Kezdjük egy megrázó adattal. A WHO 2012-es kutatása alapján a világon a 10. leggyakoribb halálozási ok az öngyilkosság. Ennél jóval sokkolóbb, hogy a 15–29 évesek között az önkezűség a második helyen áll.

Egy másik vizsgálat szerint 2013-ban az Egyesült Államokban a felnőtt korosztályból 9,3 millió embernek voltak szuicid gondolatai, közülük 2,7 millióan el is tervezték, hogyan vetnek véget az életüknek, 1,3 millióan pedig meg is tették. A tendencia sajnos rossz irányba mutat, 1999 és 2013 között 30%-kal emelkedtek a számok. 

És az csak az első hullámra vonatkozott.

Az viszont leszűrhető, hogy a gondolatok nagy többségben nem vezetnek cselekvéshez. De van, amikor a fájdalom, a depresszió, a kétségbeesés, a mentális betegségek és/vagy egyéb nyomasztó körülmények, traumatikus emlékek győznek. A kilátástalanság felülkerekedik a bűntudaton, hogy az ember a szeretteinek olyan mérhetetlen fájdalmat fog okozni, amit semmilyen búcsúlevél nem képes enyhíteni. A preszuicidális szindrómában beszűkül az egyén tudata, egyre sötétebbnek lát és érzékel mindent, intenzívebben utálja önmagát, a mérlegelés eltorzul, majd addig fantáziál saját életének eldobásáról és annak módjáról, hogy végül meghozza a döntést.

Ezen ment keresztül történetünk főszereplője, az észak-amerikai profibaseball-ligában (MLB) szereplő San Francisco Giants játékosa, Drew Robinson is 2020. április 16-án, mielőtt a kanapéján ülve este 8-kor meghúzta a jobb halántékához tartott pisztoly ravaszát.

A golyó által ütött ki- és bemeneti sebekből ömlött a vér, de nem érzett fájdalmat. Megpróbálta elállítani a vérzést, hogy ne koszolja össze a lakást, majd letusolt, eközben megszédült, elesett, és lefejelte a csaptelepet. Akkor sem történt semmi. Még a fogát is megmosta, majd éjfél körül nyugovóra tért, abban reménykedve, hogy többé nem ébred fel.

De csalódnia kellett, ugyanis másnap reggel hétkor kinyitotta a szemét. Végre volt fájdalomérzete is, úgyhogy bevett egy szem gyógyszert, majd ismét megfürdött. A tükörbe nézve észrevette, hogy a jobb szemét teljesen szétroncsolta a golyó, de az arca sem festett túl jól. Az asztalon megtalálta a pisztolyt, mellette a telefonját. Utóbbiért nyúlt, amin meglátott két üzenetet az apjától, Darryltől. Kiderült, hogy ő közben egy órát edzett a konditeremmé alakított garázsban, de a lakórészlegbe nem nyitott be.

Egyik kezében a telefonja, beütve a 911, másikban a pisztoly. Órákon át vacillált. Olykor mindkettőt a fejéhez emelte, de képtelen volt dönteni. Aztán elkezdett a családjára és a baseballra gondolni, amit az élni akarás első jeleinek vett. Hirtelen megvilágosodott: csinált egy fényképet magáról és a pillanatról, amikor az életet választotta, majd kihívta a mentőket.

Az egyik kiérkező rendőr feltette neki a kötelező kérdést, hogy miért tette. Drew csak ennyit válaszolt:

Mert utálom magam.

De hogy jutott el idáig? Mi vezetett addig, hogy egy tehetséges, profi baseballjátékos négy nappal a 28. születésnapja vége előtt megpróbáljon végezni magával? Érdemes kicsit megvizsgálni az élettörténetét.

1992. április 20-án látta meg a napvilágot Las Vegasban, Darryl és Renee Robinson legkisebb gyermekeként. Bátyja, a négy és fél évvel idősebb Chad is kiváló sportoló volt, szintén a baseballban jeleskedett, a Silverado Gimnáziumban sorra döntögette az iskolai rekordokat. Drew felnézett rá, de ennyiben ki is merült köztük a testvéri viszony. Ami azt illeti, az egész családból hiányzott a közvetlenség, a szeretet, a meghitt légkör.

