Pakisztáni idő szerint 16 óra 58 perc volt, amikor a tíz serpa rázendített odafönt a nepáli himnuszra. „Testvér a testvérrel, vállt vállhoz vetve”, ahogy a csoport vezetője, Nirmal Purja írta a csúcsról küldött Instagram-üzenetében. Annak a hegynek a tetejéről, ahová addig még senki sem jutott fel télen. Nem gyerekjáték ez; minden negyedik próbálkozó odaveszett az évtizedek során. Hogy mennyire veszélyes üzemről beszélünk, január 16-án is életét vesztette egy hegymászó a K2-n – a katalán Sergi Mingote.
Carlos Soria, a legendás spanyol hegymászó – aki ma ünnepli nyolcvankettedik születésnapját, és aki az egyetlen alpinista a világon, aki tíz nyolcezrest megmászott túl a hatvanon – is hallatta szavát a nepáli serpák hőstette nyomán.
Megmondom őszintén, rengeteg ostobaságot olvastam a csúcsdöntés után. A legtöbben azt tették szóvá, hogy Nirmalék oxigénpalack segítségét is igénybe vették. Az egyik kommentelő azt írta, hogy oxigénpalackkal felmászni a K2-re az olyan, mint autóval teljesíteni az El Caminót, de úgy, hogy a gépkocsit más vezeti. Micsoda hülyeség! Aki ilyeneket ír, az próbálja meg utánuk csinálni! Ez a csúcsmászás méltó emléket állított a Himalája és a Karakorum elfeledett hőseinek, a serpáknak.
Pontosan egy évszázad telt el azóta, hogy a Mount Everest északi lejtőjénél fekvő Khumbu-völgyben élő, ott fél évezreddel ezelőtt letelepedett tibeti népcsoport, a serpák néhány bátor képviselője elzarándokolt a környék legnagyobb városába, a Himalája-expedíciók hagyományos kiinduló pontjára, Dardzsilingbe. (Ahol, nem mellesleg, a nagy magyar orientalista, Kőrösi Csoma Sándor is nyugszik.) A serpák amúgy Kelet-Tibetből származnak, és nevük azt jelenti: keleti ember.
Itt, Dardzsilingben alakult meg 1928-ban a Himalája Klub, amely szervezte a rohamokat a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest – tibeti nyelven a Csomolungma – ellen. Ez a vállalkozás közvetítette ki a serpákat az expedíciókhoz, hiszen ahhoz, hogy a rengeteg holmit elszállítsák az alaptáborba, legalább száz teherhordóra volt szükség.
A harmincas években egy teherhordó fizetsége 12 anna volt naponta – egy rúpia 16 annából áll. Ezeknek a serpáknak 27-41 kilónyi terhet kellett felcipelniük az alaptáborba. Azok a hordárok, akik a hóhatár fölé vitték a terhet – ők már csak fejenként 25 kilót – már „fejedelmi”, napi egy rúpiás díjazásban részesültek. Csak az összehasonlítás kedvéért: egy tiszt az indiai gyarmati hadseregben havi 15 rúpiát keresett, tehát „ha szorgalmas vagyok, többet tudok keresni, mint bármikor korábban”, írta 1953-as visszaemlékezésében Tenzing Norgay, aki az új-zélandi Edmund Hillaryval (aki csak később lett Sir) elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát.
Járult még a díjazáshoz egyfajta sajátos kártérítés is: minden lefagyott ujjért 6 anna, azaz picivel több, mint egyharmad rúpia járt. És ha a sérülés annyira súlyos volt, hogy a serpa nem tudott a saját lábán visszatérni Dardzsilingbe, akkor egy pónit és egy teljes rúpiát is kapott fájdalomdíj gyanánt. A serpáknak nem járt hálózsák, csupán pokrócot kaptak, szemben a szahibokkal.
Az első legendás serpa Ang Tharkay volt, aki 1933-ban csatlakozott Dardzsilingben a brit Hugh Ruttledge expedíciójához. Tharkay minden létező munkát ellátott az évek során; főzött az alaptáborban, cipelte a negyvenkilós terhet, és a végén annyira felvitte az isten a dolgát, hogy szirdar lett belőle. A szirdar szerződteti és fizeti a teherhordókat, az ő szavára adnak az expedíció fehér vezetői, a szahibok, és amikor a csúcstámadásra kerül a sor, kikérik a véleményét.
