Túl a spanyol labdarúgó-bajnokság felén tíz pont az Atlético Madrid előnye a két óriás előtt, de úgy, hogy a Barcelona és a Real Madrid egy mérkőzéssel többet játszott. És bár Diego Pablo Simeone, a „matracosok” argentin edzője papagájként mantrázza, hogy „mindig csak a következő mérkőzéssel törődünk”, a történelem azt bizonyítja, innen még senki sem vesztette el a bajnoki címet Hispániában. A legnagyobb feltámadás a Barcáé még 1999-ből, amikor kilencpontos hátrányt dolgozott le a Mallorcával szemben, és lett bajnok.
Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy az a bizonyos kilencpontos hátrány még csak a 14. forduló után állt fenn, most pedig már 20 fordulón vagyunk túl, és ha az Atletí behúzza a Filomena ciklon okozta hőförgeteg miatt január 9-ről elhalasztott hazai mérkőzését az Athletic Bilbao ellen, akkor már 13 pont lesz az előnye. (Március 10., 19 óra az új időpont a Wanda Metropolitanóban.)
Egyelőre nem tűnik úgy, mintha lefékeződne a piros-fehér expressz. A számok lenyűgözőek. Az eddig megszerezhető 57 pontból csupán hetet vesztett el a csapat, Luis Suárezék nyolcas nyerősorozatban vannak, és ha hétfőn a Wandában megverik a Celta Vigót, akkor beállítják a kilenc sorozatgyőzelemből álló klubrekordot, ami a 2013–2014-es idényből datálódik, amikor legutóbb bajnokságot nyert az együttes.
Túl a pontvadászat felén minden téren az Atlético a listavezető. Luis Suárez vezeti 14 góllal a góllövőlistát, már most többször talált a hálóba, mint az elmúlt idény legeredményesebb Atlético-játékosa, a szezont 12 góllal záró Álvaro Morata, aki már a Juventust erősíti.
A La Liga – sőt, sokak szerint a világ – legjobb kapusa Jan Oblak.
A szlovén zseni 19 fordulóban mindössze tíz gólt kapott, 11 meccsen érintetlen maradt a hálója. És a legeredményesebb előkészítő is atléticós: Ángel Correa hat gólpasszal. Még a pontrekord is simán lehetséges. Eddig mindössze két csapat volt képes száz pontra a La Ligában, amióta húszcsapatos a mezőny: 2011–2011-ben a José Mourinho vezérelte Real Madrid és egy évre rá Tito Vilanova Barcelonája.
Most, 19 meccs lejátszása után 50 ponttal áll az Atlético, és ha ezt a mennyiséget extrapoláljuk, akkor kereken 100 pont jön ki a bajnokság végére.
De nemcsak a pontszám imponáló, hanem a 40–10-es gólkülönbség is. A korábban bunkerfutballt játszó, kontrára spekuláló Atlético már a múlté; látványos támadójátékot mutat be a csapat, 40 gólnál többet csak a Barca szerzett eddig, az is csak 41-et. (20 meccsen.)
Az El Confidencial című spanyol honlap két korábbi Atlético-edzőt, Gregorio Manzanót és Abel Resinót kérte meg, hogy elemezze az újjászületett csapat játékát.
A három középső védős szisztéma a két wingbackkel, a folyamatosan felfutó szélsőhátvédekkel remekül bevált – mondja Manzano, aki közvetlenül Simeone elődje volt, az ő helyére érkezett 2011. december 23-án az El Cholo. – A védelem közepén a spanyol Mario Hermoso, a montenegrói Sztefan Szavics és az uruguayi José María Giménez áthatolhatatlan falat alkot, a két szélen pedig a belga Yannick Carrasco és az angol Kieran Trippier gyorsvonatként közlekedik fel s alá. De ha ők nem állnak rendelkezésre, zökkenőmentesen helyettesíti őket Marcus Llorente és Saúl Ñíguez. A pálya közepén a spanyol Koke – polgári nevén Jorge Resurrección –, az argentin Correa és a francia Thomas Lemar szervezi a játékot, elöl pedig az uruguayi Suárez és a portugál João Félix a gólfelelős. Az a szerencse, hogy tele van a csapat sokoldalú futballistákkal, Simeone nyugodtan használhatja Saúlt szélsőként és középső középpályásként, mint ahogy Llorentét is. Suárez érkezése az Atléticóhoz engem David Villa 2013-as leigazolására emlékeztet. Villa akkor ugyanúgy a Barcától érkezett, mint most Suárez, és ugyanúgy tele volt bizonyítási vággyal. 13 gólt szerzett a szezonban, és nagyban hozzájárult a klub bajnoki címéhez, amit 18 évvel az azt megelőző, 1996-os diadal után sikerült elérni.