Drew ezt sokszor tárgyiasította is, szekrényekben és más bútorokban bujkált, ahol egyedül játszott, olykor viszont meztelenül rohangált vagy biciklizett az utcán.

Hétéves volt, amikor szülei elváltak. Chad és Drew Darryllel maradt, nővérük, Britney pedig elköltözött Renee-vel. Ahogy nagyon sok gyermek, úgy Drew is magát hibáztatta a történtekért, de legalább volt egy állandó közös programja a bátyjával és az apjával: a baseball. A család hatalmas sikerként élte meg, amikor 2006-ban a Milwaukee Brewers az MLB amatőr játékosbörzéjén lefoglalta Chad játékjogát. Drew számára is ösztönzőleg hatott. Kisebb volt bátyjánál, de fürgébb és sokoldalúbb. Ő lett a Silverado új sztárja, a suli egyik legnépszerűbb tanulója. A lányok egymásnak adták az ajtaja kilincsét, aztán a végzős évben belépett az életébe az igazi: Daiana. 

(Chad négy évvel korábban a tizenkettedikben kelt el.) Aláírta első profi szerződését, amiért 200 ezer dollárt kapott, viszont ez csak a nulladik lépcsőfokot jelentette.

A baseball világában elképesztően hosszú az út a legfelső ligáig, például az ugyancsak a 2010-es drafton legelsőként kiválasztott, 16 éves kora óta a baseball LeBron Jameseként aposztrofált Bryce Harpernek is két év kellett, mire bemutatkozhatott az MLB-ben. A legtöbben sosem érnek el odáig, megragadnak a négy alsóbb osztály egyikében, vagy abbahagyják. Ez történt Chaddel, de például Michael Jordannel is, amikor először visszavonult az NBA-ből, és kitalálta, hogy profi baseballjátékos lesz. A harmadosztálynál sosem jutott feljebb.

Drew-nak lassan ment az előrelépés. Az ötödosztályban kezdett, de nem lógott ki felfelé, emellett 18 évesen hirtelen fel kellett nőnie, és gondoskodnia magáról. Közben szembesült azzal, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, és ez már a való élet, nem a gimnázium. Nem ő volt a sztár, rájött, hogy csak egy a sok közül, amiért egyre többször megkérdőjelezte saját képességeit. Legalább Daiana ott volt mellette, azonban ő sem tudta meggyőzni arról, hogy jó úton jár.

A bizonytalanság és az önbizalomhiány miatt bezárkózott, aztán Daianának is ajtót mutatott. Meg akarta óvni saját magától.

Hét év kemény munka, a különböző osztályok közötti liftezés és az ezekkel járó költözködés (közte egy Puerto Ricó-i állomással) után 2017 áprilisában végre bekerült a Texas 25 fős keretébe a szezonnyitóra. Az egész család ott volt a lelátón.

Egy héttel később mégis leküldték a tartalékok közé a másodvonalba (Triple-A), majd május végén visszarendelték, de egy nappal később újra leküldték. Egy hónapra rá, június 25-én megint lehetőséget kapott, első meccsén a New York Yankees otthonában beütötte első MLB-s hazafutását, de másnap megint a tarcsiba irányították. Július 7-én viszont változott a szerencséje, megragadt a keretben.

Az amerikai sportokban ezzel jár a perememberek élete, el sem tudjuk képzelni, mennyire idegőrlő. A játékosok élete még csak nyomokban sem tartalmaz állandóságot, hónapokig a bőröndjükből élnek különböző hotelszobákban. A csapatvezetők általában meg is szokták nekik mondani, hogy ne nagyon nézzenek maguknak állandó lakhelyet.

A 2018-as szezon első 22 meccsét a Texasnál játszotta le, de csípősérülés miatt hullámzott a teljesítménye, ezért ismét elérte a le-fel liftezés. A csapat végül 2018 decemberében a St. Louis Cardinalshoz cserélte, Drew végre tiszta lapot nyithatott. Megkérte Daiana kezét (akivel adtak maguknak egy második esélyt), az esküvőt 2020 novemberére tűzték ki.

A Cardsnál ugyanaz volt a sorsa, mint előtte a Rangersnél, majd meg kellett műteni a könyökét, a klub pedig 2019. augusztus 28-án kirakta a csapatból.