Ang Tharkay volt a szirdarja annak a Maurice Herzog vezette francia csapatnak, amely 1950. június 3-án a világon elsőként meghódította az Annapurnát, az első nyolcezrest, amelynek a csúcsára emberi láb lépett. Tharkay a franciákkal együtt felment az utolsó táborhelyig, de amikor felajánlották neki, hogy tartson a csúcstámadókkal, köszönettel visszautasította:
Hálás vagyok, de már nem akarok feljebb menni, mert nagyon fáznak a lábaim.
Tényleg hideg volt; Maurice Herzog és Louis Lachenal a csúcsról visszafelé olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedett, hogy Jacques Oudot-nak, az expedíció orvosának Herzog valamennyi kéz- és lábujját amputálnia kellett, Lachenalnak „csak” a tíz lábujja bánta a csúcsmászást.
Oudot doktor érzéstelenítés nélkül végezte a műtétet...
A két szerencsétlent, továbbá egy Gaston Rebuffat nevű harmadik sérültet a serpák a hátukon cipelték le az alaptáborba. A Paris Match terjedelmes, fotókkal illusztrált riportot közölt a tragikus csúcsmászásról, ám a beszámolóban egy árva szó sem esett Tharkayról.
Három évvel később, 1953. május 29-én Hillary és Tenzing felértek a Csomolungma 8848 méter magas csúcsára. Erről már így emlékezik meg Hillary a könyvében: „Intettem Tenzingnek, hogy ő is lépjen felé mellém a csúcsra. Néhány csapás a jégcsákánnyal, néhány lépés, és holtfáradtan, de mindketten ott álltunk az Everest csúcsán.”
A serpa már a szahibbal egyenrangú hős, nem elfeledett mellékszereplő. Csupán három évnek kellett eltelnie...
1977-ben még csak 21 919 hegymászó érkezett Nepálba, a legutolsó, 2017-es adatok szerint már75 217. Negyven év alatt csaknem megnégyszereződött a számuk. 13 831 hegyivezető és 2 637 túraszervező ügynökség számítandó még ehhez, no meg egy tekintélyes szám: csak a kiadott hegymászó engedélyekből évi négymillió dollárt szed be a nepáli kincstár. Komoly iparággá nőtte ki magát a csúcsturizmus.
1988-ban, amikor ötvenezer körül járt az országba érkező alpinisták száma, egy Lakpa Sonam nevű serpa két társával alapított egy kis ügynökséget. Ma már 3000 alkalmazottal dolgoztat a Thamserku nevű cég, saját kis légitársasága és szállodái vannak, az ország egyik virágzó vállalkozása. a Seven Summit Treck nevű ügynökség, amely a K2 téli meghódítását is szervezte, kitüntetést kapott a nepáli kormánytól, amikor az általa befizetett royalty összege elérte az évi egymillió dollárt.
A Seven Summits és a Thamserku kizárólag serpák irányította cég, ebben a szahiboknak már semmi szerepük nincsen. Változnak az idők.
Végre már a Himalája őslakói is kiveszik a részüket a turizmus bevételeinek learatásából.
Persze mindennek ára van, mint már említettük, serpának lenni veszélyes üzem. Április 28. a „munkahelyi balesetben”, azaz csúcsmászás közben életüket vesztett serpák emléknapja Nepálban. 2014-ben egy lavina az Everesten tizenhárom serpát sodort a halálba. Köztük Dordzse Khatrit, a serpák szakszervezetének alelnökét.
Mintha már leírtuk volna: veszélyes üzem. Több is forog kockán, mint néhány lefagyott lábujj. Olyannyira, hogy cikkünk leadása után, pénteken újabb életet követelt a gyilkos hegy, a K2: a 42 éves bolgár alpinista, Atanasz Szkatovlelte halálát leereszkedés közben.
(Borítókép: A K2 hegyet télen megmászó nepáli serpák 2021. január 5-én. Fotó: NIMSDAI / RED BULL CONTENT POOL / Handout / REUTERS)