Manzano elidőzik Suárez magasztalásánál, rámutatva, hogy azért az uruguayi szárnyalása nem volt magától értetődő.
Ahogy annak idején Villa fillérekért, egészen pontosan 5,1 millió euróért igazolt át Barcelonából, úgy a Suárezért kifizetett hatmillió is aprópénz – véli a szakember. – Megmondom őszintén, sokan kételkedtünk a csatár képességeiben, azt hittük, már leszállóágban van, nem tudtuk, levágva a Messivel őt összekötő köldökzsinórról mire lesz képes. De rögtön a bemutatkozásnál eloszlatott minden kétséget, amikor az első meccsén két gólt rúgott a Granadának. A Cholo nagyszerűen ráérzett, hogyan lehet maximalizálni Suárez hatékonyságát. A harmincnegyedik évét taposó és kissé már lelassult centert feltolta a kapu elé, felmentette őt a mezőnymunka kötelezettsége alól, és csak arra kell összpontosítania, hogy gólokat rúgjon.
Abel Resino, az egykori kiváló kapus szerint az egyetlen gyenge pont a Simeone-gépezetben a két éve 126 milliós rekordösszegért megvásárolt João Félix, aki ráadásul még a koronavírust is elkapta.
A 21 éves portugál sokszor csak a cserepadon kap helyet, vagy már 60 perc után lecserélik, ami számomra meglepő – magyarázza Resino. – De az az igazság, nem indokolatlanul. Az a benyomásom, hogy nincs igazán kapcsolata a csapat többi játékosával, ami azért is furcsa, mert nagyszerűen kezdte a szezont. Mintha bénítólag hatna rá az érte kifizetett csillagászati összeg, mintha folyton bizonyítani akarná, hogy megéri a pénzét, és ebből görcsös erőlködés származik.
De vissza Manzanóhoz, aki már évek óta Kínában edzősködik.
Nem értettem, mit keres Carrasco a Talien csapatánál, hiszen ő annyira jó futballista, hogy kimagaslott a kínai mezőnyből – jegyezte meg. – Aztán visszakerült az Atléticóhoz, és kiderült, mégiscsak hasznára váltak a kínai évek. Most, 27 évesen jobb, mint valaha. Ugyanez a helyzet Lemarral. A francia korábban a szélen nem találta a helyét, most viszont Simeone betolta őt a pálya közepére, ahol szinte lubickol, és remekül érvényesül a kreativitása.
Resino, aki maga is kapus volt, és a mai napig tartja a gól nélküli játékpercek rekordját – az 1990–1991-es szezonban 15 meccsen 1275 percen át volt érintetlen a hálója –, nem győzi dicsérni utódját, Oblakot.
Annyira megbízható kapus, hogy szinte észre sem vesszük, hogy a kapuban áll. Pedig nem kell messzire menni, itt van a legutóbbi, cádizi meccs, amit valójában a szlovén fickó hozott. 3–2-es vezetésünk után rettenetesen beszorultunk, és ha nincs Oblak két hatalmas bravúrja, akkor kikaptunk volna. Így viszont győztünk 4–2-re. Megpróbálom nem összekeverni az álmaimat a valósággal, de akármilyen óvatos is vagyok, nem tudom nem biztosra venni a bajnoki címünket. Nemcsak a történelem szól az Atlético mellett, hanem a két rivális, a Real Madrid és a Barcelona gyenge formája is.
Ám Resino itt nem áll meg, szerinte a Bajnokok Ligája megnyerése sem lehetetlen.
A múltban kétszer is karnyújtásra állt az Atléti a BEK, illetve a BL megnyerésétől – állítja. – Először 1974-ben, amikor a Bayern megismételt mérkőzésen foszlatta szerte az álmainkat, majd 2014-ben, amikor hosszabbításban kaptunk ki a Real Madridtól. Harmadszorra sikerülni fog, mint ahogy nekem is sikerült a Mallorcával megnyernem a Király-kupát két elvesztett döntő után. Pontosan tudom, hogy egyetlen nagy európai klub sem szeretne szembekerülni az Atléticóval, a Chelsea-nél sem örültek, hogy minket húztak ki. Jelen pillanatban az Atletí Európa legstabilabb, legjobb formában lévő csapata, a BL esélyese.
Nehéz lenne vitatkozni a csapat korábbi szakvezetőjével. Mindenesetre csodás jubileumi ajándék lenne Simeonénak a duplázás, a bajnokság és a BL megnyerése abban az évben, amikor a Manzanares partjára szerződésének tizedik évfordulóját ünnepli.
Borítókép: Getty Images Hungary / Fotós: Fran Santiago