Szakemberhez fordult, de a terápia sem hozott gyógyulást, a szuicid képek erősödtek és sűrűsödtek a fejében. 2020. január 6-án a San Francisco Giants egy nem garantált, alsóbb osztályú szerződést ajánlott neki, amit elfogadott. Más ajánlata nem volt, muszáj volt így döntenie. Azonban a gondolat, hogy megragad tartalékszinten, borzalmasan megrémítette. Ennek pedig nem akarta kitenni Daianát, úgyhogy lefújta az esküvőt.

Szörnyű állapotban kezdett készülni a 2020-as szezonra, amikor március 12-én beütött a koronavírus.

Megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot az exmenyasszonyával, de ő már nem kért belőle, a saját lelki épségének érdekében tovább kellett lépnie azok után, hogy a férfi sokadszor is összetörte a szívét.

Drew egyre többet merengett azon a kérdésen, hogy vajon kinek hiányozna. A baseballszezont a pandémia miatt elcsúsztatták, a párját eltaszította magától, a családjával egyébként sem beszélt sokat, a barátaira pedig nem volt kíváncsi. Úgy döntött, hogy vesz egy pisztolyt.

Az Egyesült Államokban majdnem 15%-os a fegyverrel elkövetett öngyilkossági kísérletek túlélési aránya, azaz körülbelül minden hetedik ember kap egy második esélyt az élettől. Drew Robinson volt az a bizonyos hetedik. Szinte felfoghatatlan, de nem volt életveszélyben, a mintegy négy centiméter átmérőjű bemeneti seb pedig az orvosok számára is megkönnyítette az operációt. A szemgolyóját nem lehetett megmenteni, viszont szinte minden mást igen. Az agy-gerincvelői folyadék szivárgását elállították, a golyó által széttört csontokat pedig titániumlemezekkel rögzítették.

12 napot töltött kórházban, további ötöt a pszichiátrián, ezalatt a családtagok nem látogathatták a járványhelyzet miatt. Viszont kitakarították a házát.

Drew kiengedése után jött az elkerülhetetlen, a Robinson család történetének legfontosabb beszélgetése. Kiderült, hogy nővérének és bátyjának is voltak hasonló gondolatai. Mindketten jártak terapeutához, de egyikük sem tudott a másik problémáiról. Most viszont végre megnyíltak egymás előtt.

A fókuszban viszont továbbra is a legkisebb fiú volt, hiszen aki egyszer már ténylegesen megkísérelt öngyilkosságot, annál fokozottan fennáll a veszélye a visszaesésnek és az ismétlésnek.

Nyáron szemprotézist csináltatott magának, majd elkezdett dolgozni a visszatérésén. Először csak beltéri gyakorlópályákat látogatott, ahol a gép dobja a labdát az ütőknek. 

Rendszert vitt az életébe mindennapos minicélokkal, valamint azzal a feladattal, hogy naponta legalább három, hozzá közel álló embert fel kell hívnia telefonon.

A Giants sem engedte el a kezét, szeptember 10-én, az öngyilkosság-megelőzés világnapján Drew meglátogatta a csapatot, és elmondta, min ment keresztül. A megérintő motivációs beszéd után több játékos külön is elbeszélgetett vele, sokakat inspirált olyan szempontból, hogy rájöttek: nincsenek egyedül.

Októberben szabadtéren is elkezdett ütögetni, és ekkor már igazi, MLB-ben játszó pitcherek dobásaival kellett megbirkóznia.

Majd kiugrott a bőréből, de ez az állapot sem tartott sokáig. November második felében visszaesett, újfent depresszióval küzdött. Viszont már tudta, hogyan kezelje ezt. Tudatosult benne, hogy van kihez fordulnia. Nincs egyedül, és nem kell szégyellnie, ha elgyengül. Decemberre jobban lett, és elfogadta, hogy ezek a hullámzások az egész életét végig fogják kísérni. De – ahogy a dolgok most állnak – Daiana is ott lesz mellette. A célja is világos: ő akar lenni az MLB történetének második olyan játékosa, aki az egyik szemének elvesztése után pályára tudott lépni.

(via ESPN)

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123-as vagy 06 80 820 111-es telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

(Borítókép: Drew Robinson. Fotó: ESPN)